Korabeli történetek – I/8

VÉGRE, BETEGSZABADSÁGOT KAPTAM! Salgótarján, 1946. augusztus 15, Csütörtökök. Tegnap reggel az irodában rosszul éreztem magam, abba kellett hagynom a gépelést. Látták rajtam, azt ajánlották, hogy nyugodtan menjek haza. Erzsike, a kifutó kislány elkisért.
Pszotka doktor javaslatára kétheti betegszabadságra mehetek, amit szüleimnél tölthetek el. S ezt ráírta a beteglapomra is. Erről álmodni se mertem.
Még tegnap délután mindent elintéztem, hogy mielőbb hazaindulhassak. Piroska barátnőm édesapja, Miklós bácsi fölkeresett; evangélikus pap (családunk barátja) megígérte, hogy várni fognak a villamosnál.

Elbúcsúztam a lányoktól, Péter atyától. Házfőnök nem volt itthon, csak üzenet útján búcsúztam tőle. Nekem hiányozni fog a Ferences plébánia.
Estefelé bekopogott hozzánk Koncz Lajos. Közöltem vele a jó hírt, hogy betegszabadságra hazamehetek.
Nagy gondban vagyok, mert kiadó szobát kell keresnem, Pityu nemsokára Pestre megy, én nem maradhatok ebben a lakásban az öreg inassal. Már tegnap kétszer is elmentem egy helyre, amely szóba kerülhet, de nem találtam otthon senkit.
Egyik ismerősöm elvállalta, hogy segít nekem, utánajár, nyugodtan menjek csak haza, az eredményt Pityuval fogja közölni. Bandi öcsém úgyis bejön, hogy a bátyánknak vigyen egy kis „kaját”, utána strandolhat egy kicsit. Ő majd elhozhatja nekem az üzenetet. (A kötetbe a képen akkor még középiskolás diák: András (Bandi) öcsém fényképe látható).

Pityu egy szép aranykeresztet készített Lajosnak, aki a mamájának szánta. Nagyon tetszett neki.
Én is kaptam már tőle egy gyönyörűen megmunkált keresztet a láncomra, melynek stilizáltak a szárai, ónix-kő berakással. Azzal adta át, hogy nemsokára már nem lakunk együtt, legyen tőle emlékem. A legelső munkáját is nekem készítette: egy gyűrű, közepén egy nagyobb, körülötte apró bordó rubin-kővel, gyönyörű ajándék volt; úgy meghatott a figyelmessége. De nagyon félek az egyedülléttől. Ha nem sikerül valamelyik hely, arra gondoltam, hogy kérek szállást a kedves-nővéreknél. Csak hát kicsit messze van a gyártól, és lehet, hogy nekik kellemetlen lenne együtt, egy világi nő társasága.

Ugyanaznap este, Bede-pusztán. – Nagy viszontagságok után végre hazaértem. Már Pálfalván kezdődtek a gondok. Mire odaértem, a villamos-csatlakozás elment, nem várta be azt, amivel érkeztem. Már csak este tízkor jön villamos, addig nem várhatok. Mit tegyek? Egyedül induljak neki a hosszú, 18 kilométeres útnak? Közben beborult az ég, lassan megeredt az eső. A megállónál telefonáltam Nyárjasra, ha valaki vár, tovább is várjon, mert gyalog indultam útnak. Adtam az öreg bácsinak két doboz cigarettát, amiért megengedte a telefonálást Abban az időben cigarettát is kaptunk a fizetés mellé, amivel fizethettünk, csere-beréltünk.

Közben, amíg siettem az úton, eszembe jutott: tegnap este arra kért K. Lajos (így mondta): „Nyárjason gondoljon rám, hogy az elmúlt reggel én is ott jártam”. Egész úton rá gondoltam. Tegnap ugyanezt a tájat nézte, csak villamosból, erre járt és talán ő is gondolt rám, mert azt írta le abban a mondatban… „arca elkísér bennünket mindenhová”…
Elgondolkozva ballagtam, mondhatom, hogy elkeseredve. Milyen árva vagyok. Itt megyek egyedül, egy lélek sincs a közelemben, aki a borús gondolataimat elterelné, és megvigasztalna. Egyedül járom az élet útját. És még most ez is: miért kellett megismernem? Miért kellett találkoznunk? Az eredménye mindkettőnknek csak szenvedés és gyötrelem. Mégis: a gyötrődés, ez a fájdalom olyan édes érzés…
Mindkettőnk keze gúzsba kötve, hiába nyújtanánk egymás felé… nem foghatjuk meg egymás kezét… soha… soha!
Közel az alagúthoz, egyszer csak Bandi öcsémet láttam felbukkanni. A síneken ballagott csendben, velem szemben, és csak néz… néz előre egyenesen, én az országúton, vele szemben haladok. Nem figyelt se jobbra, se balra, észre sem vett. Már egészen közel jártunk egymáshoz, egy vonalba értünk. Ha nem szólítom meg, elhaladt volna mellettem. Hogy meglepődött a nagy Öcskös! Visszafordult és együtt haladtunk hazafelé. Arra gondolt, ha nem találkozunk, ő bement volna hozzánk, Tarjánba.
Kiskeresztúron, Jocinál megpihentünk, majd folytattuk az utat. Lucfalván Piroska már nagyon várt. Piroska néninek, a mamájának, fáj a keze, fel van kötve.
Amikor Editke meglátott messziről, elém szaladt: Katica, Finta Katica! – kiabálta örömében. (Editke a barátnőm kis huga, a mamájuk negyven éves korában szült, amikor Piroska már 14 éves volt, a mamájának a haja pedig már hófehér, ősz volt.)
Az ölemben vittem fel a csöppséget. Sokáig pihentünk, megvacsoráztunk, úgy indultunk tovább, hazafelé. Pirkó elkísért a falu határáig.

Út közben említette, hogy Szent István napján Szentkútra készülnek. Pedig evangélikusok, sőt édesapja, Miklós bácsi a falu papja. Mégis szeretik azt a helyet. Mondtam, hogy én is oda készülök, szeretnék ott egyik ismerősömmel találkozni.
Mire hazaértünk, már besötétedett. Milyen jó, hogy itt lehetek, végre láthatom a szüleimet. Otthon csend és nyugalom vett körül. Vacsorára két nagy pohár tejet ittam kaláccsal, majd később gyümölcsöt ettem. – Átjött Telek néni, mondta, készen vár a szobám. Ugyanis most otthon nagyon szűk a férőhely, ahol kényelmetlen volna aludnom. Tiszta kis falusi szobát készítettek nekem. Olyan jó, nyugalmas a környék, csend, nyugalom vesz körül. Gyönyörű a nyárest. A hold kikandikált a felhők közül, a fák félig eltakarták, nekem eszembe jutott Valaki…
Eszembe jutott, hogy amikor ott ültem mellette, nem akartam felnézni rá, mert féltem, attól féltem, ami úgyis bekövetkezett…
Másnap korán, fél-nyolckor keltem. Készülődtünk a kismisére. Egy óra alatt talán beérünk Nagybárkányba. Hárman indultunk útnak. Szép tájon haladtunk, szülőfalum fölött, a parton vezetett utunk. Ott, a „Csapástetőnél” sétálgattam tavaly, onnan néztem a csodálatosan szép hegyvonulatokat.
Olyan jól aludtam, hogy reggel csak fél-kilenc után ébredtem fel. Itt nem csörög az óra, nem kell sietnem.
Épp jókor érkeztünk a templom elé, nemsokára beharangoztak. Kedves nekem ez az egyszerű templom, ide jártam gyermekkoromban. Akkor nagynak tűnt, most meg mintha kisebb lenne.
Bandi készülődött, Pityunak csomagot állítottunk össze, levelet írtam neki. Kértem, ha Karancsra mennek, akkor kínálja meg Péterkét is a finomságokból.
Délelőtt anyukámnak segítettem, hogy több pihenés jusson neki. Ebéd után egy könyv társaságában kivonultam a rétre, a kert mellé, és napoztam. Kellemes helyet találtam, körülvéve magas bokrokkal. Alattam puha pázsit, sok virág köröskörül, és csend. Hanyatt-feküdtem, szemem félig lehunyva néztem a bokrok fölött a világoskék égen gomolygó fehér felhőket, és hallgattam a madarak dalát.
Olyan jó így pihenni, semmire sem gondolni. Semmire? Óh, dehogy, szó sincs róla! Ábrándozni!
Eszembe jutott és százszor ismételtem magamban, állandóan, refrénszerűen előjöttek gondolataimban azok a szavak: „Ha valakit szeretünk, igazán szeretünk…” Ezt nekem mondta, tudom. Igen. Csak én nem mondhattam, hogy értem. Ő mégis tudta, érezte. Milyen szép mindez, de egyben fájdalmas. Lelkeinkkel szeretjük, igazán szeretjük egymást. De nem szabad ezzel az érzéssel foglalkozni. Úgy van, ahogyan ő lediktálta: Szóval: „…nem tudunk, és nem is akarunk szabadulni tőle”.

Estefelé kisétáltam az erdőbe naplementét nézni. Olyan szép, oly csodálatosan szép az alkonyat. A fák közül látni a sötét-narancsszínű napkorongot, ahogy lassan halad, megy lefelé a láthatáron. Először egészben látszik, mindig lejjebb, lejjebb ér, már csak a fele van meg, majd alig egy vékony ív látszik, aztán hirtelen eltűnik egészen, csak a felhők emlékeztetnek rá, amint tűzpiros színben kergetőznek fölötte.
Szép a tanyai est. Ott ültem a fűben, fejemet egy fának támasztva, némán, mint akit megigéztek. Néztem a csodát. Láttam a csodát. Aztán a mámorból fölébredve továbbsétáltam, emlékembe idézve Őt.
Behunyt szemmel magam elé parancsolva tekintetét: „arca elkísér bennünket mindenhová…" Megjelent előttem egész mivolta, de csak elmosódottan. De én erősen, élethűen akartam látni, talán vagy kétszer sikerült is, de csak egy-egy pillanatra. Azért van így, hiába ültem mellette, nem akartam felnézni rá, mert féltem attól, ami úgyis bekövetkezett.
Később elindultam hazafelé, dúdolva hozzá szállt a dalom: „Mért hideg a lelked forró nyári este, mért bolyong a lelkem lelkedet keresve? Könnyeim utánad miért is peregnek! Ilyen bánatosan, ilyen halálosan miért is szeretlek?”

Augusztus 18. Vasárnap. Megint készülődtünk a kismisére. Kedves nekem ez az egyszerű templom, eszembe jut gyermekkorom, akkor is abba a templomba jártunk vasárnapokon. Mise után Etával beszélgettem. Férjhez ment a kis kántorhoz. Már tavaly dúlt bennük a szerelem, de Eta bátyja, a tisztelendő úr valamilyen okból ellenezte a köztük kialakult viszonyt. Mégis győzött a szerelem.
Hazafelé Malvinkával találkoztam. Szegénynek meghalt a férje. Őt szerettem a fiatal nők közül talán legjobban. Érdeklődött családunk iránt. Én is kérdezgettem a kisbárkányiak felől. A faluban benéztünk a Lucza családhoz. Erzsivel barátkoztam iskoláskoromban, a lányát, Elzát Pásztóra íratták iskolába, rám emlékezve őt is Katalinnak keresztelték.
Az erdőn keresztül mentünk tovább, közben vadkörtét kóstolgattunk.
Itthon finom ebéd várt. Kellemes leülni a kész ebéd mellé. Tyúklevest főzött anyukám, utána a húst szósszal, krumplival, végül túrós rétes és almabor fejezte be a lakomát.

Ebéd után pihentem, majd elnyomott az álom. Aztán anyukával kiültünk a folyosóra, olvastam, de nem sokáig, mert jöttek a lányok, később a fiúk is, tangóharmonikával. Jó hangulat kerekedett, énekszó, vidámság költözött a kis házba. Közben besötétedett, a lányok kört képezve táncoltak, a fiúk a folyosón ülve nézték őket, énekeltek. Kedves ez a csendes este, felettünk a csillagos ég. Egyszerűség, romlatlan, tiszta jókedv.
Említettem a társaságnak, hogy jó lenne meghívni jövő vasárnapra Péter atyát, tábori misét szervezhetnénk. Elhatároztam, írok neki, holnap úgyis mennek Tarjánba a szomszédból, küldök levelet Pityunak. Arra kértem, hívja meg Lajost is. Milyen kellemes napunk volna, itt vendégül látni őket. Vajon mit szól majd hozzá, ha megkapja a levelet?
Jó itthon nyaralni, sokat pihenhetek, anyukám pedig etet, azt mondja, borzasztóan nézek ki, annyira lefogytam!
Finom ételeket főz, és sok gyümölcsöt kell ennem, vacsora után még fél liter tejet is megitatnak velem. Ha visszamegyek, rám sem ismernek majd.
1946. augusztus 25. vasárnap. Letelt a vakáció nagy része. Mindig esik az eső, a levegő is lehűlt. Olyan nagy sár van mindenütt, hogy ki se lehet lépni a házból.
Még Telekékhez is, amikor átmegyek aludni, gumicsizmát kell a lábamra húzni, ugyanis én csak szandálokat hoztam magammal. Azt hiszem, az esti sétáknak és a napozásnak már befellegzett.

*-*.*-*