Küzdelem

Repült. Nagyon utálta ezt, de nem volt mit tenni. Repült. Nem magától, de a tényen ez nem változtatott. A szemét becsukta, hogy el ne szédüljön, igaz másodpercekkel később már földet érzett lábai alatt.
Kinyitotta a szemét, körülnézett. Mindenfelé magas kerítés vette körül. Gyorsan nekiiramodott, kijáratot keresve. A harmadik kör után tudatosult benne, hogy be van zárva. Megint. Már hozzászokott, sőt valójában csak ezt az állapotot ismerte, hisz eleve rácsok között született.
A bezártságnak egy előnye volt, hogy mindig volt mit enni, munka, harc nélkül, miközben a falak megvédték a kinti időjárás szélsőségeitől is, sőt fogvatartói még asszonyról is gondoskodtak számára. De, mint oly sokan, Ő is vágyta a szabadságot, hogy a szél belefújjon arcába, nap melegítse hátát. Mindez azonban csak álom, s Ő realista volt, így annyira nem keserítette el helyzete, annak inkább jó oldalát próbálta mindig nézni.
Ahogy körbejárt, talált néhány finom falatot, amit rögtön be is akart falni, ám ekkor valaki hirtelen rákiálltott. Megfordult, s ott látta Phüjt, amint támadó állásban figyeli. Phüj hosszú ideje elhagyta őket, váratlanul tűnt el, senki se tudta hova. Néha, éjszakánként a hangját vélte hallani, de hiába járta körbe a környéket, sehol nem látta. Sokat persze nem foglalkozott vele, ha elment, hát elment. De most ott volt, s vitathatalanul készen arra, hogy a megharcoljon az élelelmért, s talán másért is.

Nem volt mit tenni, a fenyegetés ott volt, az orra előtt. Nem ijedt meg, hisz jóval testesebb volt, de mégse akart verekedni. Egy darabig próbálta Phüjt nem észrevenni, elsétálva előle, de Ő is tudta, hogy a harc elkerülhetetlen lesz.
Phüj elindult mellette jobbra, majd egy hirtelen mozdulattal rávetette magát. Másodpercekkel később rúgták, csípték, harapták egymást a földön, majd mint egy gongszóra a boxolók, újra szétválltak. Valami furcsa ízt érzett. Vér volt, a másik vére. Erre csöndesen, szinte láthatatlanul, elmosolyodott. A győztesek kárörvendő mosolya volt ez, mely a nézőkben kiváltja a vesztesek sajnálatát.

Már tudta, hogy csak Ő győzhet, Phüj nem csak kisebb volt nála, de ahogy az összeakaszkodásnál kiderült, gyengébb is. Az adrenalin teljesen átjárta testét, agyát befedte a harc vörös füstje, s támadásba lendült. Habár Phüj próbált menekülni előle, időről időre sikerült utolérnie, s belemarnia. Már-már sikerült neki ismét elkapnia Phüjt, hogy végleg eldöntse a harcot, amikor valaki hátúlról megragadta, s mint porszemet emelte az égbe …

A kislány hangosan sikított, kezében a kis állattal: Apa! Apaaaa! A tengerimalacok megint összeverekedtek!