Háborútól, válságokról mentsen meg a Teremtő!
Nemrég’ olvastam a lengyel Piechowski Kazimir (a 918-as hadifogolytól): Szökés a táborból c. emlékiratait, melyben leírja, hogy: „A bochniai vasútállomáson várakozó marhavagonokba a németek ezerötszáz férfit tuszkolnak be.
Nem tudtuk, hova visznek minket, és miért. – 1940. június 20-án kegyetlenül túlzsúfolt szerelvény megáll. A peronon SS-őrök várnak ránk. – Schnell! – üvöltik, és kizavarják az embereket a kocsikból… A foglyok között szájról szájra jár az „Auschwitz szó, de senkinek nem mond semmit. A második transzporttal kerültek Auschwitzba, és az érkezők háromnegyedét lengyel cserkészfiúk tették ki.
A hatalmas területen még csak három barakk állt. Így létesült Auschwitz-Birkenau, a lengyel haláltábor.”
Akkor már én – kitűnő bizonyítvánnyal – befejeztem a középiskola alsó négy osztályát, örültem, mert ezek után naponta otthonról indulhattam az iskolába helyben, Marosvásárhelyen. Tervem szerint művészeti pályára készültem, szerettem rajzolni, mindenféle kézimunkát ismertem és készítettem, mégis jobb lesz ott helyben tanulni, mivel akkor csak Budapesten volt felső-fokú művészeti képzés. Választanom kellett, hova iratkozzak be.
„Babij Jar egy szakadék Kijev mellett, ahol 1941 szeptemberében harmincötezer zsidót legéppuskáztak.” Ezt a helyet jóval később én is láttam, amikor munkahelyemen egy jutalomutazást ajándékba kaptam a Szovjetunióba. Mindenféle szépet láttunk ott, azonban ez a szakadék Kijevnél, mondhatom, rémületes látvány volt, amikor eszembe jut, még ilyen időtávlatában is borzongok
Amikor mi, diákok voltunk, semmit sem tudtunk ezekről a rémségekről. Tanultunk és éltük fiatal, sokszor kellemes diákéletünket. A borzalmak csak felnőttkorban, könyveket olvasva jutott tudomásunkra.
1943 nyarán történt. Marosvásárhelyen a hozzánk közeli kis-vasútállomásnál laktunk, és abban az időben a gyakori légitámadások miatt el kellett sötétíteni az ablakokat; mégis többször láttuk, hogy emberek tömegét fegyveresek terelik az állomás felé, általában hajnalban, hogy ne tűnjön fel a lakóknak.
Mi, fiatal diákok nem sejtettük (talán sok felnőtt sem), mi történik a világban körülöttünk, bár a gyanús esetek gondolkodásra késztettek mindenkit.
Egy alkalommal vasárnapi misén a Barátok templomában mellettem egy fiatal-asszony ült és egész idő alatt a könnyeit törölgette, a mellén egy sárga csillag volt. Fogalmunk se volt róla, hogy az mit jelenthet!
Másik alkalommal a főutcán, a járdán sétáltam és az úttesten hosszú sorokban katonák/rendőrök kísérték – fegyverrel kezükben – az embereket, mindegyikük mellén sárga csillaggal. El se tudtam képzelni, hova viszik őket? A sorból kiabált egy fiú, lelkendezve integetett nekem. Fogalmam se volt, mit keresett ott a tömegben?
Unokabátyámnak a városban volt egy – aranyműves-ötvös – műhelye, ahova a bátyám is járt a tanítóképző végzése mellett, még iskolaidőben is; őt érdekelte az ötvös mesterség. (Középső bátyám diplomát szerzett a tanítóképzőben, és megtanulta az aranyműves- és ötvös mesterséget is, végül az lett a foglalkozása, mert csak egy évig tanított iskolás gyerekeket egy kis faluban, a front évében.)
Rokonunknál inaskodott az a tizegy-néhány éves fiú, aki az utcán integetett nekem. Ki tudhatja, hogy szegénynek sikerült-e átvészelni a borzalmakat?
Remélem, hogy ezért nem lett baja; de mi nem értettük, hová mennek az emberek és ő is, fegyveres kísérettel. Csak jóval később tudtuk meg, mi történik körülöttünk…
Marosvásárhely, 1942. Egy júliusi vasárnapra virradóan, rózsás arcú kisfiút láttam álmomban. Mosolygó arccal, kezeit kitárva jött felém. Ez jót jelent, nálam bevált, mert egész heti haragos viszony után kibékültem Jenővel, aki osztálytársam volt, ő a fiú-osztályba járt). Bár a templomban nem láttam őt, de utána sokáig együtt voltam vele. Nevetgéltünk, cigiztünk!
Akkori szokás szerint lányok és a fiúk külön osztályba jártunk, de kirándulni együtt mentünk, és nyári szünetben egy kisiskolásoknak kialakított nyári-táborban nevelőként munkálkodtunk. (Diákszerelem volt.)
Marosvásárhely, 1943. november 17.SZÉP ÁLMOT LÁTTAM. Kedvenc színészeim: Szeleczky Zita, meg Szilassy László jelent meg álmomban. A részletekre már nem emlékeztem reggel, csak kellemes érzéssel ébredtem.
Abban az időben három mozi volt Marosvásárhelyen, és mi szinte minden jó filmet megnéztünk. A moziba csak osztályfőnöki engedéllyel, és megfelelő szülő- vagy más felnőtt kíséretével mehettünk. Nekem három fiútestvérem volt, ezért mindig akadt megfelelő kísért. Gyakran megszegtük az előírásokat, én olyan sok filmet láttam, hogy több jegyzetfüzet telt meg a címekkel. Az említett két hírneves színész a kedvenceim közé tartozott, ezért nem csoda, ha álmomban meglátogattak.
1944. április 19, szerdán éjjel „KICSI” jelent meg álmomban, de nem olyan szituációban, ami jót jelentene. Vele egy kellemes románc alakult ki köztünk, akkor már nyári szünet volt. Nemsokára az ismeretségünk után a frontra irányították, s az „örök” szerelem után sosem hallottam felőle. Ki tudhatja, talán nem is élte túl a háborút. Most nem gondoltam rá, mégis kellemes lehet a jelentése, mert aznap csupa jó dolog történt velem.
Ma olyan jól ment minden a zongoraórán, amiért megdicsért Kató, egyik osztálytársam nagynénikéj tabított. Azt mondta, bár mindig ilyen jól menne.
1944. évben az iskolákban hamar, március végén befejeződött az iskolai tanítás, mivel Marosvásárhelyhez is közeledett a front. A hosszú nyári szabadságon mi diákok ettől függetlenül remekül szórakoztunk és készültünk a nagy napra. Júniusban a város iskolái nagyszabású rendezvényt, sportnapot szerveztek. Volt futás, labdajátékok, magas- és távugrás, versenyfutás, stb. és ötvenfős lánycsoportban gyönyörű székely népviseletben nagy körben táncoltunk. Óriási siker volt, én versenyfutásból érmet nyertem. A háborúra nem gondolva,mi jól szórakoztunk.
Merle: Mesterségem a halál c. regényében olvastam jóval később, felnőtt koromban: „1944 nyarán Magyarországról négyszázezer – már előzőleg elkülönített zsidó érkezik a lágerbe, ahol a zsúfoltság miatt a ’különleges kezelésük’ temérdek gondot okozott!”
Utazás ágyúdörgés kísérettel, 1944. szeptember 10. Utolsó nap utolsó vasárnap Marosvásárhelyen, a életem legszebb nyara végén, ahol életem legemlékezetesebb időszakát, a diákéveimet töltöttem. Éjszaka egyikünk se tudott aludni. Arra gondoltunk, mi lesz ezután? Hová kerülünk? Hova tűnnek szép reményeink? Hová vezethet az utunk ebben a vérzivataros időben? Megkegyelmez-e a háború az életünknek? Istenem! Miért? Miért mindez? Olyan jól indult itt, Marosvásárhelyen családunk sorsa, mégis el kell szakadnunk a kedves családi otthonunktól, kedves rokonainktól. Láthatjuk-e még a szép várost, ahol együtt lehetett a család, ahol mindig olyan jól éreztük magunkat? Élvezhettük otthonunk kényelmét, pedig még meg se melegedhettünk ott. Most pedig örökre búcsút kell vennünk mindentől? Miért kell ismét elszakadnunk a nagyszülőktől, rokonoktól? Mindig csak a miért? Miért… De választ nem kaptam rá!
Apám és Pityu bátyám behívót kapott, Guszti bátyámat már a frontra vezényelték, ezért nem maradhatunk itt tovább. Délelőtt csak Mici néniék álltak kint az utcán, akik velünk szemben laktak, már mindenki az állomás felé tartott!
Az utolsó menekülteket szállító vonat ebéd után indul. Kérdés, hogy a nagy kavarodásban ez a rengeteg ember felfér-e a szerelvényre?
Leültünk elfogyasztani az utolsó ebédünket kedves otthonunkban. Senki se szólt, de tudtuk, mindenki arra gondol: mikor fogunk megint újra mindnyájan terített asztalnál együtt ebédelni? Egyikünknek se esett jól az étel. Két iskolatársam – akik nálunk laktak az udvari kis szobában – megérkeztek, hogy összepakolják a holmijukat, mert a falujukban lakó földbirtokos családjával mennek haza.
Vajon milyen körülmények között láthatjuk egymást újra? Vagy talán soha? A napokban Ansu kérte: cseréljük ki a táskánkat egy napra, de többé soha nem találkoztunk, ezért odaveszett a szép bordó, borjúbőr retikülöm.
Szegény Róza néni úgy sírt, mikor megtudta, hogy elmegyünk. Mindig olyan jól megvoltunk vele. Hűséges, dolgos asszony, ő segített anyukának a háztartásban, teljes ellátást, fizetést kapott nálunk. Mi lesz vele? Egy darabig még biztosan ügyel a házra, az itt maradt holmira. De ki tudja, meddig teheti? Nem fogják-e vandálok szétdúlni mindenünket, őt meg kirakják valahová. Mi lesz az árván maradt öt kiscicámmal, őket nem vihetjük magunkkal. Lelkére kötöttem Róza néninek, hogy gondoskodjon róluk.
Még egyszer körbejártam a szobákat, tekintetemmel végigsimogatva a megszokott tárgyakat. Látom-e még ezeket, vagy csak most, utoljára?
Az ebédlőszoba nagy kandallóján ott piroslott az óriási szegfűcsokor, a péntek esti emlék, amit Pista bátyám diplomája megünneplésére kaptunk a vacsorán. Ez is itt hervad el, nélkülem. – Úgy elszorult a szívem… Mindent itt hagyni és menni a bizonytalanságba…
Ebéd után végső búcsúcsút vettünk a kedves otthonunktól. Kis bőröndömben a fényképezőgépemmel, fotóimmal, naplóimmal, imakönyvemmel, fontos iratokkal, emlékeimmel, és váltás ruhával szomorúan ballagtam az állomás felé. Éreztem: vége a gondtalan szép diákéveknek. Életem talán legszomorúbb napját éltem át, amikor vonatra szálltam. Ekkor lettem igazán nagykorú.
Apukát azzal bízták meg, hogy tartalékos tisztként egy leventekorú csoportot kell kimenekíteni Nyugatra. Kikísért bennünket a vonathoz, pedig még nem tudja, mikor kell indulnia a fiúkkal.
Szomorú őszi nap, az eső zuhog, mintha bennünket siratna. Piszok, sár, mindenütt. Rengeteg ember… a szerelvény már bent állt, de csak apuka közbenjárásával lehetett korábban beszállnunk egy háromszemélyes tiszti fülkébe. Lassan teltek a kocsik. Micsoda zsúfoltság! Ember-ember hátán mindenütt. Nemsokára mi is kilencen szorongtunk a három személyre szabott fülkében. Se állni, se leülni nem lehetett.
Indulás előtt egy órával megszólalt a légiriadót jelző sziréna: VÚÚÚ… Az emberek, mint az őrültek, ugráltak ki a vonatból.
Kicsi az állomás óvóhelye, kevesen fértek be. Futás, fel a dombra! Az eső még mindig zuhogott, piszok, sár, mindenütt. – Nemsokára megjelentek a repülőgépek, de nem bombáztak. Lefújták a riadót, mindenki ment vissza a vonatba. Elhelyezkedtünk. Alig telt el fél óra, megint riadó! Zűrzavar megint. Közben hozzám szólt egy kamerád, azt mondta, hogy Bécsbe mennek, rongált autókat visznek a gyárba. A mi vonatunk végén levő tehervagonokba pakolták a sérült autókat, ahová a mi személypoggyászainkat is pakolták. Hívott, menjek velük, kivisznek Németországba. Na, még csak az hiányozna nekem!
A riadó nem tartott sokáig, végre mégis elindították a szerelvényt, de amíg a kis-állomáshoz közeledtünk, a Gázgyárnál megint megszólaltak a szirénák, a vonat zakatolt tovább. Az ablakból elmerengve néztem a várost, a Maros folyót, a víkendtelepet, ahol diáktársaimmal oly sok kellemes órát töltöttünk, boldogan fürödtünk, csónakáztunk, most ott is kihalt és sivár a táj, mint az én lelkem…
Most senki nincs arrafelé, mindenki mással van elfoglalva, rohannak, csomagolnak. De hová? A nagyvilágba!
Így végződött a szép nyár, a hosszú vakáció, kedves diákéveim… Elvesztettük meleg családi otthonunkat; szeretett városunkat, a legutolsó civileket szállító szerelvényre szálltunk föl, hogy elvigyen bennünket a bizonytalan jövőbe…
Amikor útra keltünk Marosvásárhelyen, még élt bennünk a remény egy szikrája, hátha nem kell örökre búcsúzni, s egy kis kitérő után Nagyváradról visszatérhetünk Marosvásárhelyre, igazi otthonunkba, s talán Nagyvárad csupán egy rövid kirándulás lesz számunkra.
Ezért szüleim a személypoggyászokat is oda irányították. Leendő rokonainkat értesítettük érkezésünkről, hogy keressenek számunkra ideiglenes szálláshelyet, amíg ott tartózkodunk.
Útban Marosvásárhely és Nagyvárad között. 1944. szeptember 11, 12.
Alig hagytuk el a várost, ahol átutaztunk, nyomot hagytak a szörnyű pusztítást okozva a légiriadók. A majd’ háromnapos utat nem lehet luxusutazásnak nevezni. Vonatfüst, zsúfoltság, ember ember-hátán, még a vonat tetején is emberek nyüzsögtek. Négy nap kellett hozzá, hogy Nagyváradra érjünk. Igaz, Debrecent is érintenünk kellett, mert nem volt közvetlen csatlakozás.
Debrecenben szörnyű pusztulás képe tárult elénk. Az állomásépület nagy része szinte már romhalmaz volt, a vonat- és villamossínek sok helyen felszaggatva, felfelé meredeztek az Ég felé. Mire jó az emberek nehéz munkájával teremtett világunkat romba dönteni? Istenem! Te tudod, miért történik mindez!
*.*-*.*
12 hozzászólás
Kedves Kata! Lélegzetvisszafojtva olvasom, s ezt nem az udvariasság mondatja velem! Olyan dolgokról mesélsz, amelyeket szüleim, nagyszüleim szintén átéltek, tőlük is borzongó kedéllyel hallottam. Ők is ugyanazt mondták, mint Te: fogalmuk sem volt arról, hová viszik a zsidókat, mi lesz a sorsuk? Borzasztó érzés lehetett menekülni, elhagyni az otthont, úgy, hogy nem lehetett tudni, van-e lesz-e visszatérés? Várom a folytatást! Szeretettel üdvözöllek: én
Kedves Laci!
Soha sem tudom megérteni azt, hogy lehetett azokat a borzalmakat azonnal lefékezni! Hogy lehet, hogy senkinek nem jutott eszébe, hogy azt hamarabb, inkább azonnal megszüntetni. Minden embernek – ha világra jött, joga élni, de azt elvenni már nem az emberek joga! Számomra mindig hihetetlen, hogy ez a borzalom végbemehetett.
Olyan alattomosan kezdték intézni az egészet, hogy senki nem arra gondolt, ami lett belőle.
A háború pedig mindig rettenetes, mert az a sok fiatal- és középkorú férfi katona közül nagyon sokan nem térnek vissza, a frontok is haláltáborok – szerintem, és gyakran azért kezdik, hogy a milliárdos fegyvergyárosok el tudják adni a termékeiket.
Köszönöm, hogy érdekelnek az írásaim. Lám, nem kell a szomszédba menni, vagy kitalálni történeteket, hiszen az életben annyi minden történik, hogy azokat leírva is éppen elég történetet lehet olvasnil
Köszönöm, hogy itt jártál, szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Írásaidról mindig egy szó jut az eszembe: hitelesség. Színpadiasság, szépítés, sallangok nélkül mesélsz. Az igazat. Az életedet.
A történeteid felkeltik az érdeklődést, az enyémet biztosan, életed regényére. Olvasom!
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen!
Igaz amit írsz, hogy az alkotásaim hitelesek, igazak, nem kitaláltak. Van bőven, amit leírhatok saját életemből és a családról, sőt, azokról is, ami körülöttem történtek. Nem kell kitalált meséken fáradozni.
Egyetlen mesém van, amit a saját két dédunokáimról írtam. Az is hiteles.
Köszönöm, hogy itt jártál és olvastad,
szeretettel: Kata
Drága Katám!
Szeretem olvasni a történeteidet.
Sajnos öt évesen sok szomorú történelmi esemény tanúja voltam, amit akkor még nem is fogott fel az elmém. (könyvemből olvashattad):)))
Szeretettel gratulálok írásidhoz: Ica
Drága Icuka!
Te még kicsi lány voltál, amikor ezek történetek, én viszont tíz évvel voltam több, amikor át kellett sok-sok háborús borzalmat élnem. Persze, olvastam a kötetedet, általában a műveidet nagyon szeretem olvasni, hiszen Te is leírod a megtörtént eseményeket, amelyek melletted, veled megtörténtek.
Köszönöm, hogy nálam jártál, mindig szeretettel várlak.
Kata
Kedves Kata!
Olvasás közben többször is találkozom olyan utalással, hogy mi magunk vagyunk sorsunk alakítója. Te vagy rá az élő tanú, hogy ez nem mindig igaz, a történelem bizonyítja, hogy milyen sokszor előfordult és sajnos előfordulhat, amikor az emberek élete fölött, megkérdezés nélkül, döntenek, szeretnének-e háborút vagy sem? Szeretem olvasni emlékeidet, mert hitelesek, könnyen felfogható annak is, aki még nem élt át háborút.
Szeretettel gratulálok írásodhoz! Matild
Kedves Matild!
Nagyon igaz, amit írsz, hogy sorsunkat magunk alakítjuk, részben talán van benne igazság. De pl. sosem kérdezik meg, nem szavaztatják az embereket, hogy háborút indítsanak, nem hiszem, hogy fiatal emberek repesnek örömükben, amikor megkapják a behívókat, hogy rengeteg ember veszti el az életét.
Köszönöm, hogy érdeklődsz írásaim iránt. Én bizony, mindig megtörtént eseményekről írok, van belőle bőven, nem kell téma után keresgélnem.
Köszönöm, hogy olvastad, mindig szeretettel várlak:
Kata
Kedves Kata!
Szívszorítóan írsz azokról a rettenetes időkről. Magam elé tudom képzelni, amint összegyűjtik a zsidókat és viszik őket a halálba. Elképzelem, milyen szörnyű lehetett hátrahagyni az otthont és elindulni a teljes bizonytalanságba azzal a tudattal, hogy ki tudja, visszatértek-e még…
Érdekfeszítően, nagyon olvasmányosan írtad le ezt a részt is.
Szertettel: Klári
Kedves Klári!
Valóban szívszorítóan rettenetes idők jártak abban az időben. Mi csak azt láttuk, hogy rengeteg embert összegyűjtve terelgetik-összegyűjtik előbb egy helyen, ahová alig vihettek magukkal némi apróságot, majd kezdték az állomásokra vinni nagy csoportban. Mi – vagy beszéljek inkább magamról, én észre se vettem, hogy az a csoport mind zsidó vallású. Micsoda agyrém, kegyetlenség volt, mindezt kitalálni, majd véghezvinni! Később, már felnőtt koromban nagyon sok regényt, kötetet olvastam, hogy milyen szörnyűségeket kellett átélniük a lágerekben… Még most is borzongok, ahogy ezeket a sorokat leírom. Köszönöm, hogy nálam jártál, mindig szeretettel várlak: Kata
Kedves Kata!
Bizony a háború borzalmait nem lehet elfelejteni. Rettenetes sors jutott sok embernek, és még ma is hiányzik Európa népességéből a háborúban megöltek tömegei, és azok leszármazottai.
Nem Magyarországot – mint utolsó csatlóst – kellett volna felszalámizni, hanem Németországot, hogy elejét vegyék az újabb bajoknak Európában. Sajnos nem így történt.
Judit
Kedves Judit!
Nagyon jól látod a történteket, én is azt mondom, és végtelenül sajnálom, hogy a gyönyörű Nagy-Magyarországot így szétszabdalták. Én még az elemi iskolában erről tanultam. Most is fáj a szivem, ha olyan országba megyek, amely valaha magyar föld volt. Persze, ilyeneket elmélkedni hiábavaló.
Köszönöm, hogy itt jártál és olvastad a rész-történetet.
Szeretettel: Kata