Külvárosi körkép – Előkép

Komor tömbházak sorakoznak egykedvűen az útszélén. Szemben gyárudvar, egy égbeszökő téglavörös füstkémény, mi már vagy tíz éve nem lehelte szürke szennyét az égre. Úgy állt ott a sokat megélt házak fölé meredve, mint egy kormos cigaretta. A hold is csak olyan cérnavékony vonal volt az égen. S valahogy ma még a csillagok is tompábbak voltak a megszokottnál.
Csak az út szélén szökő lámpafények loptak egy csöppnyi életet ebbe a rideg külvárosi éjbe. Fényük félig a járdán, félig az úton írta ellipszisét. Nem volt erre soha nagy forgalom, no ilyenkor meg aztán végképp. Néhány autó szaladt csak végig az úton, s egy-egy hazatérő munkás útját villogtattak az utcafények.
Aztán egy kocsi félreállt a padkára. Kihunytak fényszórói, csapódott az ajtó, kulcs csörrent. S már sietve mentek is a fények, a hangok, és leültek a gyárudvar nyirkos udvarár. Hallgatni. Mint a betonból kinövő gaz. A férfi is ily némán baktatott el az egyik tömbház aljába. Fiatal volt, a harmincat még nem tölthette be. Kinyitotta az ajtót, nem nyúlt utána, s így kicsit hangosabbat döccent a kelleténél. Felment a harmadik emeletre, megállt a 8a előtt, kopogtatott két rövidet egy hosszút majd megint egy rövidet.
Az ajtó mögül álmosan kiáltott egy női hang:
– Tibor?
– Tibor – dünnyögte utána a férfi.
Aztán halkan kattant a zár, de nem nyílt az ajtó.
Tibor rákapott a kilincsre, kinyitotta az ajtót, körülnézett, majd bezárta.
A konyha fele menet belesett a hálószobába, hol már szuszogott is az asszony, a nyakig magára húzott takaró alatt.
Ami azt illeti hideg is volt. Tibor is tudta jól. Ment is, s melegítette az a bögrényi kávét. Kiállt az erkélyre. Előkapart egy görbe cigit a zsebéből, rágyújtott, és nekifújta a füstöt a falként emelkedő fák árnyékára. Hörpintett egyet a kávéból, nézte holdat, az utcákat, a gyárudvart. Majd mikor végére ért lehajította a járdára a csikket. Az koppant, s szikrázva belefordult egy pocsolyába.
A maradék kávét lerakta a sarokba. Elővett a táskájából egy köteg papírt, nézte, forgatta, számolta, majd visszatette.
Az asztalhoz ült. Hörpintett még egyet a kávéból, s hátradőlt.
Lehunyta a szemét. Fejét a plafonnak szegezte. Kezét csüggedten lógatta. Mint ha várna valamire.
Jött is. Kitudja mi. De bármi is volt az érkezésére megindult benne a vér. Kidomborultak az erek, megfeszültek a karok, előre hátra lengtek vézna csontjai a háttámláról lefelé.
Aztán egyre hosszabb utakat járt be a karja, s egyre gyorsabban.
Két lábra dőlt a székkel, úgy fokozta a hintát.
Aztán hirtelen megállt. A keze, a szék is egészen hátradőlve a hintában, majd egy lendülettel nekifeszült az asztalnak, kiegyenesedett, és elkezdett vehemensen gépelni. Gyorsan jártak az ujjai, s ritmusosan zakatoltak a betűk az írógépen. Másra nem futotta.
Még egyet kattant a gép, egy árva pont lehetett talán. S Ahogy jött úgy ment is már a kedv. Újra dermedt, és mozdulatlan lett. Mint a hinta előtt.
Nem szólt. Még csak föl se kelt. Csak bámult még maga elé.
Nem a papírt nézte, nem az ujjait, nem a betűket, mit oly vehemensen kalapált még az előbb. Csak bámult bele a világba.
Egyszer csak kitépte azt a röpke negyed oldalt, nézte, nézte, sokáig nézte még, de nem olvasta. Valahol egész máshol járhatott.
S már annyi ereje sem volt, hogy összegyűrje, csak elengedte, s az szép lassú íveket írva lehullott a földre. A galacsinos kuka mellé.
Lenézett még a fölre, utána az elengedett papírnak, rá az írógépre, majd a bögrére. Egyhajrásra lehúzta még a maradék kávé, hideg volt már egészen.
Leheveredett a kanapéra, betakarta magát valami ócska pléddel, s még tán percekig nyitott szemmel bámulta a falat. Némán. Mozdulatlan. A meddő pillanatba rekedten.
Ki tudja min gondolkodott. De valami nagyon motoszkált a fejében. Nyüzsgött, zizegett, s nem lehetett elhajtani semmivel. Még az írással sem, mi ilyenkor mindig kisegítette a bajból.
Bármi is volt legyűrte az álom.