Fölvettek az acélgyárba!
1946. július 5-én jelentkeztem munkára a Rimamurány-Salgótarjáni Acélművekhez. A gyártelep óriási helyet foglal el, végigmenni egy jó gyalogtúrát jelentene. A gyártelep több üzemrészből áll, legnagyobb éppen az, ahová engem fölvettek, azon kívüli sok munkást foglalkoztat az Öntöde, a Sodrony- és a Szöggyár, de nem sorolom, valamennyi a háború sebeitől lerobbant állapotba került, melynek nyomait mostanáig nem tüntették el.
Ezekben dolgoznak a munkások, mindegyikben külön irodarészleg is található.
Pista bátyámmal a közeli Ferences atyák templomához nem messze laktam, onnan vezet az út egyenesen a gyár kapujához, amelynek mindkét oldalán fasor- és járda vezet végig. A gyárban dolgozó tisztviselők és más alkalmazottak által lakott kertes házak jó benyomást keltenek a járó-kelőkben.
A gyárkapu előtt már csak jobbra és balra vezet egy-egy keskeny utca. A kapun belül jobbra látható a gyár nagy-irodája, vagyis az igazgatóság épülete – irodákkal, külsőleg jó állapota miatt ellentétben áll a belső üzemi csarnokok lerobbant látványával, amelyek még abban az időben a háború nyomait magukon viselték.
Engem a Gazdasági Szerszámgyár üzemében, irodai munka végzésére alkalmaztak. A fizikai munkások három műszak-váltásban dolgoztak, az irodai dolgozók munkaideje hetenként hat napon át, reggel héttől délután háromig, szombaton délután egy óráig tartott.
A mi üzemünk nagycsarnoka nem messze, a kaputól keresztben terpeszkedik, azon belül vékony fallal elválasztva az irodák helyezkednek el.
A bejárattól jobbra alakították ki az üzemmérnök szobáját, mellette egy beosztott mérnök hivatali szobáját, bal felől sorakozott a többi zsúfolt, rosszul megvilágított, szerényen berendezett iroda, a beosztott alkalmazottak részére, valamennyi üvegfallal elválasztva egymástól. Itt töltöttem el fiatalságomból majdnem öt évet.
ELSŐ NAPOM a gyárban péntek volt, 1946. július 8. hétfő.
Már kezdem megszokni az embereket és a környezetet. Ha ugyan meg lehet barátkozni a rendetlenséggel, a szerény irodai elhelyezéssel és a sok ismeretlen emberrel körülöttem, akik minden mozdulatomat figyelik. Új munkahelyemen naponta korán, reggel hétkor kezdtünk és délután háromig tartott a munkaidő. Ma ebéd után elengedtek az irodából arra az időre, amíg a bányánál kijelentkezem.
Délután a nagyfőnök sok levelet diktált gyorsírásba. Holnapra éppen elég dolgom lesz ezekkel, amíg írógépre átteszem.
Este a szomszédomban lakó Gizivel, a közvetlen szomszédunkkal mentem ki az állomásra, mivel Péter atya Szentkútról ma érkezik vissza. Késett a vonat, ezért amíg bejött, sétáltunk és beszélgettünk. Mikor a szerelvény beállt, Péter atyát sehol nem láttuk. Talán a másik oldalon szállt le? Csalódottan ballagtunk hazafelé, mivel szerettem volna vele találkozni; tudtára akartam adni, miért nem mehettem el újra Szentkútra. Biztosan megérti, hogy az új munkahelyemről nem lett volna helyes elkérni magam.
Út közben elmondtam Gizinek, biztosan azért maradt tovább, mivel jól érzi magát ott a gyönyörű helyen, szeret járkálni az erdőben, és tiszta levegőt szívni a tarjáni förtelmesen szennyezett levegő után. Emlékszem, amikor Szentkúton, a kilátónál kövekből raktuk ki a keresztet, úgy nevetett, szinte sugárzott belőle a jókedv, ő is hordta, dobálta a köveket, mint egy játékos gyerek. Mi is jól éreztük magunkat, én vidámnak, könnyűnek éreztem magam, azonban a mindennapi kenyérért való küzdelem szörnyű nehéz! Én sem saját magam nyomorúságáért búsulok, hanem azért, mert mindenütt éhséget, szegénységet látok magam körül. Persze, nálam is gyakran előfordul, de én már megszoktam; mint például ma reggel is, hogy egy darabka száraz kenyeret vittem magammal, meg néhány kis almát, amit tegnap kaptam Miklós bácsitól.
Ebédre egy kis darab puliszkát kaptunk, azt nem szeretem, ezért éhesen keltem fel az asztaltól. Panaszkodjak? Kinek? Miért? Csak a Jóisten tudja, miért adatott nekünk mindez. Lehet, hogy csupán ennyit érdemelünk, mert nem úgy viselkedünk egymással szemben, ahogy kellene.
Este megérkezett Öcskös. Legjobbkor, mert élelmiszer utánpótlást hozott, sok zöldségfélét küldtek szüleim a kertjükből.
A KATOLIKUS AKADÉMIA Salgótarjánban, 1946. július 10. szerdán kezdődött. Alig egy éve annak, hogy véget ért a háború, családunk állandóan nagy gondokkal küzd, de hiába nehéz az élet, mégis akadnak szép napok, amikor az ember látja, hogy körülötte az utcák fáin nyílnak a virágok, bódító illatuk megdobogtatja a szívemet. Alaposan be kell osztani az időmet. Ugyanis ma tartották az első előadást. De arról még nem számoltam be, hogy néhány hete kóruspróba után a kar vezetője bemutatta nekem dr. K. Lajos gimnáziumi tanárt, utána magunkra hagyott azzal, hogy siet valahová, de itt nyugodtan megbeszélhetjük, amiért összehozott bennünket egymással.
Leültünk a kis-asztal mellé, és a tanár, aki egyben a gimnázium cserkészcsapat parancsnoka, elmondta nekem, hogy katolikus akadémia nyílik a városban, ahol országos hírű egyetemi tanárok és magas tisztséget betöltő egyházi személyek tartanak majd előadásokat, és az ott elhangzottakat szeretnék megörökíteni. Valakitől hallotta, hogy én kitűnő gyorsíró vagyok, ezért arra kér, írjam le a beszédeket gyorsírással.
Kissé elgondolkoztam: mi a humán tárgyak mellett gyakorlati tantárgyakat, köztük gyorsírást is tanultunk, amiben én valóban jeleskedtem, ezért biztosan megbirkózom a feladattal, és az eddigieknél is nagyobb gyakorlatra tehetek szert.
Az esti órákban tartják az összejöveteleket, és a gyorsírás áttételénél szakmai segítséget nyújtanak. Igaz, eléggé elfoglal a munkám, de az estéimet szabaddá tudom tenni.
Tetszett nekem az is, hogy ilyen környezetben biztosan sok értékes előadást hallok majd, legalább az elszenvedett fásult hónapok után az agyam is csiszolódhat, végül igaz, de csak magamnak azt is bevallottam, hogy a nagyon megnyerő jóvágású férfinek finom modorával, kellemes hangjával sikerült elérnie, hogy elvállaltam.
Nos, ma este kezdődött, és a hetenként két estén folytatódik majd az előadás-sorozat. Egyetemi tanárok, írók, a város nagy tudású, felkészült szakemberei is, mindig más témában adják át ismereteiket a hallgatóságnak.
A hatalmas teremben megjelent a város színe-java, zömmel értelmiségi körökből; de nem maradtak távol a fiatalok sem, tekintve, hogy több középiskola működik a városban. Persze, megjelent K. Lajos, valóban nem mindennapi jelenség: magas, sportos alkatával, dús fekete hajával, meleg barna szemeivel azt hiszem, sok nőnek megdobogtatja a szívét. Persze, nem rólam volna szó, gondoltam magamban, én komoly nőnek érzem magam, nem lehet engem könnyen levenni a lábamról.
Sokáig tartott az előadás, kilenc óra is lehetett, amikor letettem kezemből a lantot, akarom mondani: az asztalomon sorakozó ceruzákat összeszedhettem és becsuktam a majdnem teleírt gyorsíró füzetemet, amiről szerencsére nem nekem kell gondoskodnom az íráshoz.
Az előadást követően Pityu bátyám várakozott rám az előtérben, megkértem jöjjön elém, mert nem szeretek este egyedül mászkálni. Igaz, a tanár úr is megígérte, ha nem tud elém jönni, akkor gondoskodik arról, hogy ő vagy másvalaki más hazakísérjen.
Hazafelé sétálva megjegyezte, hogy valóban jól megszerkesztett, értékes beszédet hallgatott, mivel ő is végig jelen volt a teremben. Fáradtam tértem haza este, gyorsan lefekvéshez készülődtem, mivel másnap korán kell felkelnem.
Egy idő óta délelőtt az üzemi irodán, délutánonként pedig a nagy-irodán dolgozom. Az üzemben igyekeztem megismerkedni a környezettel, az emberekkel; már jól érzem magam, csak a főnökömmel nem vagyok kibékülve, időnként este hétre akar berendelni, de én félek tőle…
Salgótarján, 1946. július 16. kedd. Otthon ebéd után olvasgattam, közben úgy elnyomott az álom, hogy nem ébredtem fel időben.
Sietve készülődtem, mert Lajossal megegyeztünk abban, hogy a múlt heti előadások jegyzetét ma át kell tennünk.
Csengetnek. Lajos, a fess fiatal tanár áll az ajtóban. Azt hitte, megfeledkeztem ígéretemről. Bátyám itthon, aranyakkal foglalkozott, kicsit beszélgettünk, aztán elindultunk hozzájuk, mert náluk, a saját írógépén fogunk dolgozni.
Szépen berendezett lakásuk dolgozószobájában helyezkedtünk el, mindjárt nekifogtunk a munkának. Együtt dolgozzuk át a leírt anyagot: én a gyorsírási-jegyzetet olvasom, Lajos átgondolva, gépbe diktálja a hugának.
Erika pedig kis asztalkára helyezett gépen írta a szakszerűen megfogalmazott mondatokat. Már annyira benne vagyunk, hogy egészen jól haladunk vele.
Mamája finom almás-pitével kedveskedett a szorgos társaságnak, ezért rövid pihenőt tartottunk, utána folytattuk a munkát.
Tízet ütött a nagy falióra, mire befejeztük a hosszú beszédek áttételét. Mikor végeztünk, még rövid ideig beszélgettünk; Lajos érdeklődött az otthoniak, és az új munkahelyem iránt. Utána hazakísért, megvárta, amíg bátyám ajtót nyit, csak azután búcsúzott el mindkettőnktől.
Este végiggondolva a hosszúra nyúlt napot, úgy éreztem, jó, hogy elvállaltam ezt a munkát. Kedvemre való, még egyszer átgondolhatjuk a hallott beszédeket, s azon túl, nagyon jó alkalom nekem a gyakorlásra. Már elmúlt tizenegy óra, mire ágyba kerültem. Rövid az éjszaka, mert reggel fél-hatkor csörög az óra.
1946. július 21. vasárnap. Gyorsan telnek a napok. E héten bátyámmal kétszer mentem strandra, azt hittem, hogy elfelejtettem úszni, ma is oda készültem. Még mindig jól megy, pedig mintha már rég lett volna, amikor a Marosban a kedves suli-barátokkal úszkáltunk. Nem sokáig maradtunk, mert beborult az idő, és megbeszéltük, hogy folytatjuk a beszédek áttételét. Már nagy gyakorlatra tettünk szert, és jól összehangoljuk a feladatot. Annyiban változott a munka menete, hogy én olvasom a szöveget, Lajos rögtön gépbe írja, mivel a húgának más dolga akadt. Közbe-közbe jókat nevetünk. Tegnap például azon a részen, ahol a felszólalások, és a kérdések szerepelnek.
– Nem maga írta ezt a kérdést Katóka? – kérdezte tőlem, miközben felém fordult. Ugyanis írásban leadott kérdésekre az előadók válaszoltak.
– Én, miért éppen én kérdezném, mivel éppen a papi nőtlenségről volt szó az előadás után? Már nem emlékszem rá, ki kérdezte, de tény, hogy ez a téma gyakran fölvetődik.
Gyakori téma, és őszintén mondta, hogy még köztünk is sokszor előfordul. Majd hozzátette: Bizony nem könnyű dolog valakinek 20-25 éves korában egész életre szólóan elköteleznie magát ilyen fontos kérdésben.
– És akkor valaki dönthet-e egész élete fölött, ha valaki abban az életkorban megházasodik? – kérdeztem. Ugyanis komoly gondolkodású ember előtt világos: a házasságot is, a papi hivatást is egy életre szólóan választják. Ha valaki az egyiknél teheti ebben a korban, akkor a másiknál miért ne lehetne?
Sőt, szerintem a papokat már úgy nevelik, legtöbbször középiskolás koruktól kezdve, hogy korábban érnek meg a nagy elhatározásra, mint a többi fiatal.
Később, amikor befejeztük a munkát, szó esett az emberi kézjegyekről, mivel őt is foglalkoztatja ez a téma. Elmondtam, miket mondott nekem Csiszér Éva a napokban, amikor figyelte a tenyeremet.
Neki is van ilyen grafológia tárgyú könyve, elővette és nézegettük.
– Keze sok jót mutat – jegyezte meg Lajos, amíg figyelte a tenyeremet.
– Ha ez így van, nem az én érdemem, mert az adottság, Isten ajándéka.
– Az életvonal és a fejvonal elég távol esik egymástól, ami apróbb hibák mellett sok pozitívumot jelez. Azután a könyvből olvasta fel, közben vizsgálva a tenyeremet (pontosan idézem):
„Heves, impulzív elhatározás, elsietése a dolgoknak, nagy vállalkozási kedv, erősen túlzott önbizalom, merész elhatározások jellemzik, esetleg a meggondolatlanságig.”
Eddig nem valami jó, – gondoltam magamban, majd így folytatta:
„Ilyen ember nem hatalmaskodó, nehezen befolyásolható, nőnél nehezen hódítható, sőt, az illető mindig hajlamos bizonyos tartózkodó viselkedésre, baráti közeledés távol-tartására, amint abban bizalmaskodást, udvarlást vagy szerelmi közeledést, befonni akarást vél felfedezni.
A szellemi fejlődése már bizonyos befejeződött kialakulást mutat. Az illető már bizonyos fokig függetleníteni tudja magát az erotikától, az ösztönös elfogultságtól. Az ilyen különvált élet-fejvonalú emberek az életben mindig boldogulnak, és előbb-utóbb célhoz jutnak.”
Utána a könyvben intim rész következett, ezért sietve összecsaptam a kötetet, nem akartam, hogy ezután tovább vizsgálja a tenyeremet, mert nem tudhattam, rám is vonatkozik-e a szöveg?
Viszont kíváncsi voltam a folytatásra, ezért kölcsönkértem tőle a könyvet, hogy otthon egyedül böngésszem tovább. Sokáig tartott, amíg befejeztük a munkát némi szórakozással, utána természetesen ma is hazakísért. Lassan sétálva ballagtunk hazafelé a néptelen utcákon, élveztük a tavaszi este nyugalmát, egymás közelségét. Mikor hazaérkeztünk, azzal adott át bátyámnak, hogy épségben hazahoztam a hugod.
Ebben az időben a fizetés mellett természetbeni járandóságként havonta 75 db cigaretta, ami igen jól jött csere-beré-hez, időnként azzal fizettünk és 1 kg só jár a fizetésünk mellé. A kollégák között miatta vita támadt.
Otthon már az étel sem esett jól, olyan későn kerültem haza. Elmosogattam, s lepihentem. Aztán fél kilenckor ébredtem arra, hogy éhes vagyok, mert ma alig ettem valamit.
BETEGCÉDULÁT KÉRTEM az irodában, 1946. július 30-án, mivel meglehetősen rosszul érezem magam, orvoshoz kellett mennem. Ma már kicsit jobban vagyok, azonban itthon maradtam pihenni.
Ennek ellenére délután megint írtuk a beszédeket. Érdekes megfigyeléseim vannak. Csodálattal figyelem ezt az embert, nagy tudású, intelligens volta mellett a megjelenése sem mindennapi. Ezzel a külsővel színésznek is mehetett volna. Ő is fiatal. Azon gondolkoztam, hogy benne felébred-e a másik nem iránti vonzalom, fellobban-e benne a szerelem lángja? Milyen érzéseket élhet át, mennyi küzdelemmel, mennyi önmegtagadással telhetnek mindennapjai? Ahogyan ő is kifejezte a napokban: nem egyszer önmagukat, legbensőbb énjüket kell megtagadniuk, ami a legnehezebb a hivatásuknál.
**-*-**
8 hozzászólás
Kedves Kata! A háború utáni évek mindennapjai kevéssé ismeretek a mai ember számára. Naplóregényednek ez a része ezért nagyon érdekes. Egy fiatal lány, akinek családjával el kell menekülnie szülőföldjéről Salgótarjánba kerül, dolgozni kezd, megpróbál beilleszkedni egy számára új, ismeretlen világba, ami a régi romjain keletkezett, abból nőtt ki. Kettős kihívás a felnőtté válás, és a beilleszkedés. Ahogy az ember olvassa maga előtt látja az akkori embereket, a jóindulatú főnököt, aztán a fess, fiatal Lajos, a családtagokat. Olyan ez, mintha egy régi fényképalbumból lépnének elő, élni, beszélni, s mozogni kezdenek. Jó olvasni, kíváncsian várom a folytatást, életed további alakulását! Szeretettel üdvözöllek: én
Kedves Laci!
Bizony jobb lett volna nyugalmas időben születni, mert a háború nagyon sok kárt tesz, emberekben, és lerombolnak szinte mindent, ahol végigmennek. Sok emberélet vész el, a fiatalok, akiket besoroznak, aztán harcmezőkön lelik halálukat, vagy fogságban nyomorognak évekig, ha egyáltalán haza tudnak jönni.
Szomorú valóság, jó lenne, ha a háborúsdi miatt a gazdag emberek valami jobbat találnának ki, hiszen lehet, hogy azért kell a háború, hogy az életet vesztő ágyúkat, fegyvereket, sőt már annál is rombolóbb szerkezeteket találtak ki, hogy ahol az robban, ott minden élet elhal.
Mindenki jól tenné, ha reggel és este imádkozna azért, hogy soha többé, sehol se indítsanak háborót.
Köszönöm, hogy szorgalmasan olvasod a korabeli történeteket.
Üdvözlettel: Kata
Drága Kata!
Köszönöm, hogy bepillantást adtál ifjú éveid mindennapjaiba. Nagyon érdekes azokról az időkről olvasni, amikor még nem is éltem. Ezúttal is élmény volt olvasni téged.
Szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Én is nagyon fiatal voltam, amikor jöttek azok rettenetes idők. De az ember nem választhatja meg, hogy békességes időben jöjjön a világra. Szerencsésnek tartom magam, hogy családunkban mindenki élve került ki a háborúból, csupán a kedves legidősebb bátyám került fogságba, ahol három évig ette az oroszok rettenetesen rossz kenyerét és átélt borzasztó időket. Hála az Égnek, hogy épségben mégis hazatért a családjához. Sajnos, nagyon sokat lelték halálukat nem csak a mieink, azok is, akik hadat üzentek. Soha ne legyen többé háború!
Örülök, hogy megint itt vagy. Köszönöm, hogy olvastad.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nagyon szépen írtad meg a háború utáni éveket, amikor az emberek már különböző helyeken elhelyezkedtek, megkezdődött az ország újjáépítése. Engem megfogott az a rész, amikor megkértek, hogy gyorsírással rögzítsd a beszédeket. Magam is tudok gyorsírni, és visszagondoltam azokra az évekre, amikor én is használtam ezt az írásmódot. A beosztott a főnöke/főnökei diktálásából sok mindent megtanul, és később hasznát veszi, a fogalmazása is csiszolódik.
Sokat gondolok én is arra, hogy a katolikus papoknak miért nem szabad nősülniük? Sok más vallásban szabad, és ezt én helyesnek tartom.
Szeretem olvasni élettörténeted, mert nagyon élethűen írod meg!
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Köszönet érte, amiért hűséges olvasóm vagy. jó, hogy naplót vezettem, minden fontos-érdekes, átélt, körülöttem történtet leírtam. Gyorsírást középiskola előtti évben megkezdtem, bátyám szerzett nekem, és elküldte a legelső, a fogalmazási gyorsírás kötetét. Után Marosvásárhelyen, a középiskolában kötelező volt, s én nagyon jól tudtam alkalmazni, ahol már az elő évben a tanárnő negyedikesek anyagát írta elő. Hasznát vettem később, amikor dolgoztam. Örültem, hogy megtanultam, mert könnyebb volt jó helyet találni. Ahová kerültem, nem sokáig diktáltak, hanem a levelezést átadták nekem, amiért emelkedett a fizetésem is. Csodás ember volt ő, akiről szó esett, teljesen belém-szeretett, kár, hogy nem lehetett folytatni, mert erős voltam. Szintén papnak tanult egy barátja, aki
kilépett, megismert egy nőt, feleségül vette; engem másik városba helyeztek, ott találkoztam vele. Később olyannal ismerkedtem meg, akivel jobb lett volna nem találkozni. Ilyen az élet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Ezt a részét az életednek már valamelyik könyvedben olvastam. Most újra elolvasva is tanulságosnak, és érdekesnek találtam.
Judit
Kedves Judit!
Lehetséges, mert Novellaként is szerepelhet. Előfordul nálam máshol is, én úgy vagyok vele, ha kezembe kerül úgy olvasom, hogy gondolatban visszatérek "azokra az időkre!"
Köszönöm, hogy alkotásaim érdekelnek.
Kata