Vad és elhagyatott helyekre nem megyünk egyedül, ez a szabály. Különösen nem a Vindhja hegységben, ahol nagyon sok a mérges kígyó, mindenféle ragadozó állat. Igaz, azt mondják, hogy a tigrisek már régen kihaltak, csak a rádzsasztháni és a bengáli rezervátumokban maradt néhány példány; de nem biztos, hogy ezt a tigris ugyanígy tudja. Gonosz szellemek is megbújhatnak a bokrok között. Persze ebben a babonában már csak az öregasszonyok hisznek, riogatják is rendesen a gyerekeket, ha rosszak lesznek, elviszi őket a Humu, a Ghuggu, vagy Dokarkasva, a zsákos ember. A gyerekek kinevetik az öregasszonyokat, de mégis ott maradnak az erdő szélén. Túl sötét és túl fenséges az erdő; a Vindhja pedig misztikus hegység, például évről évre magasabb lesz. Nem sokkal, csak néhány vonalnyival, de az évek száma határtalan, és a hegység nagyon türelmes.
A hegyek között egy titokzatos istennő él, akinek nincs más neve, mint Vindhjavászini, a Vindhja lakója, és vele se lenne jó találkozni. Ki tudja, mikor akarja kiegészíteni egy újabb koponyával a nyakában viselt füzérét? A hindu asszony csendes és szófogadó, de az istennők tigriseken száguldoznak, és koponyákból isszák a megölt ellenség vérét.
Ez is csak mese, mondják az emberek, de az igazság az, hogy félnek az istennő haragjától, és kellő gyanakvással méregetik a lombok közül előbukkanó sziklákat. Mert mi van, ha Vindhjavászini mégsem csak mítosz?
Bandarám bátor ember volt, meg aztán angol iskolába járt, ahol elolvastatták vele a Bibliát, és elmagyarázták, amit ott nem talál meg, az nem is létezik. A keresztelkedést nem erőltették, Bandarámnak se volt hozzá kedve. Így is nagyon progresszívnek gondolta magát, a kerületi magisztrátuson dolgozott, dhóti helyett nadrágot viselt, volt egy pár új bőrcipője, és pontosan tudta, hogy a hindu szentély csak azért értékes, mert műemlék. És Bandarám szerette a műemlékeket. Kevés szabad idejében a hegyek között barangolt, és összegyűjtötte, amit talált, régi kőszerszámot, faragott követ, színes ásványokat. Régiségkereskedőnek, ócskásnak gúnyolták a háta mögött, de Bandarám nem bánta.
Most is azért járta az erdőt, mert megtudta, hogy egy nagyon régi kol szentély van a Cshota nádi partján, egy sziklafal alatt, amelynek az újabb neve Krsna-pahar. Ki tudja, hogy régen hogy nevezték. A kolok a hindu szokásokat utánozzák, és a törzsi nyelvüket lassan elfelejtik. A szent helyeket nem gondozzák. Nincs is rá szükség, mert a szent hely csak egy kőrakás, amelynek a közepébe palásaágat szúrnak, és a közeli fákra színes rongyokat akasztanak. Hajdanában kecskét, birkát, sőt tehenet áldoztak a kőhalmokon Thákur Deonak és Mutua Dévatának; aztán megsütötték a pecsenyét, körülülték a szentélyt, és élvezték a közös lakomázást. Mindenkit felvidított a toddy. De a hinduk elítélik az italozást, és a kolok is egyre ritkábban csapolják meg a pálmafákat.
Nosztalgiázás közben Bandarám megérkezett az elhagyott szentélyhez. Ott volt egészen a Cshota nadi partján, egy kis magaslaton. Föléje hajolt a sziklafal. Óvón vagy fenyegetőn? Bandarám inkább fenyegetőnek látta. Körülnézett, és mivel nem talált semmi érdekeset, leült a patak partján, és rajzolni kezdett.
Egyszer csak a sziklafal feketeségétől elvált egy emberi alak, és megindult Bandarám felé. Kol nem lehetett, mert egészen fekete volt a bőre. Talán egy pásztor, aki a közelben legelteti az állatokat. Barátságosan köszönt, aztán csak ott állt, és az alakuló rajzot nézte. – Minek lesz ez? – kérdezte, nem kíváncsian, inkább csak azért, hogy valamit mondjon. – Emlékül, felelte Bandarám, ha lerajzolom, nem fogom elfelejteni. – Ez csak egy kőrakás, jegyezte meg az idegen, nem jó semmire. – Régen másként gondolkodtak az emberek, vetette oda Bandarám. – Régen, ismételte az idegen, engem a régi dolgok nem érdekelnek. Azt sem szeretem, ami mostanság van. – Pedig csak ez a biztos, bölcselkedett Bandarám, ami már megvolt, és ami most van, az összes többi nagy homály. – Én mindig a jövőbe tekintek, és nagyon érdekes dolgokat látok. Például lesz egy ilyen kis dobozunk, és a kezével mutatta, hogy mekkora, beleteszünk egy kis fémlapot vagy celluloidot, és a kép magától megjelenik. – Mi az a celluloid? – Nem tudom, de így fogják nevezni az anyagot, amin megjelennek a képek.
Bandarám hitetlenkedve bólogatott, azzal a mozdulattal, amely a hindu számára egyszerre fejezi ki az igent és a nemet. Talán elhiszi, talán nem. Az idegen beszédes kedvében volt, elsorolta, hogy még milyen dobozok lesznek a jövőben. Az egyikbe csak bele kell beszélni, és máris hallani lehet a választ, nem számít, hogy milyen messze van a másik személy. A másikban eleven képeket lehet látni. Emberek táncolnak, énekelnek, kutyák ugatnak, lovak száguldoznak, mindent egészen világosan lehet látni, pedig semmi nincs ott, csak a doboz. – A régi varázslók is tudtak már effélét, mondta Bandarám, elnéző mosollyal. – Csakhogy ez nem varázslás, hanem emberi ügyesség. Még ezeknél sokkal nagyobb dolgok is lesznek a jövőben, és az sem számít csodának vagy mágiának. Az emberek megcsinálják, és az lesz a természetes.
Bandarám befejezte a rajzot. Elégedett volt vele, egészen jól sikerült. A köveket nem vihette magával, ahhoz nagyon nehezek voltak. Az idegen látta, hogy Bandarám szedelőzködik, udvariasan elbúcsúzott, és megfordult, hogy visszamenjen a sziklafal felé. Bandarám eltátotta a száját a meglepetéstől. Szemből egészen olyan volt a látogatója, mint a többi ember, de hátulról, hogy is mondjam, hátulról nem volt semmi. Csak két dimenzió, elől egy vékony lap, olyan, mint a hártya vagy a papír, arra festve föl az emberi forma, de nagyon megtévesztően. Álljon meg, kiáltotta Bandarám, kicsoda maga?
Az idegen megállt, és szolgálatkészen visszafordult. Most megint olyan volt, mint egy birkapásztor. Elnézést kérek, mondta kicsit szomorúan. Azt hittem, már észrevette. Tola vagyok. – Bandarám lázasan keresgélt az emlékezete fiókjaiban. Sok kacatot talált, de a tola nem volt köztük. – Sajnálom, szólt az idegen, nem akartam megijeszteni. Legutoljára nagyon szerencsétlen körülmények között haltam meg, és gyerekek nem maradtak utánam. Mindent megpróbáltunk, még Szelim sah sírjához is elvittem a feleségemet, de hiába. Sok szellem él a Vindhjában, de egy sem akar szóba állni velem. Ezért élek egyedül, ezen a vad és elhagyatott helyen. Még az emberevő ráksaszák is elkerülnek. Csak néha beszélgetek egy gajállal, akinek hasonló a sorsa, mint az enyém. – Rémes, szaladt ki Bandarám szájából a szó, és nem lehet ezen segíteni? – Nem, de előbb-utóbb meghalok, mint tola, és egy barátságosabb formában fogok újra születni. Érzem, hogy már közel van ez az idő.
A tola még egyszer elbúcsúzott, és eltűnt a fekete sziklafalban.
Bandarám pontosan tudta, hogy tolák nem léteznek, nem is létezhetnek, mert nincsenek benne a Bibliában, mégis olyan gyorsan hagyta ott a patakparti szentélyt, hogy a rajzát is ott felejtette. Azért így is lehetséges, hogy soha nem felejti el ezt az élményt.
2 hozzászólás
Egy olyan ember jelenik meg előttem, aki az értéket keresi a világban.Mikor megtalálja, talán épp a legnagyobbat, nem nyúl utána, sőt, észre sem veszi, hagyja elmenni maga mellett…pedig csak ki kellett volna nyújtani a kezét. Ez szerintem az emberi élet katasztrófája…ha az illető rájön. Ha nem, akkor nem is érdemelte meg hogy az érték az övé legyen.
Kedves Arthemis,
ne bonyolítsuk túl. Ez csak egy sima kísértethistória.