Kukkolás

Egyszer átmentem játszani az egyik, az utcánkba lakó fiú testvérpárhoz.
Nem voltunk barátok, még csak egyidősek sem. Az udvarukban egy gyepes domb alatt volt a pincéjük aminek csak a bejárata bukkant a felszínre, mint egy megbillent piramis, két oldalán nagy fehérre meszelt lépcsőkkel. Mindig felmásztam a tetejére, jó volt onnan a viszonylagos magasságból lenézni. A szigetelés gyanánt rákent kátrány megolvadt a nyári melegben, és fekete gleccserként ereszkedett alá, hogy évek óta tartó ereszkedése után végre elérhesse a gyepet.
Szerettem belenyomkodni az ujjam ebbe a fekete-szürke valamibe, jó mélyre, s megrepesztve a lágy felületet, az ujjam hegyére ragasztottam a kátrány fekete selymét, húztam, húztam, majd meglazítva a szálat mindenféle krix-kraxokat rajzoltam a fekete hullámok tetejére.
(aztán órákba telt, leszedni a maradék ragadós, fekete maszlagot az ujjam hegyéről)
A kapu nyitva volt, ez arra felé azt jelentette, hogy otthon vannak. Amint a ház felé megyek az udvaron, a keskeny kis betonjárdán, kétségbeesett sikoltozást, gyereksírást hallok az egyik utcára néző ablak felől.
Nem igazán tudtam mit jelentenek a furcsa hangok, és nagyon megijesztett. Bemegyek a ház „mögé”, a veronda ajtaja zárva, kopogok, nem hallják. Visszamegyek ahhoz az ablakhoz, ahonnan azokat a vérfagyasztó hangokat hallottam, felágaskodok, nyújtózom, hogy belássak a szobába a ritkásra leengedett redőny rései között.
A szobában égett a villany. Egy, ma úgy mondanák „szocreál” három ágú csillár – arany színű alumínium karokkal, madártej sárga, opálos burákkal -, öntött ragadós fényt a szobára -, az a három világító fej szinte lefolyva a mennyezetről nézi az alant történő eseményeket -, ebben a homályban három alakot látok, a fiút, akivel héba-hóba barátkoztunk, és a nagyobb testvérét. Derékon alul meztelenek, az anyjuk egy vesszővel kergeti a két fiút körbe-körbe a nagy ebédlőasztal körül és ahol csak éri, üti őket…
Egész testem remegni kezdett az erőlködéstől, hogy belássak az ablakon, a félelemtől, hogy leskelődök és lebukom s, hogy valakinek a féltve őrzött titkát szerzem meg, és a látványtól, ami aztán napokig lejátszódott előttem, újra és újra és nem tudtam elhinni, hogyan lehet egy anya ilyenre képes….
Remegő lábakkal osontam ki az udvarról, és reménykedtem, hogy senki sem lát meg amíg a kapun kívülre érek.
Mindenkinek odapingálja a sors az arcára a lelkét. – ezt akkor értettem meg -. Annak az asszonynak minden kegyetlensége ott volt az arcán. Első látásra nem lehet tudni, hogy a természet bölcs alkotása vagy valami részeg szobrász bosszúmunkája, maradék semmire se jó agyagból, hanyag mozdulatokkal odarakott minden szimmetriát és szépséget mellőző vonásokkal. Egy életen át gyűjtögetett keserűség, kiábrándultság és düh egyetlen durva portréba összegyúrva, itt-ott a mester ujjbegyeinek mély nyomaival. Még egy boszorkány bibircsókról sem feledkezett meg, elegánsan az orr mellett lefutó mély barázda szélére biggyesztetve, figyelmeztetés ként mindenkinek..
A sors következetes, a „szigorú” nevelés ellenére mindhárom gyereknek – közben született egy kései harmadik gyerek -, valahol félre siklott az élete.
A nagyobbik fiúnak volt egy komoly motorbalesete, hulla részegen kisodródtak egy kanyarban, darabokra törte a fejét, és ez nem múlt el nyomtalanul, (azóta még jobban iszik, talán már nem is él) a kisebbik fiú nagy nehezen összejött a szomszéd faluban egy elvált asszonnyal, állítólag figyelmeztették, hogy nem kellene oda udvarolnia, aztán egy hajnalon a korán kelő mezei munkások találtak rá, a két falu közti úton, agyonverve (soha nem lett meg a tettes, nem mintha ha meglett volna, azzal bármit is vissza lehetett volna csinálni) A legkisebb gyerek soha nem alapított családot, ha jól tudom, most is egyedül él, ha még él.