Kopjafák a Holt-Tisza partján III. Öreghalász és a pétervíz

Ezt a történetet számtalan formában elmeséltem már. Alig van olyan előadásom, ahol valamilyen formában el ne hangzott volna. S bár a történeteimet nem véstem kőbe, mindig meghagytam volt önálló létüket, s szabad akaratukban őket soha nem korlátoztam, azaz minden egyes alkalommal úgy meséltem el őket, ahogy épp abban a pillanatban akarták, ez egyszer fordítok a dolgon és úgy mondom el, ahogyan történt.
Valamikor 1992. május elsején történt, pénteken, ha jól sejtem. Nem mintha az ember visszalátna ilyen messzire az időben, s tudná, hogy abban az évben hosszú hétvégét, háromnapos ünnepet adott nekünk május elseje. De arra való a naptár, hogy segítsen ott, ahol cserbenhagy bennünket az emlékezet. A Tisza vize már visszahúzódóban volt. Tán nem is volt valami nagy zöldár, annyi azonban bizonyos, hogy a víz rohant a mederben, s alant a túlparton még a laposok nagy része vígan lubickolt a pajkos hullámokban. Ilyenkor érdemes tanulmányozni az árteret. Az ár körberajzolja a terepalakulatokat, a felszíni formákat, így aztán jól elkülönülnek egymástól a tavak, holtágak, laposok, övzátonyok és folyóhátak. Könyvből el lehet olvasni, az ártéren néhány tíz centiméteres szintkülönbség többet számít, mint a hegyek között száz méter, de igazán megérteni csak az elborított ártéren lehet, ahol a növényzet vagy a víz pontosan megmutatja nekünk, mit is jelenthet néhány centiméter. Így aztán néhány előadásommal elvarázsolt Gyula barátommal nekivágtunk a nagy útnak. Debrecenben felültünk a vonatra s le se szálltunk Rakamazig. Onnan vagy gyalog, vagy busszal mentünk el Tímárba. A távolság nem túl nagy, akár lábbusszal is megteheti az ember, de a vonatokat akkoriban még valódiak is várták, így aztán az a valószínűbb, hogy a volánnal szállítattuk magunkat egészen a tímári „öreg halászhoz” címzett kocsmáig. Ott aztán érdeklődtünk, jár-e ilyentájt a rév. A válasz elkeserítő lett volna, ha a kocsmáros rögtön hozzá nem fűzi: az italmérése névadója épp most indul felnézni a verséit, s ha segítünk neki lehurcolkodni a folyóhoz, minden bizonnyal átvisz bennünket a túlpartra. Hanem oda hiába megyünk, mert a hátat körbe veszi a víz. Tokaj felé biztos járhatatlan az út, miként a réten át sem lehet eljutni Zalkodig, csak körül a Zalkodi-Tiszaháton, de ez esetben majd kétszer annyit kutyagolhatunk.
Mindez persze nem rettentett el bennünket. Egyfelől ha az ember el akar jutni valahová, nem annyira útra van szüksége, mint két jó lábra, képzelőerőre, hogy ott is átmenjen, ahol másnak ez eszébe se jutna, s persze egy jó adag vakmerőségre, s mi akkoriban egyiknek sem voltunk híján, úgyhogy biztosra vettük: délben már Tokajban, a Hídi Csárdában esszük a halászlevet. Ehhez azonban először is át kellett kelni a Tiszán.
A dolog tényleg nem volt olyan bonyolult. Könnyebben ment, mint gondoltuk volna. Az Öreg Halász miután meghallgatta óhajunk, a felszerelés nagy részét szétosztotta kettőnk között, és ezzel meg is alkudtunk. A part jó messze volt, s mi egész úton azon eszénkedtünk, még egyszer meg kell majd tennünk. Csónakmotort ugyanis nem vittünk magunkkal, s az, hogy az áradó Tiszán valaki evezni próbáljon meg sem fordult a fejünkben. Annál nagyobb volt a meglepetésünk, amikor a vízhez érve, az öreg mindent bepakoltatott a csónakba, a láncot leoldotta a lakatról, s megkérdezte: akkor nem jönnek az urak?
Mentünk, hogyne mentünk volna. Gyula a ladik orrában helyezkedett el, én magam hátra az öreg mellé ültem. De még nem indultunk el. Az öreg megvakarta a fejét, s ránk mordult: – Odaát nincs út. Sem lefelé, sem felfelé.
– Majd csak meg segít az Isten – feleljük –, s eljutunk valami hajlékig.
– Ha így van, üljenek be az Urak. Kirakom magokat annál a tölgyfánál. Ha nem találnak oda, ahová indulnak, alkonyattájt visszanézek. Intsenek, átjövök magokért – azzal ellökte a lélekvesztőt a parttól, s már indultunk is. Az öreg biztos kézzel irányította a csónakot, s az haladt is, szemben az árral, pedig az evező alig-alig mozdított rajta valamit.
– Hogyan csinálja? – kérdezem kicsit hitetlenkedve.
– Nem nehéz mesterség – mosolyodott el az öreg –, próbálja ki az Úr! – S mire felocsúdhattam volna, már kezembe is nyomta az evezőt. Hanem hiába minden. Húztam én a lapátot, amennyire erőmből futotta, de akárhogy erőlködtem, nem bírtam az árral. Többet mentünk hátra, mint előre. Az öreg csak nézte, mint kínlódom. A szeme nevetett, s velem ellentétben ő kétségbe sem esett.
– Na, adja vissza – csóválta a fejét, midőn megunta szerencsétlenkedésem. – Látom, nem érti még a Tiszát. Se baj, ezt is meg lehet tanulni, csak figyelni kell. Addig is, hogy ne unatkozzanak, elmesélem, miért is lehet árral szemben evezni a folyón. Tudják, amik Jézus Urunk itt a földön járt nagyon szerette a Tiszát. De lehet is nem szeretni a Szőke Tündért? Aki egyszer látta, belészerelmesedett az egyszer biztos. Nem hiába mondja a mondás, aki a Tisza vizét issza, vágyik szíve annak vissza! Jézus is így járt ezzel, vágyott vissza a szíve a Tisza partjára, különösen Csongrád városába. Azt már, hogy miért, ne kérdjék az urak, elégedjenek meg ennyivel…

…Nos, az idő tájt, midőn Jézus Urunk Pétörrel a földet rótta, rendre megfordult Csongrádon. De tudják, Szegeden akkoriban is hírös vásárok voltak. S Jézus, ha itt járt, a Szegedi vásárt ki nem hagyhatta volna. Költi hát Pétört jókor reggel. De hiába. Pétör lusta volt, nem akaródzott neki fölkelnie. No, Jézus urunk addig istenkedett neki, hogy végül csak beadta a derekát. Föltápászkodott, s baktatott egyenest a Tiszához. No, de amíg Jézus a kötéllel bajmódott, gondolt egyet, bemászott a csolnakba, s elheveredett alul a deszkákon. Látja ezt Jézus, csóválja a fejét erősen, s aztán csak odaveti:
– Nem lesz ez így jó, Pétör fiam. Valakinek evezni is kellene ám!
– Jézus Uram! – felel rá Pétör álmosan. – Magad akarsz Szögedre menni a vásárra, evezzél hát magad!
S így is lett. Jézus leevezette a folyón, megkötötte a csónakot, s ment egyenesen a vásárba. Pétör meg aludt, amíg aludt, aztán a nyomába eredt. Délig nem is volt baj. De addigra Pétörön erőst eluralkodott a hazamehetnék. Mondta is Jézusnak:
– Jézus Uram! Illő lenne visszafordulnunk, mert a végén ránk talál itt esteledni.
No de beszélhetett Pétör, amennyi a száján kifért. Jézus a füle botját sem mozgatta, csak ment, mintha semmi dolga nem volna. Lassan a vásárosok is sátrat bontottak, s Pétör egyre keservesebben kérte az Urat, ugyan térjenek már haza. Addig aztán, hogy végül Jézus is beadta a derekát. Mentek vissza a Tiszához. Hanem most Jézus urunk feküdt el a deszkákon. Bele is sápadt ebbe Pétör, sejtette már mi vár rá, azért csak megjegyezte: – Nem lesz ez így jó, Jézus Uram! Valakinek evezni is kellene.
– Pétör fiam! – mosolyodott el erre az Úrjézus. – Magad akarsz hazatérni Csongrádra, evezzél hát magad!
Úgy is lett. Ám hiába volt Pétör minden igyekezete. A csónak bizony többet ment hátra, mint előre. S hiába szent a szent, Zentánál csak meg unta a csúfságot, s veszettül káromkodva csapta a csolnak aljába az evezőlapátot. – Hiába húzom én előre – kiabálta –, ha hátrafelé sodorja az ár! Azután meg – fordult Jézushoz – nem igazság ez! Midőn lefelé jöttünk, az ár hajtotta a csónakot. Jézus Uram, neked csak irányba kellett tartanod, én azonban szembe megyek a sodrással, s küszködök a folyó erejével.
Felemeli a fejét Jézus, körbe néz, elmosolyodik, s azt mondja. – Mondasz valamit Pétör, nem hiába, jár a szád. Hanem igazságod is van benne. De egyet se búsulj, hanem evezz át a túlpartra, a laposok fölé, megforgatom én ott neked a vizet. S így is lett. A palajok fölött Jézus visszaforgatta a Tisza vizét, s Pétör így örvényről örvényre haladva feljutott egészen Csongrádig. S hogy egyik szavam, a másikba ne öltsem, azóta a Tiszán a halászok csak pétervíznek hívják az ilyen visszaforgókat.

Mire az öreg a mese végére ért, partra is futott a ladik. Épp ott, az öreg tölgyfánál, ahová az öreg ígérte.
– Alkonyattájt visszanézek, ha meggondolnák magukat – köszön el az öreg halász, s indul is pétervízről pétervízre, felfelé a folyón. A fától jól látszik idevezető utunk is. Most már, hogy tudjuk, hogyan forgatta vissza Jézus a vizet, érthetővé válik mi is történt valójában. A túlsó partról indulva ladikunkat elkapta a sodrás, s vitte lefelé, egészen addig a pontig, ahol be kellett kormányozni a visszaforgóba. Addig mindegy volt, ki ül az evező mellett, aztán a kritikus helyen, ahol el kellett kapni a pillanatot, az öreg visszavette a lapátot…
A történetnek persze folyt tovább, mint a Tisza vize, egyszer talán azt is elmesélem, de ez a kopjafát még nem magunknak állítottam. Az Öreg Halász eltűnt a szemünk elől, s mi indultunk be az ártér mélye felé. Soha többé nem láttuk az öreget. Pontosan tizenöt évvel később, a balsai kompon átkelve adtam volt egy példányt a Bodrogköz, öt folyó ajándéka című műből a révésznek. Ki tudja miért, amint belelapozott, a negyvenhatodik oldalon nyílt ki a könyv. Ott rögtön megakadt a szemünk egy képen. A felirata: öreg halász varsákkal. Ott áll a kisöreg, beleégve a papírosba. Látszat szerint kisebb, mint a varsája. Csak áll az evezőre támaszkodva, fején svájci sapka, szájában cigaretta.
– Ez nem a tímári halász, aki a kocsma mellett lakott? – kérdezi a kompos.
– De bizony ő, felelem. Egyszer átvitt bennünket a Tiszán. Akkor fényképeztem. Hanem azt nem tudom, mi lett vele…
– Van annak már tán tíz éve is, hogy a Tiszába fúlt.
– Mi történt vele?
– Azt nem lehet tudni. Mondják, sok volt a haragosa. Mások szerint az ital ártott meg neki, s azért fordult a vízbe, de az is meglehet, hogy mindkét ok közrejátszott…

Néha egy-egy előadásom alatt el-elgondolkodtam azon, csak felkeresem az öreget, de persze soha sem követte tett a megfontolást. S ha követte volna, sem találhattam volna rá, mert a végén csak elcsábította őt a Szőke Tündér. S értem én jól, mert aki egyszer megismerte és megértette a Tiszát, sem élni, sem halni nem tud nélküle már…