Magához térve, a hajnali fényben ott feküdt megint a templom mellett a földön, Buga és a pap álltak fölötte, és a fején egy újabb púp sajgott tompán.
Buga mérgesen fújtatott, és sebesen hadart valamit a papnak, aki latinra fordította, amit szükségesnek tartott belőle:
– Mondták a baltások, hogy nem találták meg a szerszámaidat, csak ezt a fura dobozt. Aztán körbe-körbe rohangáltál, valami ismeretlen nyelven lamentáltál újra meg újra, amíg le nem ütöttek, és vissza nem hoztak. Mi ez a doboz? Mit csináltál az irtáson? Tán csak nem boszorkány fattya vagy? – nézett rá pont olyan dühösen a pap, mint a mellette álló Buga. Sanyinak zúgott a feje, és legszívesebben ordított volna a csalódástól, és a tehetetlen dühtől.
– Nem tudom mi ez a doboz – hazudta – az egyik baltás találta, de nem az enyém. Nem találtam meg, amit kerestem – mondta ezúttal az igazat – és imádkoztam Istenhez, hogy segítsen.
– Minek rohangáltál közben? Térdre borulva kell imádkozni! – firtatta a pap.
– A csalódás elvette az eszemet – hajtotta le bánatosan a fejét, és ehhez nem is kellett színészkednie. – Így nem tudok segíteni Péter úron.
A pap egy láda felé intett, amiből különböző vasdarabok meredeztek ki.
– Itt vannak a tábori kirurgus eszközei. Használd csak nyugodtan, neki már nem lesz szüksége rá. Visszaadta a lelkét a teremtőnek, feladtam neki az utolsó kenetet. No, szaporán! Mert Péter úr is már elmenni készül, pedig a királynak szüksége van reá.
Sanyi körülnézett a nappali fényben, és látta a fatemplom körül a temetőt, a domb alatt pedig a távolba nyúlóan, ezerszám a rengeteg sátrat, amikben a hatalmas sereg tanyázott. Végre rájött, hogy mi volt az éjjel az a fura zsongás-bongás, csörgés, pendülés, ropogás, amit hallott. A táborozó katonák, és a lovaik éjszakai neszei. Hirtelen minden összeállt a fejében.
A tatárjárás után, 1265-ben van, V. István készül összecsapni IV. Béla seregével. A fiú az apa ellen, magyar a magyar ellen, az ország egyik fele a másik ellen. Arra már nem is emlékezett, hogy történelemből tanulta-e ezt a csatát, vagy csak olvasott róla Gárdonyinak az Isten rabjai című könyvében, de megerősítette őt, hogy legalább tudja azt, mikor és hol van, és azt is, hogy ki nyeri majd ezt a csatát. Hirtelen megtalálta a hangját:
– Rakjanak tüzet, itt a templom előtt, tegyenek fel vizet föléje forrni! Sarkig tárják ki a templom kapuit, hozzanak egy akkora asztalt, amire Péter úr ráfér. Terítsék le az asztalt vastagon tiszta szalmával, kerítsenek a föld alól is tiszta lepedőket, egyet tegyenek rá a szalmára. Amikor ez készen van, hozzák ki Péter urat a templom ajtóba, és tegyék fel az asztalra! Kell nekem öt markos férfi segítőnek! Annyi hordó erős pálinka, amennyit csak össze tudnak szedni, és egy kosár fokhagyma.
Mivel mindezt a pap tolmácsolta, senki nem vitatkozott vele – tették, amit mondott – ahogy megszokták.
Sanyi alaposan megnézte a tábori kirurgus eszközeit, próbálta kitalálni, hogy melyiket mire használta, vagy legalább ő mire tudná használni? Eszébe jutottak az orvostörténeti tanulmányai, meg az Orvostörténeti Múzeumban kiállított eszközök.
Közben hihetetlen gyorsasággal minden elkészült.
Nem vacakoltak a tűzgyújtással, a tábori tüzekből hordták össze – vállra vetett rúdon – vas edényben a rengeteg parazsat, fölé a kondért forró vízzel. Az asztallal sem sokat teketóriáztak, megragadták a templomban az oltárként szolgáló vaskos nagy faragott asztalt, és kicipelték az ajtóba.
Ioseph atya szeme elkerekedett, de aztán csak nyelt egyet, és imádkozni kezdett félhangosan. Hamarosan Péter úr is ott feküdt az ajtóban az asztalon. A négy markos legény Péter urat fogta le az asztal négy sarkánál, az ötödik meg készenlétben állt Sanyival átellenben az asztal túloldalán. A tábori kirurgus vas eszközei ott tüzesedtek a parázs között, néhány kisebb hordó, pálinkával töltve az asztal mellett sorakozott, a kosár fokhagymával.
Sanyi egy lepedőből csíkokat hasított, belocsolta pálinkával, és bekötötte vele a saját száját, majd az öt segítőét is. Bugának és a papnak intett, hogy menjenek távolabb, majd letépte a sebről a vásznat, a seb körül levágta Péter úrról a ruhát, és körbe terítette lepedő darabokkal, amikre pálinkát locsolt, bőven jutott belőle a saját kezére, s a beteg bőrére is. Aztán elkezdte kinyomkodni, kitörölni a sebből a gennyet, ami rettenetes bűzzel járt, és nagy fájdalommal Péter úrnak. A segítők lefogták, hogy moccanni sem tudott, de hagyták hagy üvöltsön. Néha amikor a seb tisztogatásban egy kis szünetet tartott Sanyi, intett, hogy töltsenek Péter úr szájába egy kicsit a pálinkából. A gennyes rongyokat egy kupacba rakta, nem engedte, hogy a tűzre vessék, amíg a vasakat hevíti benne. Aztán az egyik vasat kivette a tűzből, belemártotta a forró vízbe, várt, amíg már nem izzott vörösen, aztán szétfeszítette vele a sebet. Egy másik, kanálszerű eszközzel – több próbálkozás után – kiemelte a lándzsa beletörött végét a sebből, majd eltávolította a fertőzött, elhalt részeket, és forró vasakkal kiégette a sebet, iszonyú bűzzel árasztva el az egész dombot.
Péter úr szerencséjére már régen elájult. A sebet pálinkás ronggyal letakarta, majd fokhagyma péppel és pálinkával átitatott nyomókötést tett rá, végül körbetekerte az egész törzset egy vastag csík forró vízbe áztatott lepedővel. Amikor végzett intett Ioseph atyának, és segítőknek lefordíttatta a pappal, hogy a használt rongyokat vessék tűzre, azt az ágyat is, amin eddig Péter úr feküdt, készítsenek neki egy új ágyat, friss szalmával, és tiszta lepedővel. Amikor mindez elkészült, zsenge fűzfa kérget kért, abból teát készített, és meghagyta, hogy Péter urat ezzel itassák, ha magához tér, de semmiképpen ne sürgessék ezt, mert addig jó neki, amíg ájultan fekszik, nem érzi a fájdalmat.
Sanyi, amikor mindent elrendezett, körülnézett, hogy ő most hová is legyen, mint is csináljon.
Buga és a pap elmentek valahová, neki nem mondtak semmit.
A segítők ott maradtak Péter úrra vigyázni. Így elindult a csapáson, amit a fejszések vágtak az erdőben, és visszament az irtásra.
Iszonyúan fáradt, szomjas és éhes volt. Nem mert inni a patakból, mert nem tudta, hogy az ő máshoz szokott szervezete nem betegedne-e meg ettől a víztől, amiből állatok is isznak, és belesodor a szél minden piszkot. A baltások vágta kis tisztást lassan körbe sétálta. Már nem volt kedve felugrálni, sem guggolni, sem szaladni, csak sétálgatott körbe előre párszor, aztán hátrafelé, hosszú, elnyújtott lépésekkel, és szomorkásan hajtogatta a mondókát, amivel idekerült:
Illa berek, nádak, erek,
köd előttem, hová megyek,
tudom, merre visz az utam,
léptem mégis bizonytalan.
Illa berek, nádak, erek,
hová szívem, lelkem vezet,
árkon-bokron kísérjetek,
mesék szárnyán ott teremjek.
Amikor a végére ért, hirtelen eszébe jutott: repülök, mint a fergeteg. Abban a pillanatban megbotlott, és elvágódott.
Amikor kisvártatva feleszmélt, végig tapogatta magát, megmozgatta a végtagjait. Kicsit gémberedett volt a hidegtől, érzett két púpot a homlokán a haja vonalában, meg egyet a feje búbján, ami eléggé fájt, de úgy gondolta, hogy rendben van. Egészen addig, amíg fel nem emelte a fejét, és szét nem nézett. Párszor megdörzsölte a szemét, felnézett a rengeteg csillagra az égen, azok meg visszabámultak rá. Lenézett a dombról az alvó kisvárosra, az utcalámpák fénye narancsszínnel megvilágította fölötte az eget, és mellette ott állt a szobor, a kerítése kicsit belenyomódott a vállába.
András, és Kócos hangját hallotta, valamin vitatkoztak. Felült, és kiabálni akart nekik, de csak egy gyengécske hang jött ki a száján:
– Hahó!
A barátai odafutottak hozzá, Kócos káromkodni kezdett, András meg felsegítette, és betámogatta a sátorba. Végig járatta rajta a fejlámpája fényét, és szörnyülködve kérdezte:
– Hát te meg hogy nézel ki? Gyere, bújj be a hálózsákba, hiszen reszketsz! Hol a fenébe voltál? Reggel óta keresünk!
– Kirándultam – felelte Sanyi, és a kimerültségtől azonnal mély álomba zuhant.
Csak később nézte meg a Wikipédián, hogy a Csák nembeli Péter felgyógyult az az életveszélyes lándzsa sérüléséből. Az isaszegi csata után még majdnem húsz évig élt.
VÉGE
13 hozzászólás
S mindezért hála és köszönet a pálinkának! Minő csodálatos dolog is ez! Üdít, frissít, fiatalít, és még fertőtlenítő szerként is lehet használni! No, szerencséje volt Péter úrnak, h egy ilyen rátermett fiatalember tévedt vissza hozzá a jövőből!
Judit, klassz lett! Szórakoztató! Üdv: én
Kedves Laci!
Örülök, hogy szórakoztatónak találtad. Annak is örülök, hogy megírtam idejében, már – azt hiszem – nem tudnám így megírni…
A fiammal együtt mintha a fantáziám is meghalt volna.
Van még pár írásom, amiket a halála előtt írtam, majd még felteszem őket.
Judit
Szia!
Nos, meggyógyult Csák nembeli Péter. Hogy is volt? Vajon a sok olvasás által álmában került vissza a múltba Sanyi? Vagy tényleg járt ott? Nagyon kellemes olvasmány volt. Szeretettel gratulálok! üdv hundido
Kedves Katalin!
Ez mind csak fantázia és mese, csak a körítés "valódi". Valóban volt Isaszegen egy ilyen csata, bár ezt kevesebben ismerik, mint az 1849-est.
Valóban sebesülten vett részt benne a Csák nembeli Péter, azt nem őrizték meg a krónikák, hogyan gyógyult fel a súlyos sérüléséből. Azt már csak én szőttem-fontam a valódi történet köré.
Judit
Kedves Judit!
Egy dolog kissé elszomorított!
Ugyanis az a négy nagy betü a befejezésnél!
…de,minden történetnek egyszer vége.
Nagyon jó,a történelemböl kiragadott írás!
Fantáziadús!
Szeretettel gratulálok:sailor
Kedves Tengerész!
Nagy kedvvel hamisítok történelmet! Az "Aranyszemű lánnyal" kezdtem, az magával hozta ezt a "kirándulást" ami a tatárjárás utáni időben játszódik.
Írtam még egy történetet a híresebbik isaszegi csatáról az 1849-esről is.
Csak nehogy bekerüljenek a történelem kö?nyvekbe!
Tudod, amikor ezeket írtam, arra gondoltam, hogy amit mi tanultunk történelemből, azokból mennyi volt a később élt írók fantáziájának a terméke
Ott van például P. mester, akit mi Anonymusként ismerünk. A Gesta Hungarorum című alkotása, más, korabeli írott források hiányában nagy jelentőségre tett szert a történetírásban. Pedig annak nagy része /vagy talán az egész/ csak fantázia, és mese, mint az én írásaim.
Judit
Kedves Tengerész!
Nagy kedvvel hamisítok történelmet! Az "Aranyszemű lánnyal" kezdtem, az magával hozta ezt a "kirándulást" ami a tatárjárás utáni időben játszódik.
Írtam még egy történetet a híresebbik isaszegi csatáról az 1849-esről is.
Csak nehogy bekerüljenek a történelem kö?nyvekbe!
Tudod, amikor ezeket írtam, arra gondoltam, hogy amit mi tanultunk történelemből, azokból mennyi volt a később élt írók fantáziájának a terméke
Ott van például P. mester, akit mi Anonymusként ismerünk. A Gesta Hungarorum című alkotása, más, korabeli írott források hiányában nagy jelentőségre tett szert a történetírásban. Pedig annak nagy része /vagy talán az egész/ csak fantázia, és mese, mint az én írásaim.
Judit
Kedves Judit!
Nagy élmény volt olvasni Sanyi megpróbáltatásait, kalandjait, annyira fantáziadúsan írtad meg, hogy sajnálja az ember, hogy vége. Kócos meg András viszont, semmit sem tud Sanyi időutazásáról, ők nyugodtan átaludták az éjszakát.
Nagy élmény volt olvasni, ezt a remekbe szabott novellát.
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm szépen a sok dicséretet! Örülök, hogy jól szórakoztál rajta.
Azért tanulság is akad bőven. 1265 márciusának végén Isaszegnél zajlott le IV. Béla király és fia,
István ifjabb király seregei között az a csata, melynek következtében a falu neve először
került írásban megörökítésre oklevelekben és krónikákban.
Isaszegnél ütközött össze a két magyar sereg, oly nagy had, hogy a tatárokat a saját országukban
meg lehetett volna vele verni. De nem: a magyar a magyart irtotta. Annyian estek el, hogy talán a Muhi csatában se többen. Mit nekünk a tatárjárás, egymást irtottuk nélkülük is.
Judit
Kedves Judit!
Élmény volt, szórakoztató az írásod…tetszett
Szeretettel gratulálok
Ica
Kedves Ica!
Köszönöm, hogy megírtad azt, hogy tetszett. 🙂
Judit
Bravúros írás!
Köszönöm, hogy olvashattam!
túlparti
Kedves Túlparti!
Köszönöm a "bravúros" jelzőt, és én köszönöm, hogy olvastad. 🙂
Judit