Krisztus Urunk a keresztfán

Krisztus Urunkat a keresztfán látom. Görnyedt testét át és átjárja a fájdalom, amelyet újra és újra szítunk, gyötörjük szüntelen a Bárányt. Önmagunk helyett, mert nem állunk meg, bűn és bűn terheli lelkünket. Elveszünk, és nem adunk helyette. Gyermekekről beszélünk, jobb létükről, de szüleiket – egymást – sanyargatjuk. Fiatalok halnak meg a kilátástalanságban, kiskorúak játszanak háborút az ablakom alatt a tavaszi, nagypénteki varázsban.

Izzik a nap, fény játszik a frissen kifakadt leveleken. Szól a játék gépfegyver hangja a fel nem épült ház romjain. A felhők riadtan néznek össze, lágy, fehér hajlatukon ideges remegés. Kit öltök, kit gyilkoltok, gyerekek?

Nézem őket, apró lábuk koszos. Szakadt ázsiai cipőbe bújtatott trappolásukat hallgatom. Ropog a fapuska, dőlnek a kis testek a romokon. A közeli óvoda áttetsző-szilaj, gyenge zöld lombjai alatt egy szép, fiatal óvó néni körjátékot játszik a kiscsoportosokkal. A boldog óvodásoknak szól mindez, kiknek édesanyjuk nem szült több gyermeket, vagy akik csak késő este látják megfáradt szüleiket. A munkanélküli és gyeses anyukák gyerekei lent gyilkolják egymást a lakótelep kínjain.

Elmerengek; fényképezzek, vagy sem? Aztán elszégyelli magát az optika, lesütöm a szemem; nyomort rögzíteni, gyermeki tébolyt, szálkás izmokat, beszédhibákat, korgó gyomrokat? Minek? A Pilis sejlik a háttérben, a gyönyörűség; bámulom, de tekintetem visszakényszerül a csatazajra; a kicsiket elzavarják a nagyok. Ők már iskolások, nagyfiúk és nagylányok. Mérhetetlen dühvel toppantanak lábukkal, beígérve egy-egy verést Jézus apróságainak. Miután győztek, előkerülnek a cigaretták és tizenkét éves tüdejük megtelik füsttel. Hol dohányéval, hol a marihuánáéval. Elégedetten lógnak a romokon.

Megtörik a lelkem, szőke és vörös fejeket látok, ijedten nézek az óvoda irányába. A szép, fekete hajú óvó néni fogócskát játszik a jól öltözött kicsikkel. Megpillantom a saját fiamat köztük, és megnyugszom. Végleg leteszem a fényképezőgépet. Engedékeny vagy szigorú politika? Meg lehet-e menteni Püspökmajor gyermekeinek lelkét és testét? Tehetetlen, vöröslő düh csap arcomba, belepirulok, szívem alatt a kislányom ijedten kalimpál.

Nagypéntek, szenvedés, gyermekhalál, drogos kisfiúk, lövések zaja: sír a Pilis, fáj a táj, zokognak a közeli völgyhátak. Tavasz van, Krisztus feltámadása közeleg; és mi feszítjük Őt keresztre újra meg újra, értünk zokog a Bárány fájó sebei alatt.

Az anyákért, az apákért, a mesterekért és a tanítványokért, mindenkiért, aki ezt hagyja és engedi – értem is.