Lakást kaptam!
Kis családunk ügye rendeződni látszott 1951 évben, mivel amit évekig nem tudtam elérni Salgótarjánban, itt máris valóra vált. Lakáshoz jutottam a város szivében, majdnem szemben a céggel. Egy nagy épületben, eddig irodahelyiségeknek használt lakásról kérésemre lemondott a vállalat igazgatja, s ezt kiutalták nekem, telefonnal együtt . (Pedig abban az időben, akik igényelték, még 10 évig is várhatták a telefont.)
A cég telepének igazgatója, B. elvtárs, eredeti foglalkozása szerint bányász volt, egyszerű, de jóindulatú ember. Senkinek és semminek sem ártott, bár nem is nagyon használt.
Akkor – így volt majd’ mindenütt, csak az volt a fontos, hogy jó párttag legyen!) A ház, amelyben lakást kaptam, a korábbi idők városias jellegére utal. Egykor szálloda volt az épületben, benne Petőfi szállt meg egy alkalommal, falazatán emléktáblát helyeztek el, melyet minden évben megkoszorúz a hálás utókor.
Nemsokára berendezkedtünk, és végre elhozhattam szüleimtől kisfiamat Szirákról. A lakás központi fekvésénél fogva megfelelt nekünk.
Egy időben otthon, hatalmas szövőszéken szép palóc mintákat szőttem a Szécsényi Palóc Háziipari Szövetkezetnek, mert nemsokára sorsom nehéz döntés elé állított. Fel kellett mondanom a remek munkaviszonyomat, mert kisfiam az akkor még hiányosan fölszerelt bölcsődében megfázott, tüdő- és mellhártyagyulladást kapott, vele otthon kellett maradnom.
Tudtam, hogy nagyon fog hiányozni a saját jövedelmem, hiszen mindig ez jelentette számomra a biztos alapot, mégsem tehettem mást. Nem akartam újra távol lenni tőle, bár szüleim továbbra is szivesen gondozták volna.
A cégnél jó helyem volt, megbecsültek és jó fizetést kaptam, ráadásul úgy jártam, mint az Acélgyárnál, hogy nem akartak elengedni, még pert is indítottak ellenem.
Azonban a gyermekem élete kockán forgott volna, ha nem maradok otthon vele. Így történt, hogy mindaddig, amíg a nála két és félévvel fiatalabb kislányom elérte az óvodás kort, kisgyermekeimet otthon neveltem, mert még akkor nem találták fel a gyedet és a gyest, férjem kevés jövedelméből nem lehetett megélni. Időm volt rá, és a gyerekek nevelése mellett ki kellett valamit találni. Egy tanárnő Ismerősöm szövetkezetnél bedolgozó volt, én is jelentkeztem ott munkára.
Otthon népies terítő-, díszpárna- és függönyanyagokat szőttem nagy szövőgépen, ami teljesen betöltötte a kis szobánkat.
Sajnos, ebből kevés jövedelem folyt be, mivel többször elromlott a szövőgép, várni kellett, amíg megjavítják, vagy elfogyott a pamut, s arra kellett várakozni. Ezért amint a kislányom hároméves korában óvodába mehetett, mindjárt kerestem munkalehetőséget, ami férjemnek nem tetszett, olyan szót használt, hogy nem lehet leírni, azokra, akik dolgozni járnak. Én mégis ragaszkodtam hozzá, hogy találjak egy jó helyet, mert már akkor megromlott házasságunk is.
Én naiv, aki házasságom előtt azt hittem, minden ember igazat mond, mert ezt tanultam a szüleimtől.
Sajnos, hamarosan tévednem kellett. (Igaz, szüleim felvilágosítottak még időben, akkor már el kellett volna tőle szakadnom. Hiszen nem is egy olyan embert ismertem, – talán bármelyikükkel jobban sikerült volna a házasságom.)
Én akkor még hittem neki és arra gondoltam, hogy csupán a családjában van a hiba, ha onnan elszakad, a mi családunkban be tud illeszkedni. Nagy tévedés volt részemről, ezért szenvedtem vele olyan sokáig, mert később a szüleimnek nem mertem elmondani, mi mindent kell eltűrnöm.
Sajnos, a házasságom nem sikerült. Hamar rájöttem, hogy nem jól választottam meg életem párját. Azt is megbántam, hogy amikor áthelyeztek Balassagyarmatra, akkor megbocsájtottam neki, mert kérésére beleegyeztem, hogy ő is jöjjön ide. Igéretet tett rá, hogy állást keres és családjától külön, másként fog viselkedni.
Nem érdemelte meg, hogy elhittem, mert tizenhat évig úgy kellett tűrnöm, mint korábban Salgótarjánban. A családjával nem törődött, sosem jött haza időben, azt sem tudtam hol tartózkodik ilyenkor; munkahelyeit folyton váltogatta, s amikor elszólta magát, hogy „összevesztem az igazgatóval”, már tudtam, hogy onnan távoznia kell, s utána egy ideig itthon cipőstől a szoba kanapéjára fekve folyton cigarettázott, rontotta a lakás levegőjét, nem törődve a gyerekeivel sem. Ha akkor nem lett volna arra rendelet, hogy a munkakerülőket büntetik, akkor nem keresett volna új munkahelyet sem, őt is nekem kellett volna eltartani.
A Városi Tanácsnál
Elhelyezkedésem itt másként történt, mint annak-idején Salgótarjánban volt szokásos. Emlékszem, ott korábban hivatalos helyen még a jobb kezüket ökölbe szorítva és égnek emelve úgy köszöntek egymásnak az emberek: „Szabadság, elvtárs!”
Meglepett, mikor állás ürügyén előzőleg telefonon megbeszélve az időpontot, fölkerestem a Városi Tanács v.b. titkárát, aki udvariasan fogadott, s búcsúzásnál úgy köszönt el tőlem: „kezeit csókolom.” Nekem első találkozásnál különösnek tűnt ez a változás, mivel én évek óta gyermekeimmel töltöttem az időt.
1958 évben egyelőre ideiglenes jelleggel alkalmaztak a pénzügyi osztályra, ahol könyvelői munkát láttam el. A nyugdíjba készülő kolléganőm helyét nemsokára én is betölthetném, ehhez megvan hozzá a végzettségem, ezért előléptetéssel. Én szerettem volna ottmaradni, ahol nyugalom és csend vett körül.
Amint tapasztaltam, a titkárságról ezt nem lehetett elmondani, mert az nagyon mozgalmas hely. Ott a beosztott kolléganő szülési szabadságra készült, ezért nemsokára oda helyeztek át. Aztán véglegesen ott ragadtam, onnan mentem nyugdíjba sok-sok év után.
Amikor én odakerültem, Balassagyarmat már nem volt megyeszékhely, mert az első választások idején, a polgári társadalom mellett szavaztak, a megyeszékhelyet Salgótarjánba tették át, Gyarmatot „reakciós város” bélyeggel, a művelt értelmiségieket „osztályidegen” címkével megbélyegezték”.
Abban az időben, még a „hat-elemis” vezetők korszaka volt, még annál kevesebbel is megelégedtek. Akkor még a tanácselnököket is ide lehetett sorolni, őket a város jellege-helyzete nemigen érdekelte és ez a címke sokáig, Lombos Márton elnökségéig megmaradt.
Ebben az időben a volt járási tanácselnök úgy nyilatkozott: hogy korábban Tarján egy piszkos lebuj városka , (Amit én személyesen is tapasztalhattam, amíg ott laktam.) emeletes ház alig volt, a beruházások rangsorolás után mégis, megyének nyújtott pénzösszeg kilencven százalékát kapta, a megye második városának, Gyarmatnak és a többi településnek csak valami maradék jutott, vagy semmi.
Balassagyarmat városi tanácsa és a helyi pártszervek élére is idegen, Salgótarjánból és vidékről párthű elvtársak kerültek, akik nem törődtek a fejlesztésekkel, ami erősen rányomta a bélyegét a városra. Volt szerencsém közülük néhányukat személyesen ismerni, mivel már ott dolgoztam.
A legutóbbi elnököt például, a Viharsarokból helyezték ide. Miért lett volna érdeke ezt a várost szolgálni? Csak bólintott ő is, akár az elődei, a megyei hatalmasságok döntéseire.
Csak néztem, amikor fontos tárgyalások után hazaérkeztek a város-vezetők, s elmondták, hogy ott milyen döntések születtek, főleg Salgótarján felvirágoztatására, nem Balassagyarmat javára. Osztályvezető kollégámmal a hallottakat megbeszéltük egymás között: miért nem tudnak az asztalra csapni ilyen tárgyalásokon, amikor nyilvánvalóan megrövidítik Balassagyarmatot és a többi települést a megyében?
Amikor 1956-ot úgy emlegették, mint „ellenforradalmat”, én sietve kijavítottam, persze amikor a körülmények megengedték, hogy: „az bizony forradalom volt, mert a NÉP fölkelt elnyomói ellen!”
A város ebből az állapotából az 1960-as évek közepén kezdett ébredezni, amikor az idegen városi vezetők helyére végre helyben lakó, városát szerető ember: Lombos Márton került.
1965. május 1. ÓRIÁSI VÁLTOZÁS történt hivatalfőnökeim személyében. Új elnök került hozzánk, akivel valamennyien, de nemcsak az apparátus, hanem az egész város jól járt.
Volt már összehasonlítási alapom, mivel ismertem elődeit. Nem szajkózza a most divatos szólamokat, nem csak bólogat a megyei és városi nagyságok kinyilatkoztatásaira. Saját gondolatai, határozott elképzelései, tervei vannak, ami nagy szó volt abban az időben! Nem bántóan, szembehelyezkedve, hanem kitűnő érzékkel találta meg a helyes hangot.
Egyik korabeli járási tanácselnök szavai: Amikor a megyei iparfejlődés dinamikusabbá vált, a tarjáni Üveggyár, az Acélgyár és a pénzt elnyelő lakótelep-építések maradékából részesült Gyarmat; ahol 1956 után létesült a Bútorgyár, a Varroda, a Kábelgyár, Öntöde, és a Porcelánkészítő üzem. De az itt működő káderek csendes fojtogatása megmaradt…
A foglalkoztatás megteremtése után kezdődött a városban lakás-építés korszaka, mert akik vidékről, faluról jöttek, nekik is valahol lakniuk kellett. Ebben az időszakban nagy szerepe volt a berceli származású Lombos Mártonnak, főnökömnek. Igaz, zsidó-ember volt, apja kiskereskedő, testvére vállalatigazgató itt a városban, a kapcsolatai és gondolkodása révén mindig tudott pénzt szerezni arra, amire nagyon kellett.
Az első időben, mint az Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat igazgatja, utána, tanácselnökként… ügyes taktikus volt, a megyét olyan helyzet elé állította, hogy nem mertek vele vitatkozni… Akkor épültek sorra városunkban az üzemek, a lakótelep, a Tervhivatal akkori vezetőjével együtt, a legkorszerűbb gépekre, beruházásokra szerzett fedezetet.
**.*.**
8 hozzászólás
Kedves Kata!
Választanod kellett, dolgozol, vagy gyereket nevelsz. Ha nem dolgozol, kevés a pénz, aki viszont szereti a gyermekeit, mégis azt az utat választja. A bedolgozói munka némileg javított a pénzhiányon. Ha belegondolok: mi változott? Ma is ugyanaz a helyzet. Csakhogy ma már a többség a "pénzt" választja, és ennek a leginkább a gyerekek látják kárát. Nem könnyű szülőnek lenni, akkor sem volt az, és ma sem az, mégsem változik semmi. Ma már, sajnos, egy férfi nem tud eltartani egy családot, ami egykoron csakis a családfő felelőssége, kötelessége volt. Folyamatosan változik a világ körülöttünk, de mintha, nem jobbra, inkább egyre rosszabbra fordulnának a sorsok.
Jól elgondolkodtattál. Jó olvasni Téged.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Nagyon, de nagyon jól látod a helyzetet, mert úgy van, ahogyan kifejezted:
"Folyamatosan változik a világ körülöttünk, de mintha, nem jobbra, inkább egyre rosszabbra fordulnának a sorsok."
S szerintem azért nagyon szomorú, mert éppen azért, mivel annyi minden megváltozott, jobb világot lehetne teremteni. Az a baj, hogy akiknek ezt véghez kellene vinni, azok milliomosok és milliárdosok, nekik aztán mindegy, hogyan élnek azok az emberek, akiknek ha van is munkája, de nem elég a konyhára"
Köszönöm okos szavaidat.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Mindig nagy érdeklődéssel olvasom a korabeli történeteidet. Írásod elején párhuzamot érzek a Te és az én Anyám akkori élete között. Gondolok itt a szövésre. Nálunk is a nagy szövőgép teljesen betöltötte a kis szobánkat, amikor Anyám szőtte az általa nevezett sóti fonalból az asztalterítőket, konyharuhákat, törülközőket, rongyokból pedig a rongyszőnyeget. Nagyon elgondolkodtatott az, hogy csak a 60"-as évek végén vezették be a gyest, később a gyedet. Nehéz volt így gyereket nevelni, mert általában nem tudta a férfi eltartani a családját a legtöbb helyen, és a nők leleményessége által élt meg a család. Visszagondoltam fiatal éveimre, amikor a hozzánk közel lévő kisvárosban is egyre több gyár létesült, sok ember utazott már kora reggel munkába. Sajnos ezek a gyárak már nem üzemelnek, némelyik helyén romhalmaz van.
Csodálom azt az erőt, ami benned van, mert sokféle helyzetben feltalálod magad, és a családod érdekeit nézed.
Sok szeretettel olvastalak: Matild
Kedves Matild!
Te is nagyon jól látod, mi van, aminek nem lett volna szabad megtörténni:
"Sajnos ezek a gyárak már nem üzemelnek, némelyik helyén romhalmaz van." Nagyon igaz, és ez sajnos, nálunk is így van, sok gyár, és munkahely volt a jelzett időben, aztán jött a fordulat, mindazt leállították, a remekül működő gyárakat, a tsz-eket, nagyvállalatokat is megszüntették, pedig a körzetünkben lakó falusi emberek közül is sokan ide jártak munkába, sokan beköltöztek családostól, mert városunkban sok lakás épült, mindenkinek jutott, akkor városunk is közel állt a 20 ezer lakoshoz, most pedig talán 12 ezren élünk itt.. Most pedig országos viszonylatban már legutolsó három megye közül is mi állunk a legutolsó sorban… Miért? Azért, mert nem olyan emberek vezetik időnként az országot, olyanok, akik nem értenek hozzá. Szomorú valóság: munkanélküliség…
Köszönöm, hogy gondolataidat elküldted.
Mindig szeretettel várlak: Kata
Kedves Kata! Írod, h amikor valaki ellenforradalomnak nevezte 56-ot, Te kijavítottad: forradalom volt, a nép felkelt! Nagy merészség volt ez akkoriban! Kevesebbért is csuktak le embereket! Nem féltél kimondani az igazságot?! Továbbra is nagy érdeklődéssel olvasom regényedet, ami a szemtanú hitelességével számol be a korról. Külön kiemelném a részletek ismertetésének fontosságát. Ettől az olvasó mintegy belekerül, odacsöppen maga is, láthatatlanul jelen lesz a történésekben! Szeretettel, és nagy érdeklődéssel olvastam: én
Kedves Laci!
bizony, az úgy volt, ahogy mondtam: Azonban ebben a részben is hozzátettem: " persze amikor a körülmények megengedték," – ha jól megnézheted! Egyébként igen, nem voltam nagyon félős, azonban magamra is vigyáztam mindig, tudtam, hol, kikkel és mikor lehet és mit lehet mondani!
Tudod, hogy aki naplót ír, és jóval később abból mindig tudhatja pontosan, hogy mi történik. Én röviden, de a lényeget – pl. az időpontokat mindig pontosan leírtam, azért hitelesek az írásaim. De azok az idők is már olyan régen voltak, hogy az már szinte történelem!
Köszönöm, hogy kedves olvasóm vagy.
Szeretettel üdvözöllek: Kata
Kedves Kata!
Ezúttal nem csak a Te életeddel ismerkedtem tovább, hanem Balassagyarmat akkori történetével is.
Nem sok szó esett régebben erről a városról, mindig Salgótarján állt az előtérben. Pedig kishíja, hogy Balassagyarmat nem Csehszlovákiához /ma Szlovákia/ tartozik, mert az első világháború után a város határában meghúzott demarkációs vonalat 1919-ben átlépte a Csehszlovák Légió, majd január 15-én megszállta Balassagyarmatot. A város lakosai és a környéken állomásozó magyar katonák Károlyi Mihály tiltásának ellenére január 29-én fegyveresen kiűzték a megszálló erőket. A polgárok hősies tettéért a város megkapta a „Civitas Fortissima” /a legbátrabb város/címet. Az egykor a városhoz tartozó jobb parti része az Ipolynak ma Szlovákiához tartozik.
Az jutott eszembe amíg olvastam ezt a részt, hogy a legbátrabb városba költözött az egyik legbátrabb asszony /Te/, akit ismerek.
Judit
Kedves Judit!
Úgy bizony, ahogy mondod, amikor ideköltöztünk, éreztem, hogy nagy bátorság olyan helyre költözni, ahol pl. most is majdnem az országhatárnál lakom. Kis félelem töltött el, de hála az égnek, miatta semmi bajom nem történt, mert szeretek itt lakni, s amíg autóztam, nagyon sokszor odajártunk vásárolni, mert korábban mindenféle árut lehetett ott szerezni, főleg a kis unokáimnak szükséges holmikat vásároltam szivesen. Igaz, akkor még nagyon figyelték a határon, hogy mit hozunk át, Sokszor megkövetelték, hogy vissza kell vinni, akkor szerencsére volt ismerősöm Szlovákgyarmaton, hozzá vittem el, aki a következő napon elhozta nekünk a terméket.
A "Civitas Fortissima" névre a városban nagyon sokan büszkék, mivel valóban sokat tett a város azért, hogy a cseheket kiverjék, mert azok nem csupán ezt a helyet akarták maguknak megszerezni, hanem még Budapestig szándékoztak tovább menni, az egész országot bekebelezni. Erről itt készült film is.
Köszönöm a részletes választ. Kata