Kormi, a macskák főnöke

Megint macskák! Ők, akik életem egyik szakaszát derűssé varázsolták.

A cicát a szomszédból örököltük, ugyanis amikor a család elköltözött innen, nem mutatott hajlandóságot elhagyni a megszokott helyét. Ugyanis nálunk is gyakran időzött, ezért amikor harmadszor is visszaszökött hozzánk, megegyeztünk, maradjon nálunk, szívesen befogadjuk.
Hatalmas kandúrrá fejlődött, gyönyörű, fényes-feketeszőrű állat hófehér nyakkendőjével és fehér papucsban-csizmájában peckesen járt-kelt a ház körül és az udvarban. Ha a gyönyörű fénylő sárgászöld szemével valakire ránézett, mintha megigézte volna. Nagyon okos, értelmes állat; nem csak azt, amit mondtunk, de még a gondolatainkat is megértette, kitalálta.

Egy alkalommal látogató jött hozzánk, s a nappali szobában fogadtuk, ott ültük körül a kisasztalt. Nemsokára bejött Kormi, azonnal elhelyezkedett a vendéggel szemközt, leült és kitartóan, szemét rámeresztve kezdte figyelni… Beszélgettünk, de nemsokára arra lettem figyelmes, hogy a vendéget kezdi zavarni Komi folyamatos kitüntető figyelme. Ugyanis néha ültéből kissé felemelkedve, mozgott, miközben mereven nézett a vendégre; nem tágított, ezzel akarta felhívni magára a figyelme: csak nézte, aztán leült, meg se moccant, talán még a lélegzetét is visszafojtotta.
Mi már jól ismertük a szokását, s alig bírtam visszatartani a nevetésemet.
Aztán a látogató készülődni kezdett, felállt, és búcsúzkodott.
Kormi cica pedig azonnal, mint a kilőtt nyíl, elfoglalta a helyét, ahol a vendég ült. Erre már én sem bírtam tovább, nevetni kezdtem, s elmondtam a vendégeknek, hogy a cica ott szokott pihenni, s azért figyelte olyan kitartóan, miközben biztosan arra gondolt, hogy merészeli valaki elfoglalni az ő helyét?

Ugyanis nemrég’ történt, hogy egyeduralma megszűnt, több sérelem érte őt.
A társasház udvari kazánkéménye mellett talált otthonra már több éve egy gyönyörű szürke cirmos anyamacska. A házból többen is, rendszeresen elláttuk étellel-itallal. Ő nagyon jól érezte magát télen is a meleg kémény mögött. Ott élt népes családjával, ugyanis igyekezett, nehogy a macska-nemzetség kihaljon, nyaranta kétszer is világra hozott öt-hat cicagyermeket. A környék állatbarát ismerősei a bő választékból szerezte be házi kedvenceit.

Később a cica már megtanulta, hol laknak azok, akik őt rendszeresen ellátják, s időnként feljött a második emeletre látogatóba. Amikor megjelent, megkínáltam Kormi cica ételeiből, s italként egy kis tejjel. A szelíd állat hagyta magát simogatni, lábunkhoz dörgölődzött, s dorombolt nekünk, azzal hálálva meg az ellátását.
Később fölvette azt a szokást, hogy a megszületett néhány napos kiscicáit egyenként szájába fogva felhordta az emeletre, és letette őket a bejárati ajtónk elé. Olyankor kénytelenek voltunk vigyázni a még alig mászkáló kis állatokra, nehogy lepotyogjanak a folyosó betonjának nyílásán, amíg az összes cicakölykét felhordja nekünk – bemutatni. Amikor mind az 5-6 kis állat fenn volt, peckesen sétálgatott mellettük, büszkén mutogatva őket. Olyankor a szomszédasszonnyal együtt telefonálgatni kezdtünk ismerősöknek és a gyönyörű kiscicákat örökbefogadásra kínálgattuk.

Az anyacica talán megunta a lépcsőjárást, ezért egy alkalommal – amikor utódai mind gazdára leltek – megfigyelte, Kormi cica hogyan közlekedik ki- és be a lakásba. Ugyanis őuraságának külön bejáratot készíttettünk; a konyha bukóablaka mellé egy cicabejárót, ahol télen-nyáron szabadon, tetszése szerint ki-be mászkálhatott.

Történt aztán, hogy egy alkalmas pillanatban beugrott Kormi után a cicalyukon, s besétált a szobába, ahol vacsora után a TV híradót néztük. Aztán fogta magát, otthonosan az ölembe ugrott, és dorombolni kezdett.
S lehet egy ilyen teremtményt kidobni, s nem befogadni? Nem lehet!

Nos, Kormi ezt meglátva, láthatóan vérig sértődött, ugyanis addig minden este ő pihent az ölemben. Most meg egy senkiházi, udvari proli-macska, képes elfoglalni az ő helyét! Ezért fenékkel hátat fordítva nekem, leült tisztes távolban, így mutatta ki jogos sérelmét.
A szürke cica pedig valóban igyekezett Kormi minden megszokott helyét kipróbálni, nem törődve érzékenységével.

Új szürke cicánkat Macának neveztük el, a két macskánk pedig viszonylag békességben élt egymás mellett. A legközelebbi alomból a cicák már nálunk jöttek világra, ismét kínálgattuk őket az ismerősöknek, de egy szépen fejlett cicafiút megtartottam magamnak, s ő lett Gigi, aki aztán Kormitól – öregsége idején – az Óváros-tér fennhatóságát örökölte.

S mint a mesében, boldogan éltek együtt, amíg az IDŐ engedte: Kormi 21 évig; Gigit sajnos, 6 éves korában egy éjszakai kalandja idején baleset érte; Maca pedig özvegyként, mindkettőjüket túlélte, s 18 évet töltött nálunk, kedvességével derűssé téve napjainkat.