Költői pályafutásomnak Takács Gyuri barátom egyetlen kritikai észrevétele vetett végett még egyetemista koromban. Emlékszem, hosszas kín-keserves rímfaragási kísérletek után sikerült alkotnom egy verset. Egy verset, amiről végre magam is úgy véltem, ez már valami. Jól megfogalmazott, mondanivalója is van, és nem csak rólam, nem csak hozzám szól. Ezt Gyuri is elismerte, s ha csak ennyit mond, tán újabb és újabb versekkel gazdagítom íróasztalom fiókját — eddig bizton terjedt a tehetségem, ám Ő még azt is hozzáfűzte: – Csak hát Géza, Arany János ezt a kérdést két sorban összefoglalta: „Nem az vagyok, ki voltam egykor. / Belőlem a jobb rész kihalt.” — Többször elolvasva művemet, bizony be kellett látnom, bár tizenkét versszak, ettől több komolyan vehető mondanivaló nincs benne. A vers az érzelmek, érzések, gondolatok tömör kifejezésére való. Én meg túlontúl szószátyár vagyok ehhez. Nem is nyúltam eztán „könnyelműen a húrok pengetésihez”. Jó időre el is feledtem mindezt, s most is csak azért ötlött újra eszembe, mert a kopjafát, mint személyre szabottan kifaragni készülök, felállította már Attilánk, ha nem is András bácsinak, hanem egyben az egész balsorsú bodrogzugi népnek, mindőn azt írta: „A kifordult kapukon vad hadak jöttek, / Máig átokkal ünnepelt seregek, / Égő házakat könny, s vér oltott… / A szomjas föld itta az embereket.” De a tömör mondatok azért is jók, mert bőven mérik a lehetőséget a magamfajta mesélőkedvű, célszerű szegény embernek. Annyi mindent elmondanak, s mégis, annyi mondanivalót kihagynak, s — ahogy felénk mondják: jut is marad is.
Egyre kevesebben vagyunk már, kik megértük a szocializmust. Az még tán nem is annyira a Téli Magyarország volt. Inkább csak az őszi szelek világa. Bár a fényes szelekkel tavaszt hazudott. Bizony az őszinte szó nem volt kenyere a kornak. E sajátság az első pillanattól kezdve végig kísérete. Volt is erről egy tréfája Hofi Gézának. Tudják: amikor fialt a koca. Lett tíz malac, de a tervben tizenkettő volt. Azt a párttitkár hozzátoldotta. A központban sem akartak lemaradni, mert jó az, ha meg van a terv, de még jobb, ha túlteljesítjük. Így lett a tízből összesen tizennégy. Aztán jött a határozat: a tízet be kell szolgáltatni, a négyet megtarthatják magunknak. Alig negyven évvel később, ugyanígy jártunk, csak a pályázatokkal. A fizetésünk volt az önrész. Azt ki is fizettük magunknak. Ért annyit, mint az a négy malac. No, mi nevettünk ám sokat a saját kárunkon, de akik más oldalról ismerkedtek e sajátos szocialista, vagy inkább szovjet számtannal, inkább sírtak. S minden okuk megvolt rá, mert e téren az első leckéket a világháborúban kaptuk, épp a front elvonulásakor. S bár a szüleim legmerészebb álmában sem szerepeltem még akkor, kijutott nekem is e tananyagból.
A szovjet jelentésekbe úgy kerültek be az ellenség áldozatai, és persze a hadifogoly-létszámok, mint utóbb a tervteljesítésbe a malacok. Ahol jelentős veszteségeket okozó kemény csaták dúltak, sok volt a hadifogoly. Ezekkel aztán el kellett számolni. Akiket elfogtak, azokkal nem is volt gond. Ők már megvoltak. A többit meg hozzávették. Összeszedték a rendőröket, csendőröket, tűzoltókat, postásokat és vasutasokat, szóval mindenkit, aki egyenruhát hordott. Ha ez sem volt elég, jöttek a tizennyolc-negyven év közötti férfiak, majd ha kellett, sorra kerültek a lányok, asszonyok.
A háború előtt Kenézlőt híd kötötte össze Balsával. Vonat járt rajta, s persze ott vitt át a közút is, ahogyan az akkoriban épült Tisza-hidakon ez egyébként szokott volt. Kisköre alatt ma is így van még. Jó világ volt akkoriban, amikor még állt a híd. Azt a kis zöldséget, vajat, sajtot, túrót, vagy néha baromfit, ami fölöslegbe termett, batyuba csomagolták az asszonyok, feltették a vonatra. Ha négykor indultak, nyolckor már ki is rakhatták a portékát Nyíregyházán, a piacon. Hanem a hidat elvitte a háború, s a mai napig vissza sem hozta senki. A vonat élt még tán vagy harmincöt évet, de Nyíregyháza felé már csak az járt, aki venni akart. Az áru nem volt könnyű, azt lerakodni a vonatról, át a kompon, s újra felrakodni, nem volt könnyű mulatság. Különösen úgy nem, hogy a kényszer sem vitte rá az embert, mert piac volt Patakon és Újhelyben is, s azon az útvonalon átszállni sem kellett. Aztán elmaradt a vonat is, a piac is. Szorgos kezek munkálkodtak e romláson, de igaz, ami igaz, a híd felrobbantása volt a kezdet. A németek tették, hogy a román és az orosz ne mehessen utánuk oly frissen. S még meg is erősítették a hídfőt, hogy amíg lehet, hátráltassák a kifordult kapukon befelé igyekvő vad hadak előrenyomulását. Így aztán nagy csata alakult ki Kenézlő mellett is. Nem oly nagy, mind Debrecennél, de hát a falvak is kisebbek voltak a városoknál. Így aztán itt a statisztika végett a sor végéig eljutottak, s vitték a lányokat, asszonyokat is, fel- vagy inkább megszabadítva tőlük őseik földjét. Volt ki visszatért megnyomorodva, volt ki ott maradt örökre. Nekem annyi közöm volt mindehhez, hogy egy másik csata kapcsán nagyapám is beleesett a szórásba, el is vitték, vissza se jött, s hat évesen, mint legnagyobb fiú, félárván maradt apám öt testvérével…
András bácsi maga is beleesett e csapdába. Akkor már híre ment, hogy Kenézlőn mindenkit összeszedtek, akit csak találtak, s az emberek próbálták menteni, a menthetőt. Ki ide bújt, ki oda. Csak szem előtt ne legyenek. De ha valakit igazán keresnek, azt meg is találják. Az orosznak kellett a fogoly, hát össze is szedett épp annyit, amennyit. Hanem András bátyánk nem kért a fogság kenyeréből. Ő azzal számolt, hogy maradni fog, nem viszi el a muszka. S hogy számításába hiba ne essék, jókor hajnalban lement a kertbe, ahol a kaptárai sorakoztak. Az öreg kovács volt és méheket is tartott. Jó is volt álmos nyári délutánokon le-lejárni és méhészkedés ürügyén, s a világtól elhúzódni egy kupa bor mellé, aztán szunyókálni, míg a nagy meleget fel nem váltja az alkonyi hűvös. Hanem akkor tél volt, s András bátyánk egész más céllal vetődött kedvenc kis méhecskéi közé. Vitt magával egy skatulyát, azt megtöltötte álmos bogarakkal, s becsúsztatta a zsebébe. Ott benn a melegben a rovarok hamar magukhoz tértek, és sértődötten zúgolódtak a kurta-furcsa bánásmód miatt. Tán még meg is tárgyalták maguk közt a dolgot. – Télvíz idején kivenni a kaptárból a méhet! Ki hallott már ilyet? Hanem ezt az András gyereket megleckéztetjük, ha egyszer kijutunk innen!
Hogy szóltak-e így vagy sem, nem tudni. Annyi bizonyos, hogy Géczi Andrást annak rendje módja szerint beállították a sorba, a többi fogolynak szánt szerencsétlen közé, s hajtották Szerencsre, hogy ott vonatra rakják az egész társaságot. Alkonyodott már, mire megérkeztek. Az állomáson, András levette a csizmát, előszedte a skatulyát, s a bokájára engedte a méheket. – Itt az idő – gondolhatták a szorgos kis rovarok, és ahol érték össze is csipkedték Géczi András bokáját.
– András! Te mit csinálsz — kérdezte a szomszédja, e mesterkedést látva.
– Daganatot, hátha itt hagynak.
– Hagyj nekem is belőle.
Andrásnak ekkor már cipónagyságúvá dagadt a bokája, tovább adta tehát a skatulyát a maradék bogárral. Jutott belőle a komájának s még vagy két embernek. Hogy velük mi lett? András már nem várta meg, odébb sántikált, hogy ne egy bolyból lépjenek elő a megnyomorodottak, s jajgatott keservesen. Egy orosz tiszt odament, megnézte, aztán elzavarta. A komája is így járt. Hazafelé mindezt megbeszélhették. Így esett, hogy Géczi András csak Szerencsig jutott el, soha meg nem látta Szibériát. Ám ő ezt egy percig nem bánta. A méheket s a méhek szeretetét a fiára, Sándorra hagyta. Hej, de sokszor elmesélte nyáron a méhesben, télen mikor a teába mézet csepegtettek, milyen szerencsével ajándékozták meg őt a méhek. Nekem Sanyi bácsi adta tovább e történetet, s én meg most visszaadtam, úgy ahogy tőlem tellett. Az öregnek mindig voltak, s mindig is lesznek méhei. Lenn a kertvégében, ahol ma a gát húzódik egykor harminc kaptár is sorakozott, de az utóbbi években nem volt már csak öt-hat belőlük. — Öregszem fiam — panaszkodott Sanyi bácsi. — Nem bírom már, segítségem meg nincs. A fiatalok elmentek. De amíg a kezem fel tudom emelni, méheim mindig lesznek. Akárhányszor csak kijövök ide, édesapámra gondolok, meg arra, hogyan szabadították meg a bogarak a fogságtól.
Tavaly aztán eltűntek a kaptárok a kert végéből. A méhes fedele beszakadt. Sanyi bácsival a boltban futottam össze. Kérdeztem is a méhek felől. — Már csak két kaptár van, azt is felhoztam a házhoz. Nyolcvan éves elmúltam fiam, nem nekem való már a kert végiből hordani a kereteket. Most egymás mellett van a kaptár meg a pergető. Könnyebb így…
Tényleg könnyebb. Bár azt hiszem mindketten jobban örültünk volna, ha van ki, rendbe hozza a méhest, ki tovább emlékezik majd, miként is mentették meg e szorgos kis jószágok az öreg Géczi Andrást a fogságtól; ha a fiatalok nem mennek be a városba, egyként pusztulásra ítélve ezzel apáik művét, őseik emlékét, gyermekeik jövőjét…