Kisfiam – Attila

Késve, koraszülöttként, két egészséges gyermekem után hétévre jött a világra. Már terhességem se ment simán, már korai stádiumban az irodából mentők vittek kórházba. Orvosom ajánlotta, hogy meg kell szakítani a terhességet, mivel előre látható, hogy gondokkal kell küzdenem, s a végkifejlet is kétséges.
Abban az időben tiltott volt az abortusz, de elmondta, hogy két egészséges, élő gyermek esetében problémás terhesség feloldást jelent a tilalom alól. Én vallási és érzelmi okokból ragaszkodtam megfogant gyermekemhez. Az orvos végig otthon akart tartani, de én vállaltam az irodai munkát, természetesen végig orvosi felügyelet alatt álltam.

Orvosom előrejelzése beigazolódott. Gyermekemet születési súlya miatt tovább tartották kórházban, bejártam hozzá szoptatni. Attila kéthónapos korában el kellett foglalnom munkahelyemet. Felváltva három asszony vállalta az otthoni gondozását, később a bölcsődében helyeztem el, ahol rendes gárda vigyázott rá.
Másfél éves korában Budapestre kellett vinnem klinikai kivizsgálásra, ahol megállapították nála a Down-szindrómát. Betegségével kapcsolatban mindent elolvastam, s nagyon elkeserített, mikor megtudtam, hogy gyógyíthatatlan. Kétéves kora körül gondok jelentkeztek a bölcsődében, mert fogékonyabb volt a fertőzésekre, mint a többi egészséges gyerek. Az orvosok szerint a következő tavaszon ki kell venni a manduláját, bár alig múlt két éves.
Műtét után harmadik nap hazavihettem; ugyanis ugrált az ágyakon, és az orvos attól tartott, hogy a túlzott mozgás miatt valami baja történhet. Hamar felgyógyult, ezt követően masszív kiskölyök lett, jól bírta a bölcsődét, mikor elérte a három éves kort, óvodába mehetett. Igaz, kicsit mindent lassabban tanult meg, mint egészséges testvérei, de szépen beletanult a hétköznapi dolgokba, megelőzve sok egészséges társát, – kellő időre szobatiszta lett.

Az átlagosnál több gonddal járt a nevelése, mint az egészséges gyermekeké. Különben aranyos kisgyermek volt, szerették a bölcsődében, és szerencsénk volt, hogy utána olyan óvónő csoportjába került, aki szívesen foglalkozott vele. Egy óvodai balesete miatt azonban megfájdult a térde, de erről engem nem tájékoztattak. Azt hittem, hogy a baj betegségével kapcsolatos, ezért minden lehetséges helyre elhurcoltam, mert alig bírt járni.

Másfél éves kora óta rendszeres időközönként vittem klinikai felülvizsgálatra (hét éves kislányom kíséretében), ahol súlyos esetekkel találkoztam. Ilyenkor hálát adtam a Teremtőnek, hogy Attila betegsége enyhébb az ott látottaknál. Pszichológussal is találkoztunk, – lehet, az én vigasztalásomra. Én lelkileg kiegyensúlyozottan fogadtam a tényeket, tettem, amit kellett. Inkább fizikailag gyötört meg az a sok herce-hurca, amit egy beteg gyerek szállítása jelent autóbusszal, vonattal, Budapesten villamossal a klinikáig, és még egyéb helyekre.

Elérte a hét éves kort, kinőtte az óvodát, újabb gondok jelentkeztek, mert normál iskolába nem mehetett. Kapcsolatokat kerestem, hol tudnának rajta segíteni. Egy gyógypedagógus adott jó ötletet. Nagy fiam már egyetemre járt, vele együtt kerestük föl Budapesten, a Csalogány utcai foglalkoztató intézet igazgatóját, akinek segítségével, megfelelő kivizsgálások után sikerült Attilát bejuttatni egy számára megfelelő budapesti bentlakásos iskolába, ahonnan hétvégeken és vakációkra hazahoztuk.

Sokan nem is sejtik, mennyi gonddal jár egy beteg gyermek gondozása, nevelése, ráadásul férjem nem tudta elviselni, hogy beteg gyermeke született! Bennünket – nemhogy összekötött volna a harmadik gyermek, inkább eltávolított egymástól. Kibírhatatlan lett a családi életünk. Rá kellett jönnöm, hogy nagyobb bűnt követnék el gyermekeimmel szemben, ha fenntartom a megromlott családi kötöttséget. Három éves volt Attila, mikor egyedül maradtam gyermekeimmel. Az apa hiányát én pótoltam szeretettel, hogy ép embereket neveljek belőlük.
Más oldalról is bántódás éri a szülőt, aki beteg gyermekét gondozza. Attilának rózsahimlője volt, helyettes orvos jött hozzánk, hogy kiírjon mellé betegsége idejére. Egy világ omlott össze bennem, mikor kijelentette, hogy az ilyen gyerek nem éri meg a 12 évet! Ezt, így, valakinek az arcába vágni – kegyetlenségnek tartottam! Rettegve vártam az idők múlását, és amikor elérte a tizenkettedik, majd a további éveket, hálát adtam Istennek, hogy nem teljesült szomorú kinyilatkoztatása.

Sorozása idején nem volt elég a szakorvosi igazolás, nekem kellett elkísérnem. Ott álltam Attilával a behívott, csupaszra vetkőzött fiúk, katonák között, az orvosi bizottság előtt. Még jó, hogy nekem nem kellett levetkőznöm a sok hímnemű között… Aztán ez is elmúlt, kibírtam!

Szerencsésnek éreztem magam, mert mindhárom gyermekem, Attila is, megállta helyét. Elvégezte a foglalkoztató iskola minden fokozatát, erről bizonyítványt kapott. Ez olyan eredmény volt, amire nem számíthattam. Utána egy jól fölszerelt intézményben lelt otthonra és munkára, ahol mindenkit szellemi és fizikai erejének megfelelően képeztek. Voltak, akik kijártak üzemekbe, mások az épületben különböző egyszerű munkát láttak el. Nyugalommal töltött el a tudat, hogy jó ellátást kap, az emeleten otthonosan berendezett szobákban hárman-négyen laknak. Mindenkinek külön lezárható szekrénye van. Gondoskodnak szórakozásukról, – az épületet park veszi körül, ott sétálgatnak, néha segédkeznek a kertésznek, nyitott a kapu, kijárhatnak a városba.
Sajnos, a rendszerváltás után romlottak a megélhetési viszonyok, ott is, mint itthon, nehezebb helyzetbe kerültünk. Egyre kevesebb munkát kaptak, aztán semmit. Lassan takarékossági intézkedések miatt elmaradtak a bejáró tanárok, akik különböző szakköröket irányítottak. Attila rajz-szakkörre járt, tanárnője szerint tehetségesen rajzol. Igaz, itthon is ezzel tölti idejének nagy részét, alig győzzük rajzpapírral és filctollal ellátni.

Némely ember valamilyen fogyatékossággal jön a világra, – sokuk értékes tulajdonságokkal. Többségük jóindulatú, készséges, és egészséges igazságérzetük folytán nem csapják be embertársaikat. Mégis ők azok, akiket kigúnyolnak, ugratják őket, pedig inkább tisztelni kellene naiv jóindulatukért. Nem tudják megvédeni magukat. Sajnos, nemegyszer a társadalom is igazságtalan hozzájuk. Ha az ilyen ember mások hibájából bajba keveredik, az „értelmesek” elinalnak a helyszínről, – és azok hibájából kénytelenek szenvedni.
Nekem ezen a téren aztán van tapasztalatom, mégsem bántam meg, hogy világra jött, mert melegszívű, jóindulatú gyermek, a gondolataimat is lesi. Szeretettel, türelemmel nála mindent el lehet érni. Testvérei és én is mindig szeretettel vettük körül. Ezért ő is érzi, mivel szerezhet nekünk örömet. Ha szomorkodom, megvigasztal. Rendszerető, szorgalmas, készségesen segít a háztartásban, bevásárlásnál, amíg megvolt a kertünk, ott is szeretett foglalatoskodni.

2003. Nyári vakáció

Attila harmadik hónapja itthon van. Minden évben több időt tölt itthon, mióta nem kapnak munkát. Rajzait kiraktam a két rekamiéra, – jól mutattak a nyers-fehér gyapjún, olyan az egész, mint egy színes, virágos rét. Érdeklődtem a Könyvtárban, hogy kell készülni egy kiállításhoz? A szabadságon lévő igazgatónőt meg kellett várnunk, – Ő osztja be a kiállítások idejét. Amikor visszatért, telefonon hívtam. Néhány rajzot vittem neki mutatóba. Megnézte, vette a naptárát, kijelölte a napot: 2003. augusztus 9-én délután 4 órára tűzte ki az ünnepélyes megnyitót, október 10-ig lesznek kiállítva a képek. Megbeszéltük a részleteket. Ismerős pszichiáter mond bevezetőt a megnyitón, – aki szívesen vállalta. Elkészültek a meghívók. Olyan jól néz ki Attila rajza a borítólapon. Sok meghívót küld ki a Könyvtár, többet én adok át személyesen ismerősöknek. Attila gőzerővel dolgozik. Nem gondoltam, hogy ennyire átérzi a kiállítás jelentőségét. Örül, s ki tudja, hány képet fog még rajzolni, persze, már 80 darabot leadtunk, biztos nem lehet többet kiállítani. Nem gondoltam, hogy lesz valami az egészből, s lám, mégis sikerült. Olyan öröm tölt el, hogy beteg gyermekem ilyen sikert ért el.

Eljött a kiállítás napja. A bejáratnál egy csoportot látunk: Attila fölismerte Dunakesziről érkezett barátait, akiket egy törékeny, apró termetű nő, a fejlesztő-gondozó vezetett. Együtt mentünk az első emeleti galériára. Sok vendég érkezett, pótszéket kellett bevinni. Szép műsort szerveztek, amit fölvettek videóra, rajzai a helyi stúdiót fogják díszíteni. Hihetetlen számomra, nem gondoltam, hogy ilyen megható ünnepség lesz, s hogy ilyen sokan kíváncsiak Attila munkáira. Nagyon jó érzés volt látni a sok kedves ismerőst, akik mind elismerően nyilatkoztak a színes rajzokról.

Vannak mélypontok életünkben. Sorsunk nagy igazságtalansága, hogy életünkben megjelenő súlyos terhek elviselése nehezebb, mint akiknek kedvezőbb anyagi helyzet jutott, mert mi a vállunkon hordjuk a mindennapok terhét. Könnyebb (volna) elviselni a bajokat, ha útra kelhetnénk világot látni, és élményekkel tudnánk gazdagítani nehéz napjainkat… Az én életem is sokkal elviselhetőbb lett volna anyagi gondok nélkül.
És mégis, sohasem bántam meg, hogy Attilát világra hoztam, hogy beteg gyermekemmel kellett foglalkoznom. Megérte. Tapasztalatból tudom, hogy a szeretet csodát művel! Kárpótolt engem a sors sok minden másért; mert a sokak által elveszettnek hitt gyermekem olyan eredményt ért el – amihez sok egészséges ember sem jut hozzá -, hogy ennyire örül sikerének, hogy velem együtt boldognak érzi magát.