Félek, a szívem majd' kiugrik a helyéről. Erősen verejtékezem és teljes légszomjban szenvedek. Úgy zihálok, mintha többezer kilométert futottam volna le. Érzem, hogy elvesztem a kontrollt önmagam felett. Már nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Zokogva a fürdőszoba kövére hajtom a fejem. Kezemben a konyhakés, elmémben teljes a káosz. Egész testemen végigvonaglik a belső remegés. A fogaim másodpercenként koccannak össze, panaszos nyikorgást hallatva minden egyes ütődés után. Számomra nem létezeik mentség, egy lélek sincs körülöttem; akár le is írhatnám magam. Szánalmas emberi teremtmény, botor s gyönge. Vesződni sem kéne vele. Ekkor észreveszem, valami nyomja a zsebem; egy mobiltelefon. Semmirekellő, hasztalan kütyü… vagy… ez lehet a mentőövem! Tárcsázom a pszichiáterem számát. Most mégjobban szorongok, mint eddig, de tudom, hogy egyedül nem vagyok képes megbírkózni a démonjaimmal. A vonal kicsörög, majd egy lágy női hang szól bele.
– Tessék, itt dr. Evelin – mondja, de nem merek felelni. Rettegek tőle, hogy szembesüljek a problémával, önmagam suicid démonjával. Viszont meg kell tennem. Le kell győznöm, és tudom ehhez szakember segítségére van szükségem. De olyan nehéz belátni. Mindig is jobb volt tagadni.
– Halló, ki beszél? – Hallom a doktornő hangját.
– Az egyik páciense vagyok, Amy Craven – mondom remegő hangon. – Azt mondta hívhatom, ha… – Nem bírom befejezni a mondatot. Szinte fuldoklom a zokogástól. Pedig annyira elszeretném mondani, hogy mire határoztam el magam, és miért akarom annak ellenére megtenni, hogy pusztán a gondolatától is viszolygok. Tudnia kell, hiszen joga van hozzá, de én még olyan gyenge vagyok, olyan fáradt. Legszívesebben aludnék, már ha a történtek után nyugodtan tudnék.
– Valami baj van, Amy? – A pszichológusnő hangja rejtett feszültségről árulkodik.
– Én-én nem tudom… Minden olyan zavaros… Mintha álmodnék… Pedig tudatomnál vagyok… Nem őrültem meg, de mégis azt érzem, hogy-hogy…
– Jól van, figyeljen rám. Először is meg kell nyugodnia. Menni fog? – kérdezi.
– Igen – felelem rekedten.
– Vegyen egy mély levegőt – utasít engem. – Most pedig, kérem mondja el a legelejétől kezdve, hogy mi történt Önnel. – Igyekszem összeszedetten fogalmazni. Megosztom dr. Evelinnel a félelmeimet, minden kételyemet. A doktornő a vonal másik végén figyelmesen hallgat. – Rendben, értem. Hol van most? – kérdezi végül. Hangján érezhető az erőltetett nyugalom mögött megbúvó aggodalom.
– A lakásomban, a fürdőszobában – válaszolom.
– Mondja el, kérem, hogy mi a szándéka.
– Nem tudom… csak itt van ez a kés…
– Milyen kés? – szúrja be a kérdést óvatosan a doktornő. – Amy, megsebezte magát? Tudnom kell, ha kárt akar magában tenni!
– Én nem akarok öngyilkos lenni… Meg szeretnék gyógyulni…
– Ne féljen, rendbe fog jönni. Azt kell csinálnia, amit mondok. Figyeljen, ez nagyon fontos. Le kell győznie önmagát. Tegye le szépen a kést. Megtette?
– Igen… Sikerült – mondom őszintén meglepődve a saját szavaimon.
– Nagyon jó – helyesel dr. Evelin. – Most megszeretném kérni rá, hogy menjen ki a fürdőszobából. Meg tudja tenni, anélkül hogy visszakozna és a késért nyúlna?
– Igen. Azt hiszem, menni fog.
– Amy, bármi baja van azonnal szóljon és értesítem a mentőket. – Minden erőmet bevetem a művelet végrehajtásához.
– Egy kicsit mintha szédülnék – mondom a telefonba.
– Fogyasztott alkoholt esetleg valamilyen tudatmódosító szert? – kérdezi aggódva a pszichiáter.
– Azt hiszem, nem – felelem kissé bizonytalanul.
– Rendben. Bízzunk benne, hogy ez így is legyen. A legjobb lenne, ha aludna egy keveset. Próbálja meg altató nélkül. Csak akkor alkalmazza a gyógyszert, ha nagyon muszáj. Amint felébred, kérem hívjon fel és értesítsen az állapotáról – mondja a doktornő. Megköszönöm a segítségét és leteszem a telefont. Érzem, lassan megnyugodok. A szívverésem fokozatosan lassul, majd a nappali kanapéján elalszok. Egyelőre minden rendben van. Most, hogy segítséget kaptam, már sokkal jobban érzem magam. Nem szégyellem a betegségem.
2 hozzászólás
Kedves Alixe!
Első olvasásra, egyetlen szóval tudnám jellemezni: fura.
Több szempontból is az. Nem tudom, hogy ez egy megtörtént esett, esetleg "csak" elképzelted, de számomra egyáltalán nem életszerű a helyzet. És most nem Amy lelkére gondoltam, hanem a doktornő reagálására, illetve arra, hogy túl könnyen nyugtatta meg a páciensét. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen. Sajnos.
Ezen kívül tetszett ez a kis novella, mert teljes részletességgel, mély érzelemmel át tudtad adni Amy bensőjének vívódását. Bele tudtam élni magam. És talán épp ezért éreztem elég kontrasztosnak azt, hogy milyen gyorsan megoldódott a dolog.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdv.: E. Palton
Köszönöm hozzászólásod! Igen, jól gondolod; mindez kevésbé életszerű. Ugyanakkor azért tűnik így, mert ez az egyik kisregényem első pár oldala. Mondhatni ez csak bevezetés.