Négy hatalmas folyón kel át a lélek, hogy végleg megszabaduljon porhüvelyétől. Ez sokszor egy szempillantás alatt megtörténik, mert a révész tudja a dolgát. Átrepíti az utazót a Sztüx, a Phlegethón, az Akherón és a Kókütosz folyókon, majd a Léthé vizében lemossa róla az emberi világ legapróbb emlékeit. De néha történik valami, ami miatt a révész bizonytalan dolgában. Olyan lelkek jelennek meg csónakjánál, akiket nem az isteni akarat, hanem a világ véletlenszerű történései sodornak az élet és halál közé. Nincs rajtuk a jel, ami feljogosítaná őket az átkelésre. A révész hezitál, nem tudja mi tévő legyen. Különféle istenekhez fohászkodik tanácsért, és miközben a válasz megérkezik, addig a lélek céltalan bolyongásra van ítélve. Hosszú időt tölt el egy olyan világban, ahol nincsenek lehetetlen dolgok. A víziók valósággá válnak, gyökeret eresztenek, és mélyen belefúrva magukat az asztrálhúsba, szőlőfürtként csüngenek az áttetsző leheleten. Aztán az ítélet megérkezik. Vissza kell térni a porból és hamuból gyúrt földgolyóra, és rettegni azoktól az emlékképektől, amelyet egy-két szétpukkanó szőlőszem fröccsent rá a tudatra.
Első emlékkép
Egy ágyon fekszem és hallgatom a kintről beszűrődő zajokat. Süvít a szél, pontosan úgy, ahogyan a hideg hófúvásos éjszakákon szokott, mégis, kintről kínzó hőség áramlik a szobába. Patakokban folyik rólam a víz. A tűznyelvek harapdálják, vagyis inkább falják a park fáit, bokrait. Az emberek jajveszékelnek. Valaki tűzoltóért kiált, de hangját egy fekete árny zárja be egy palackba. A hang néhány másodpercig ott kering az üvegben, aztán betűire esik szét. A T-betű kalapácsszerű teteje széttöri az üveget, amiből valami agyonrágott szónyesedék hallatszik. Senki sem érti. Megijednek tőle és belefutnak a tűzbe. Női és férfi sikolyok keverednek a forró levegővel. Az árny csak nevet. A nevetéstől egyre nagyobbra és nagyobbra nő. Egy óriási szem lesz belőle, ami benéz az ablakon. Engem keres. A forróságot hirtelen fagyos levegő váltja fel. Fáj az az éles pillantás. Nem tudom elkergetni, nem tudok rákiáltani. Akárhogyan próbálom beszédre nyitni a számat, egyetlen hangot sem tudok kipréselni magamból. Rémülten és bénán fekszem. A szem meg csak néz rám és nevet. Rajtam nevet, mert látja lelkem mélységeit. Ott pedig nincs más, csak egy szerencsétlen kiszolgáltatott ember, aki szánalmas próbálkozásaival az életet akarja megfejteni. Olyan vagyok, mint egy pókhálóba gabalyodott légy, aki egyre jobban kapálódzik, de sehogy sem tud a csapdából kievickélni.
Nevetséges. Rettenetes.
Jégveremben ülök. Hideg van. Vacogok. Szememből jégcsapok hullnak alá, amelyek hangos csörömpöléssel törnek ezer darabra a hideg kövön. Aztán sötét lesz. Tapogatózom, de nem érzek magam körül semmit, csak a lentről felfelé áramló langyos levegő simogatását. Lépni akarok, de rájövök, hogy nincs alattam szilárd talaj. Most már tudom, hogy miért száll felfelé a levegő. Zuhanok. Szívem a torkomban dobog. Sötét van. Koromsötét. Behunyom a szemem. Amúgy sem érdemes nyitva tartani. Megszűnt a tér, megszűnt az idő. A végtelen űrben zuhanok lefelé, de lehet, hogy csak lebegek, vagy éppen felfelé zuhanok talppal az égnek. Fogalmam sincs. Nagyon le akarok már esni, de nem tudok. Próbálok hanyatt dőlni, de egy olyan világban, ahol nincsen tér, ez képtelenség.
Nevetséges. Rettenetes.
Elhatározom, hogy kinyitom szemem. A láthatatlan semmi látványa tárul elém, majd hosszú várakozás után apró fénypontok jelennek meg a sötétségben, amelyek egyre nagyobbak lesznek. Vakítóan szikráznak. Föld szagát érzem. A tér teljesen lefejti magáról fekete ruháját, megjelenik a horizont, a kép egyre tisztul, és már érzem lábam alatt a talajt. Egy hatalmas mező kellős közepén állok. Mellettem egy fekete kutya hang nélkül vonít. Madarak ugrálnak egy bokor tetején. Akárhogyan próbálom meghallani az éneküket, fülem csak a néma csöndet fogadja be. Fáj a fejem attól, hogy az érzékelés egy parányi szeletét tudom csak befogadni. Miért nem hallok?
Nevetséges. Rettenetes.
Szemhéjam elnehezül, majd lassan lecsukódik. Árvízként ömlik belém az összes hang. A kutya nyüszít, a madarak csiripelnek, a szél borzolja a fűszálakat, a tücskök ciripelnek, zizegnek a bokrok levelei, a távolban pedig egy csodálatos dallamot dúdol valaki. Ellenszegülök a szemhéjamat lezáró erőnek. Itt vannak előttem, látom őket! De a hangok előtt lezárul egy zsilip, és a némaság mindent kiradíroz a hallójáratomból. Pislogni kezdek. Kép, hang. Kép, hang. Kép, hang. Kép, hang. Kép, hang. Kép, hang. Kép, hang. Kép, hang. Kép, hang. Kép, hang. Feszítés, feszítés, feszítés, feszítés, feszítés, feszítés. Robbanás…
Se kép, se hang.
Nevetséges, rettenetes.
Második emlékkép
Egy asztalnál ülök. Egy nagyon régi asztalnál. Talán diófából készítették. Legalábbis a fényesre kopott felszínen futó erezetekből erre következtetek. Kinézek magamnak egy apró repedést. Olyan könnyedén siklik rajta a tekintetem, szinte érzem az asztal felületét. Nagyon sima, sehol egy durva karc, sehol egy… De, mégis. Egy száraz morzsa töri meg a végtelen simaságot. A tekintetem megakad rajta. Nem tud tovább siklani. Aztán mégis elindul. Láthatatlan sugár vonzza magához, aminek kiindulópontja egy tengerkék udvarú fekete szembogár. Micsoda vágyakozás, micsoda sóvárgás van ebben a feketeségben!
Szomorúság.
Rám néz. Lepereg előttem minden egyes kép, amit ez a szem valaha is látott. Majdnem teljes hét év története. Aztán megakad a morzsánál. Nem megy tovább, nem lát mást, mert egy tekintet vonzza magához. Az én tekintetem. Az ő szemével látom magam. Egymásra nézünk a másik szemével, de csak azt látjuk, ami a fejünkben van. Ő az asztal lágy, sima erezetét, amit egy száraz morzsa megsért, én pedig egy kőkemény kenyérhéjat, amit az éhség parányi morzsára faragott. Számára e teremtmény remény az életre, számomra nyugtalanságot árasztó torzszülött. Visszaadjuk egymásnak a saját látásunkat. Most mindketten az asztalon heverő morzsát bámuljuk. Úgy határozok, hogy odaadom neki, de ahogyan ujjam hozzáér a pici kenyérdarabhoz, az atomjaira hullik szét, majd lassan elkezd növekedni, és gyönyörű szép cipó kerekedik belőle. Számára ez az élet, számomra maga a harmónia. Micsoda öröm, micsoda hála van ebben a csillogó feketeségben!
Vidámság.
Magához veszi a cipót és elkezd falatozni. Gyomra megtelik, arcán elégedettség tükröződik. Amikor az utolsó falatot is legyűri, alakja elhalványul, és eltűnik. Tekintetem tovább siklik a sima repedésen, ami ugyancsak elhalványul és eltűnik az asztallal és az egész helyiséggel együtt. Mindent beborít a sötétség. Meleg, puha, nyugalmat árasztó sötétség.
Rájövök, hogy nem ő tűnt el. Én olvadtam bele abba a tengerkék udvarú fekete szembogárba.
Harmadik emlékkép
Hosszú alagút előtt állok. Valahol nagyon messze halvány fény dereng. Az lehet a vége ennek a sötét folyosónak. Elindulok. Úgy gondolom, hogy az utam legalább egy óra hosszat tart majd a sötétben, de egyetlen lépéssel a kijáratnál vagyok. Először elvakít a fény, de szemem gyorsan hozzászokik a hirtelen változáshoz.
Emberek százai serénykednek abban a fedett csarnokban, ahová kerültem. Tőlem közvetlen jobbra egy festő húzza meg ecsetével a grandiózus hegy egyik meredélyét. Oly soká időzik ennél a mozdulatnál, hogy a meredély egy pontja sötétebb tónust kap, mint amit a természet adott volna neki. A festő feleszmél, és máris elkezdi javítgatni a hibát. Gyorsan dolgozik, így gyorsan elkészül a korrekció is.
Gyönyörűség.
A hegy szinte megszólal. Azt suttogja: hódíts meg!
Beleszédülök a magasságba.
A varázslatból emberi zsivaj szakít ki, ami egy díszkert felől érkezik el hozzám. Odafordulok. Nem kell egyetlen lépést sem tennem. A lábaim mozdulatlanok. A figyelmem repít a díszkerthez. Három kertész kelti az őrületes zsivajt. Azon vitatkoznak, hogy milyen méretű kavicsokat szórjanak le a nem túl nagy kertet keresztező útra. Nézem a kavicsokat. Belebújok a legkisebb méretűbe. Az első, amit tapasztalok, hogy beleragadok a járókelők cipőtalpába, akik széthordanak mindenfelé. Ez nem lesz jó.
Aztán belebújok a legnagyobba. Az emberi talpak inkább mellém lépnek, főleg a puhább talpú cipőkkel teszik mindezt, mert kellemetlen fájdalmat idézek elő. Ez sem lesz jó.
Végül a közepes méretű kavicsot vizsgálom meg belülről. Örömmel ropogok a talpak alatt. A cipőtalpak nem ejtenek rabul, és nem okozok fájdalmat. Sőt, olyan sokáig tapodnak a lábak, hogy azt kell feltételeznem, élvezetet nyújtok nekik a finom masszázzsal. Ez lesz a jó!
Szólni szeretnék a kertész urakhoz, de azok meg sem várva, hogy szólásra kerekítsem a szám, hajlongva köszönik meg a segítséget, leszórják előttem a kavicsokat, és megkérnek, legyek az első, aki átsétál az úton. Megteszem.
Mennyei.
Az út végén egy íróasztal áll. Rajta számtalan vázlat hever. Csupa lapos követ ábrázolnak. Egy fura alak, akinek fehér turbán van a fején, egy lapra ír valami nagyon különleges betűkkel. Meg akarom kérdezni, hogy mit ír, de ebben a pillanatban elnyelnek a betűk. A tintában úszom, és megértem az ákombákomnak tűnő alakzatok jelentését. A kőben uralkodó életet mutatják be: a szilárdságot, a lágyságot, a törhetetlenséget, a törékenységet, a ridegséget, a melegséget, a simaságot, a durvaságot. Mindegyik külön birodalom, és minden birodalomnak külön fejedelme van, akik mindig választanak maguk közül egy királyt. A kő pedig olyan lesz, amilyen az uralkodója, de azon tulajdonságokat is magába olvasztja, amit a fejedelmek bírnak.
Harmónia.
Mivel nincs több kérdésem, a tinta kidob magából, méghozzá éppen egy kőfaragó elé. Kérges keze, mint egy szikla. És ez a szikla sziklából faragja nap mint nap az életet. Beszélni kezd a kő a keze alatt. Lelket lehel az értelem az élettelen ridegségbe.
Ki vagy te kőfaragó? A sziklakéz megérinti az elkészült alkotást, ami suttogó hangon duruzsolja a fülembe a választ: minden. Ekkor pedig az alagút magába fordul, és hatalmas kőkerékként gördül tova. Aztán a kőkerék megnégyszereződik, a négy kerék fölé egy kőhintó telepszik, a hintót pedig nyolc kőló repíti. A hintóból egy kőfej néz kifelé, szemében annyi együttérzéssel, csodálattal, kíváncsisággal, hogy biztos vagyok benne, az ő szíve lehet kőből, mégis sokkal élőbb, mint sok húsvér emberé.
Negyedik emlékkép
Két hatalmas sas madár köröz felettem a türkizkék égen. Hosszan nézem őket. Olyanok mint két papírsárkány, amelyeket vékony zsinóron irányítanak innen lentről. A látóhatárt fürkészem, hátha észreveszem, kiknek a kezében fut a láthatatlan zsinór. Néhány terebélyes tölgyön kívül, amelyek szétszórtan állnak a hatalmas dombon, nem töri meg semmi a szemsugarakat. Újra az eget bámulom. A sasok tovább köröznek ugyanúgy, ahogy eddig, nagy, szabályos körökben. Megtesznek három kört, azután nyolcasokat kezdenek el írni a kék pergamenre. Végtelen a végtelenben. Majd visszatérnek a körhöz. Teljesség a végtelenben. Egy fodros felhő úszik be lassan a nagy kékségbe. A végtelen eltűnik. A sasok idegessé válnak. Zavarodottságukban elkezdenek összevissza repkedni. A teljesség is eltűnik. A levegő elkezd vibrálni. A sasok élesen vijjognak. Egy éles fájdalom fúródik a halántékomba, majd villámsebesen lehatol egészen a kisagy tájékára, onnan szétterjed körbe az egész koponyán, és örült erővel szorítja a fejemet. Masszírozni kezdem halántékom, de a fájdalomkoronát nem tudom levenni.
Kínszenvedés.
Még egy pillanat és összeroppant ez a teher. A vijjogás megszűnik, a korona szétpattan. Kábultan nézem a sasokat. Egyre homályosabban látom őket. Két sötét folt mozog a fehér gomolyag alatt. Néha eltűnnek a fehérségben, majd újra felbukkannak. Mint fürdőző kacsák, akik lebuknak a víz alá táplálékukért, csak ők a magasban buknak alá a puha vattapamacsba. Minden ilyen eltűnés robajszerű égzengéssel párosul. Átszakítják a fehér takarót, amely felhasad. Egyszer, kétszer, ötször, tízszer. A fehérségben a hasadások mentén egy sötét szó jelenik meg: halál. És a szóból vércseppek esnek alá. Milliónyi apró vércsepp. Véreső áztatja el a dombot, és tompán dobol a földön. A két vörösen izzó mozgó folt éppen fölém kergeti a haldokló felhőt. Az első vércsepp a homlokomat éri, és lassan karcolva folyik le arcomon. Aztán záporozni kezd a vérfolyam. Ahány csepp, annyi szúrás és karcolás. Vér a vérrel keveredik. Sercegve forrnak egybe az egymásnak idegen vérlemezkék. A sasok örömükben ismét vijjogásba kezdenek. A fájdalom most a talpam felől közelít felfelé. Mindent szétszakít bennem. Szakadok belülről, szakadok kívülről. Vörösre festett rongybabaként állok a domb aljában. Húsom cafatokban foszlik le rólam, amit azonnal elnyel a föld.
Kínzó gyötrelem.
A felhő elfogy. Már semmit nem látni belőle. A sasok győzelmüket ünnepelve köröznek. Véres teljesség. A körözést felváltja az égi nyolcas. Véres végtelen. A fák elszáradtak, kérgüket porrá lehetne morzsolni, a fű sivataggá változott, nekem pedig vakítóan fehérlenek csontjaim a sivatag homokjában. Elkelne egy kis eső! Perzsel a forróság. Érzem, hogy egyre jobban száradok. Eltelik egy évszázad. A sasok még mindig járják a teljesség és a végtelen táncát. Eltelik még egy évszázad. A homokszemek tudatos lassúsággal vésik bele porladó csontjaimba a szót: halál. Eltelik a harmadik és negyedik évszázad is. A homok betemet, már csak a koponyám látszik ki. Ötödik, hatodik évszázad. A föld alatt vagyok. A hetedik évszázad végén, hallom, hogy valaki fölöttem járkál. Megáll, körbekémlel a világon, elégedetten sóhajt. Leterít egy takarót a forró homokra, leszúrja a földbe napernyőjét, és mint aki jól végezte dolgát, lepihen.
Megnyugvás.
Ötödik emlékkép
Vízcsepp fröccsen a forró kályhalapra, majd sercegve tűnik tova. A sercegés egyre sűrűbb lesz. Az erősödő szél az ablakon keresztül söpri be az esőt. A kályha messze van az ablaktól, mégis, a sercegés egyre sűrűbb lesz. Egy ráncos kéz fogja és becsukja az ablakot. A kályhalap elcsöndesül. A tűz suttogó, búgó hangját hallani csak, ahogyan belülről simogatja az öntöttvasat. A ráncos kéz egy almát hámoz. Egyetlen folyamatos vágással szabadítja meg a gyümölcsöt ruhájától, ami lehull a magasból, pontosan a kályhalap közepére. Ott elkezd vonaglani, mint egy életéért küzdő kígyó. Tekeredik jobbra, tekeredik balra. Az almaillat betölti a kicsinyke konyhát. A kígyó lassan megnyugszik. Úgy dönt, levedli bőrét, de a bőr alól, helyette egy fura alak bukkan elő. Egy csontkezű madárijesztő, aki egy indiai tök sípot fúj a tökfejével. Azzal akarja előcsalogatni a kígyót. Az persze meg se moccan.
Várakozás.
Az almahéj kezd összezsugorodni. A madárijesztő egyik pillanatról a másikra nyolcvan évet öregszik. Háta meghajlik, eszét veszti, a síp kihullik szájából. Ráébred, hogy mennyi időt elpazarolt az életéből. Csak azt az átkozott sípot fújta folyton. Most meg jöhet a ravatal. A ráncos kéz leveszi a kályhalapról a halott madárijesztőt, és felém nyújtja. Nem akarom elfogadni. Nem akarom megenni. Nem akarom megenni! Nem akarom! Nem akarom! Nem akarom azzal tölteni egész életemet, hogy ebben a kicsinyke konyhában kinyitom és becsukom az ablakot, hogy almát hámozok, hogy forró kályhalapon tekergőző almahéjat bámulok, hogy ráncos kezemmel tömöm tökfejemet tökfejű almahéj madárijesztőkkel. Nem akarom!
Félelem.
A madárijesztő hirtelen kipattan kezemből, felegyenesedik, eldobja sípját, és táncra perdül. Körbetáncolja a kicsinyke konyhát, felmászik az ablakba és kinyitja azt. Hagyja, hogy az esőcseppeket besöpörje a szél. Hadd pattogjanak a kályhalapon! Legyen csak sűrű az a sercegés! Kimászik a párkányra, nagyot nevet, és mielőtt ráncos kezem utánakapna, leugrik és elszalad. És egyre sűrűbb a sercegés. És egyre hangosabb a nevetés. És táncolnak az esőcseppek. És elszaladnak az esőcseppek. Szaladok én is. Egyik sarokból a másikba. Tetszik a mozgás! Tetszik a lendület! Tetszik a nevetés! Nevetek. El akarom hagyni a kicsinyke konyhát! El akarom hagyni! Akarom! Akarom! Akarom! Kiugrok az ablakon, nagyot nevetek, és elszaladok mielőtt a biztonságot jelentő unalom kezei utánam kapnának.
Hatodik emlékkép
Nem szeretem a hatalmas termeket. Elveszek bennük. Apró kis porszemnek érzem magam a gigantikus méretű falak között. Ez a terem pedig pontosan ilyen. Ráadásul két színe van. Az egyik fele fekete, a másik fehér. A terem mértani közepén találkoznak össze a színek, és futnak egészen a terem végében lévő trónig. Ott kettészelik a trónt, és felmásznak a falon, hogy aztán bevonják a plafont nappallal és éjszakával.
Különös.
Örömujjongás és sírás hallatszik a színek mögül. Most veszem csak észre, hogy nem is a színek mögül, hanem a színekből jön a hang. Eddig nem láttam azokat az alakokat, amelyek a fekete és a fehér oldalon sorakoztak, mert beleolvadtak a háttérbe. Érzelem kontúrok jelennek meg körülöttük. Ezek segítenek, hogy kivehetőek legyenek alakjaik. A fehérek körül, a sírás és a fájdalom fekete kontúrt, a feketék körül, az öröm fehér kontúrt rajzol. Huszárok, futók, bástyák, parasztok sorakoznak mindkét oldalon a királynőjük előtt. A fekete királynő rám mosolyog, a fehér királynő könnyet ejt értem. Miért van mindez? Ezt kérdezem magamtól, és látom, hogy egyik felem fekete, a másik fehér. Engem is kettészel a terem közepén futó vonal. Elindulok a trón felé, hiszen én vagyok a király. Pontosabban a királyok, akik így ketten már egyáltalán nem számítanak apró porszemnek a gigantikus méretű teremben. Minden tekintet ránk szegeződik. Virágszirmok hullnak vállunkra az égből. Fekete felemre örömillattal, fehér felemre a gyász illatával.
Kétség.
Elérjük a trónt. Egyszerre fordulunk meg, egy pillanatra elidőzve egymással szemben, a győztes és a legyőzött. Feketeként a győzelem íze, fehérként a keserűség íze terjed el számban. Leülünk. Nyugodtak vagyunk. Még. De tudjuk, hogy hamarosan újra el kell szakadnunk egymástól, hogy megvívjuk a következő csatánkat, ahol bármelyikünk legyőzheti a másikat. Erre készülünk ebben a nyugodt állapotban. Seregeink ünnepelnek, mert kiérdemelték a szórakozást, gyászolnak, mert kudarcot vallottak. Mi pedig ülünk a trónon némán, és titokban arra várunk, amikor mindketten egyszerre örülhetünk a csatában elnyert helyünknek. Arra a pillanatra vágyunk, amiben egyesülni tudunk. A hatalom árnyékában soha nem teremtődik meg ez az állapot. Ahol van győztes, ott lenni kell olyannak is, akit legyőznek. Sakk. Matt. Kész. Ennyi.
Beletörődés.
A sok győzelem és a sok veszteség fárasztó. Döntetlent kell elérnünk! Akkor… Akkor végre igazi nyugalomban ülhetnénk itt. Akkor nem kellene magunkra erőltetni ezt az álnyugalmat, ami belülről emészt bennünket. De hogy lehetne döntetlent elérni? Ahhoz fel kell áldozni seregeinket. Ki lenne az, aki örülhet a csata végén? Mi egyedül ketten. Senki más. Aztán meg egymás előtt pironkodnánk, hogy önző vágyaink miatt mindenkit a pusztulásba küldtünk. Hol itt az igazi nyugalom? Sehol. Sehogyan sem jó!
Káosz.
Süt a királyi trón. Nem tudunk itt ülni tovább! Az indulatok felébresztették a tüzet. Lángolunk feketeként, lángolunk fehérként. Megtaláltuk azt a pillanatot, amikor mindketten egyek vagyunk. A remény pillanata a csata előtt, amikor még minden lehetséges. Amikor még nincs vérengzés, csak tervek, álmok, vágyak. A lángolás pillanata. Aztán jön az első lépés, a második, a harmadik, a sokadik; az első áldozat, a második, a harmadik, a sokadik, és a futótűz végigsöpör a harctéren. Már nem lehetséges minden. Csak öröm vagy sírás, fekete vagy fehér. Semmi más nem lehetséges.
Hetedik emlékkép
Pengés. Egymás után kétszer. Suhogás jobbról és balról. Két érme koppan a kikötő kövén. Pörögnek, csörögnek, megállnak. Ott nyugszanak egymás mellett kopottan, karcosan, fémesen, az ujjaim nyomát viselve. Fizettem velük. A halálomért az életemmel. Nagy ár ez! Nagyon nagy! Mégsem kell neki. Nem tudom mit gondol, mert a csuha alatt nem látom az arcát, a szavakat pedig sajnálja kimondani. A mozdulatból azt sejtem, számára nem jelentek semmit. Egy vagyok a sok közül. Megvet ezért. Mert egy vagyok a sok közül! Porszem a sivatagban. Kékesfekete víz ringatja a csónakot. A csuhás úgy dönt, hogy ellöki magát a parttól, bele a ködbe. Volt, nincs. Eltűnt.
Magány.
A pénzemért nyúlok, de nem tudom felvenni. Hozzáragadt a kőhöz. Tehát itt kell hagynom az érméket. Értem, tudomásul vettem. Itt hagyom. Úgysem lesz rájuk szükségem, csak akkor, ha újra erre járok. Akkor pedig itt fognak várni. Elindulok a kikötő utcáján a város felé. Visszanézek. A két érme ott csillog a parton. Remélem, legközelebb elfogadja majd, hiszen később még többet fog érni! Talán évekkel többet. Annak elég kell lennie az útra. Volt már, akit kevesebbért is átvitt. Biztos, hogy az már elég lesz. Sokan akarják, hogy nekik is elég legyen, mert már elég volt abból a kinti világból. A kikötő pénztárában ezernyi ember tülekszik, hogy beváltsa az élet valutáját. A pénztáros mosolyogva adja át a jegyeket, nincs rajta felelősség. Úgysem ő dönti el, hogy kellő árat fizettek érte. A döntés joga a csuhást illeti. Amikor a tömeg mellé érek, mindenki elhallgat, és engem bámul. Nincsenek sokan, akik visszajönnek a partról. Lesütöm szemem.
Szégyen.
A városnak két nagy kapuja van. Az egyik a kijárat, a másik a bejárat. Nekem melyiken kell átmennem? Innen akarok kimenni, vagy oda akarok bemenni? Ahogyan közelebb érek, a „kijárat” felirat gyullad ki, és az ajtó is kinyílik. Szóval innen kifelé. Akkor gyerünk, rajta! A semmibe lépek, ami beszippant.
Örökkévalóság.
Egy ágyon fekszem és hallgatom a kintről beszűrődő zajokat. Süvít a szél, pontosan úgy, ahogyan a hideg hófúvásos éjszakákon szokott, mégis, kintről kínzó hőség áramlik a szobába. Patakokban folyik rólam a víz, és már nem érzékelem, hogy milyen volt bent lenni. Talán majd évekkel később.
8 hozzászólás
Szia!
Többször kirázott a ideg az olvasás során. Nagyon jól írsz! Szókincsed, képeid választékosak, a téma megközelítése sokrétű, és hátborzongatóan jó.
Kétszer elolvastam, de azt hiszem, még el fogom, mert annyira "sűrű", hogy csak többszöri olvasás után lehet egészen feldolgozni.
Gratulálok!
Gy.
Kedves Gyömbér!
Azt hiszem, egy alkotó számára a legnagyobb dicséret, ha többször is elolvassák alkotását. Nagyon köszönöm ezt a megtisztelő figyelmet!
Üdvözlettel:
Sanyi
Szia!
Számomra olyan ezt a művet olvasni, mint egy Salvador Dali kiállítást megnézni. Döbbenetes, félelmetes és érthetetlen. Pontosabban értheted bárhogy pont az benne a jó. Nagyon tetszett!
De azért egy megjegyzés: Khárón csak az Akheron folyón viszi át a lelkeket. A többi más "célt" szolgál. A kilencszer körülfolyó Sztüxre például az istenek szoktak esküdözni. (Általában hamisan.)
Üdvözlettel:
Deiphobae
Jól kidolgozott mű, meg kell hagyni.
Mellesleg, nem szoktál Te forgatókönyvet írni?
A téma kicsit hátborzongató, de jól írsz. Gratula!
Üdv. Ida
Kedves Ida!
Nagyon köszönöm! Akkor mégis csak látszik rajta, hogy sokat dolgoztam vele? 😉
Önállóan még nem írtam forgatókönyvet. Az egyik operatőr barátommal párban szoktunk ezt a feladatot ellátni. De még csak két forgatókönyv készült el, tehát nem mondhatom, hogy nagy forgatókönyvíró lennék, inkább csak szeretek képekben gondolkodni. Vizuális típus vagyok.
Üdvözlettel:
Sanyi
Kedves Deiphobae!
Még soha nem hasonlították egyetlen írásomat sem Dali művészetéhez. Ez számomra hízelgő, és egyben zavarba ejtő. Nagyon köszönöm!
Amikor írtam a rövid bevezető részt, akkor nekem csak a Sztüx ugrott be, így aztán utánanéztem, hogy is van ez a folyó körül. A Wikipédián olvastam el, amit erről írtak, ott pedig nem voltak benne azok az információk, amelyeket a megjegyzésedben olvastam. Valóban alaposabban kellett volna körüljárnom a témát. Köszönöm az észrevételt!
Üdvözlettel:
Sanyi
Kedves Sanyi!
Hűha! Ha nem lenne a címe "Kómanapló", nem is tudnám értelmezni e víziók, rémképek sokaságát. Azt ugyan nem tudom, hogy a kómában lévő emberek mit álmodnak, mit éreznek, és milyen szereket adnak be nekik az orvosok, amiktől milyen érzékcsalódásaik lesznek…
De neked elhiszem, hogy akár ilyen fura, színes hallucinációkat, látomásokat, végletes érzelmeket, és érzékeléseket élnek át. Egyébként maga az alapgondolat nagyon megragadott, a különös lét élet és halál között.
Nyár közepén jártam az Akherón folyónál, egy szélesebb patak volt, térdig érő vízzel. Nem volt ott a révész, így megtartottam az obulusokat, magam sétáltam át a folyón, aztán visszajöttem, hogy írhassak Neked hozzászólást! 🙂
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy visszajöttél! 😉
Mint a legtöbb alkotásom, ez is "játékból" született. Hogy milyen gondolatok születnek egy kómában lévő emberben, régóta érdekel. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom magamnak kitalálni az egészet.
Elkezdtem verseket és novellákat olvasni. Ezekből a művekből kiválasztottam egy-egy szót vagy képet, és e köré építettem fel a képzeletbeli kómába esett személy élményeit. Így sikerült. Örülök, hogy hihető lett!
Üdvözlettel:
Sanyi