Damien, habár belül ellenkezett, tudta, hogy nem tehet semmit. Bár inkább attól félt, hogy túl sokat árthat Claire – nek, ha vele marad. Lemaire – ral már régen megbeszélték, nem érte váratlanul, mikor magával vitte Orleans – ba. De akkor is… Nem akarta elengedni…
Felsóhajtott, ahogy a távolodó hintó után pillantott. Jobb így – gondolta, és amint befordult a kastélyba, úgy döntött, átrágja magát a jegyzetkupacon, amit a doki itthagyott neki…
„…Kaptam egy fülest a Csuklyástól, miszerint a kutatásunk tárgya nem más, mint egy grimoire. Bár elég kétes az információ, még mindig könnyebb egy grimoire – t megtalálni, mint „valamit”… Nc. Ja, és persze megszentelt helyen őrzik, hogy az ördög még véletlenül se férhessen hozzá. Még ebben is kötik szerencsétlen kezét. Szétnézek majd a helyi kápolnában, hátha jutok valamire…
…Semmi. Akár mennyit kutatunk, csak újabb akadályokba ütközünk. Poupée ma majdnem lebuktatott a temetőben, ezért úgy döntöttem, nem hozom magammal többet. Pedig sokkal jobb vele dolgozni, mint a halandókkal… Ő legalább mindig azt csinálja, amit mondok neki, és még csak nem is beszél vissza… Sigh. Na mindegy, így is elég könnyen leleplezhetnek, nem kell még, hogy őt is megtalálják… Amúgy a szentegyház háza táján is kémkednek néhányan, legalábbis Lu ezt állította. Egyre több embere és segítője van, azt vettem észre. És hogy egyre aktívabbak az eldugott monostorok, főleg ami a hullagyártást illeti… Én már csak tudom. Nem értem még pontosan, miket művelhetnek az emberekkel, de egyre többen tűnnek el mostanában. A boszorkányüldözések, az inkvizíció és a máglyahalál feltevéseim szerint ezek elkendőzésére való. Talán ők is keresnek valamit. Jó lenne tudni, mi az, vagy hogy mire készülnek…
…Lu megerősítette azt a feltevésemet, hogy mozgolódnak az egyháziak. Nem miattunk. A mi létezésünkről még csak nem is tudnak, róla is csak azért, mert muszáj kísértenie. Már belefáradt. Nem értem, miért kellett ebbe a helyzetbe kényszeríteni… Csak azért, hogy Ő odafent szórakozhasson egy jót… Egyre jobban szeretném megtalálni ezt a grimoire – t, addig próbálok neki másban segíteni. Loudun mellől eltűntek néhányan a lelencházból. Pontosabban folyamatos a fogyás, de mivel jönnek újak, nem tűnik fel senkinek. Leginkább a fiatal lányok hiányoznak, akiket állítólag kiházasítottak, de ez szerintem csak mese…
…Utána jártam a Loudun – i ügynek. Érdekes, meg kell mondjam. Az esküvőket valóban megtartották, mindent pontosan vezettek a templomi jegyzőkönyvben… De akkor is furcsa. Ráadásul megint kitört egy hisztéria, most valami Grandier nevű atya miatt, de a részletekről nem tudok. Annyi biztos, hogy sokat járt a lelencházban, mert ő volt az egyik hittanoktató, néhányak szerint a gyóntatópap is…
…A grimoire, amit keresünk, feltehetőleg az úgynevezett Grande Grimoire lehet, az egyetlen és az igazi. Állítólag ebben rejlik minden hatalom, és a birtokosa még a Creator – t is túlszárnyalhatja… Kétségeim vannak ezt illetően, de minden irat erre hivatkozik forrásként, és végső hatalmat ígér. Sajnos azt az összes elfelejti megemlíteni, hogy jelenleg hol található. Homályos utalásokba, vagy éppen egymásnak ellentmondó találgatásokba bocsátkoznak, így erre nem nagyon jutunk tovább. Még várom az információkat az egyik küldönctől. Állítólag északon találtak valamit…
…Poupée ma is frászt hozta rám… Olyan csöndes, és sokszor megfeledkezem róla. Egy kicsit orrol rám, amiért kihagyom mostanában a temetői éjszakákból és a kutakodásaimból, de cserébe megbíztam a csontok összegyűjtésével. Őt legalább boldoggá teszi, hogy az ereklyékkel játszhat. Én már kicsit unom. Egyre kevesebb rajta a haszon, nő a konkurencia, és ráadásul sokkal nehezebb már a hullarablás, mint eddig… Bár tény, hogy az egyházi mozgolódás miatt könnyebb válogatni… Sigh. Fel sem tűnik nekik, hogy a saját hulláik maradványait kapják vissza „szent ereklyeként”. És egy halom aranyat képesek kifizetni értük… Hmpf. Persze, a hitelességi bizonyítványaim még mindig kitűnőek…
…Találtak néhány lapot egy grimoire – ból. Még nem tudni, hogy ezt keressük – e, mindenesetre megyek északra… Nem szívesen hagyom magára Poupée – t, de velem semmiképp sem jöhet. Gyanítom, hogy megint el kell altatnom…
…Bingo! Azt hiszem, megvan egy része annak, amit keresünk. Az egyik püspök sírjában találtak rá, ezzel temették el… Bizarr. Úgy kellett lefeszegetni róla a csontokat, de mivel nem jöttek, letörtük őket. Eljátszottunk egy kicsit a gondolattal, hogy melyik szent élete állhatott a legközelebb hozzá, de ráhagytuk. Most van elég ereklyénk, meg aztán ez már egy csöppet nekem is durva, hogy egy püspököt adjunk vissza…
…Átnéztem a lapokat. Valószínűleg több darabba lett szétszedve a grimoire, nem merték egy helyen őrizni. Azt hiszem, semmit sem találtak elég biztonságosnak… Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy a Grande Grimoire egy darabjáról van szó. Még próbáljuk megfejteni, nem értünk mindent. Viszont van néhány rajz egy érdekes szekrényről. Mintha láttam volna már valahol… Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy abban lesz a következő…”
A többit már tudta. Nemrég jött vissza, mikor elküldött érte. A végét már elmesélte. Neki is ismerős volt a szekrény, de meg nem tudta volna mondani, hogy honnan. Ideje sem maradt gondolkodni rajta, ugyanis Lu egyik küldönce jelent meg a háta mögött.
– Nagyuram hívat – hallotta sejtelmes, földöntúli hangját, mire bólintott egyet, majd lehajtotta a fejét. A tű élesen hatolt a tarkójába…
3.
1681. Orleans határa, Franciaország
Az egyetlen dolog, amire most vágyott, hogy kinyújtóztathassa elgémberedett tagjait. Mindig elfáradt a varázslások után, bár már egyre kevésbé… Ilyenkor érezte úgy, hogy megérte az a két év hajtás, amire a doki fogta. Pedig eleinte semmi kedve sem volt hozzá, ám idővel kezdte egyre jobban megérteni és élvezni, igaz, ezt igen jól leplezte. Nem akarta, hogy Lemaire megtudja, már nem is unja az órákat, inkább kihívásnak tekinti. A férfi pedig meg is hagyta abban a hitben, hogy nem tud semmiről…
Rengeteget kellett olvasnia, főleg az elején. Mikor Lemaire közölte vele, hogy holnaptól fogva nekiállnak tanulni, Damien módszerét várta, ehelyett a doki bezárta egy halom könyvvel a padlásszobába. A tulajdonképpeni gyakorlást csak fél év múlva kezdhette el, miután a férfi megbizonyosodott róla, minden alapot hibátlanul elsajátított. Nem akarta elkövetni még egyszer azt a hibát, amit még régen Damien – nal… Elég nagy árat fizettek érte…
Leült a fa alá, ugyanis úgy érezte, képtelen lenne megmozdulni. Mostanában jobban szeretett egyedül gyakorolni, Lemaire csak az új fogásokat mutatta meg neki. Sejtette, miért ilyen a lány, és úgy gondolta, talán jobb neki így… Claire lehunyta a szemét és hanyatt dőlt. Élvezte a szellőt, ahogy kellemesen lehűtötte a testét. Bár nem szerette a tavaszt, ilyenkor örült a hűvös árnyéknak. Elkalandozott. Egy fölé telepedő árnyat érzékelt még csukott szemhéján is. Nem sietett a felkeléssel. Ásított egyet, majd kinyújtózott.
– Elkéstél – mondta, de még mindig nem nyitotta ki a szemét. Lemaire megbízhatatlan, mint mindig – gondolta.
– Valóban? – Az idegen hangot meghallva azonnal kipattantak a szemei és felült. Nem hitte, hogy kettőjükön kívül bárki is ismeri ezt a helyet. Előtte egy férfi állt, legalábbis a hangjából ítélve az volt. Kinézetileg már nem volt biztos benne. Egyáltalán nem. Félhosszú, világoskék haja sötét szemébe hullott. Ezen még nem lepődött meg annyira. De a ruhái… Babakék és halványrózsaszín minden mennyiségben, több kilónyi csipke, selyem és hasonlók… A test már alig látszott ki alóluk. Ki a fene hord mostanság ilyen gusztustalan, minden jó ízlést nélkülöző holmikat?! – gondolta a lány, de nem szólt semmit, csak próbálta a fintorát elnyomni egy mosoly mögött.
– Bocsánat – kezdte, mikor felkelt. – Mást vártam…
– Tudom – mosolygott a másik. – Lemaire most nem ér rá – tette hozzá magyarázatképp. A lány meglepődött, nem is kicsit.
– Értem… – motyogta, és még linkebbnek könyvelte el magában a dokit. Zavarta, amiért neki nem szólt hamarabb a látogatóról, és hogy nem tudott róla semmit. Még csak nem is ismerte.
– Jaj, mindig elfelejtem a jómodort – nevetett a férfi egy csipkelegyezőbe. – Az én nevem Lucifer – suttogta meghajolva. Claire szemei tágra nyíltak. Ugye ez csak valami vicc – gondolta, és elég nagy önuralmába került, hogy ne kezdjen el a földön fetrengeni a nevetéstől. Felsóhajtott.
– Claire de…
– La Fontaine – fejezte be helyette a férfi. – Tudom.
Claire – t egy kicsit kezdte zavarni ez a mindent tudás… Ki lehet vajon, hogy ennyi információval rendelkezik? A szüleire is kíváncsi lett volna… Ki a fene nevezi el a gyerekét Lucifernek??
– Menjünk – mondta a férfi, karonfogva Claire – t, és a doki háza felé vették az irányt.
Poupée már az ajtóban várta, de mikor meglátta a férfit, odarohant hozzá, és a nyakába ugrott, Claire pedig ezt kihasználva beosont a házba. Felsóhajtott, mikor becsukta végre az ajtót, de a tortúrának még korántsem volt vége, ugyanis megjelent Lemaire. Ő már kicsit távolságtartóbb és tiszteletteljesebb volt – nem lógott csimpaszkodva a férfiról. Az elmosolyodva biccentett.
– Lemaire.
– Lu – hajolt meg mélyen.
Claire azt hitte rosszul hall… Leesett az álla, és hatalmas szemekkel bámulta a csipkébe öltözött, fiatal férfit. Megszólalni is képtelen volt, csak ujjal mutogatott, aztán kapkodta a fejét a doki és az idegen között. Végül nyelt egyet.
– Ugye… Ugye nem… – remegett a hangja a döbbenettől. A többiek mind bólogattak. – Ne mondjátok, hogy ő… – Ismét nyelt. – Hogy ő a nagy és hatalmas Lu?!
– Személyesen – fogta meg a kezét a férfi. – Lucifer vagy Lu, nem mindegy? – mosolygott. A lány mindenre gondolt, csak arra nem, hogy ennek a névnek a rövidítése az, amivel mindenki emlegeti. Miért nem Louis? Vagy Lucas? Már csak egy dolgot kellett megtudnia, de sejtette hogy mi lesz a válasz.
– Ez nem csupán egy név, igaz?
A férfi bólintott.
Claire felsóhajtott, és elmosolyodott.
– Nem igazán ilyennek képzeltem a Sátánt… – vigyorgott. Lu köhintett.
– Nem is voltam az – kezdte. – Esthajnalcsillag voltam, a Fényhozó… – Itt nem állta meg, hogy ne pózoljon egyet csillogó szemekkel. Hátra simította a haját. – Félrefordítás a latinból. Aztán jött Milton, megírta az „Elveszett Paradicsom” – ot, és máris jött Lucifer, mint a bukott angyal… – Színpadiasan térdre borult, szemében könnycseppek csillogtak, ahogy az ég felé nyújtotta a kezét. Aztán hirtelen felkelt. – Ezért lettem Sátán… – Egy pillanatra elködösült a tekintete, a keze ökölbe szorult. – Csak egyvalamit felejt el mindenki… – morogta a fogai között. A lány figyelmesen hallgatta, a többiek lemondóan lehajtották a fejüket. – Mint angyalok, nem volt szabad akaratunk… Csak parancsokat teljesíthettünk. Nem mi lázadtunk fel, Ő kényszerített minket rá. Különben nem jöhetett volna létre a kis világa… Kellett egy ellenpólus. Én, mint a nagy kísértő, a Sátán…
– Az egészet csak kényszerűségből csinálod? – szakította félbe megdöbbenten Claire.
– Nem is azért, mert élvezem… – mosolyodott el keserűen. – De lehet, hogy változtatok rajta – suttogta, mikor közelebb vonta magához a lányt, majd közrefogta az arcát.
Claire már tényleg nem tudta hova tenni… Egy hatalmas kísértő, maga az ördög – aki különben unja az egészet, ráadásul nem is piros – feketében jár, szarvakkal a fején, hanem babakék csipkében, és még így akar csábítani – azok után, hogy egy transesexuelnek nézte???
Poupée már a fél házon végigkergette a lányt, mire sikerült végre sarokba szorítania.
– Azonnal gyere ide! – kiabálta idegesen. Át akarta öltöztetni.
– Nekem egy „bábu” ne parancsolgasson! – csattant fel Claire mérgesen. Nem lesz hajlandó rá, csináljanak akármit.
– Nem is vagyok báb!! – sipította a másik. – Poupée vagyok!
Claire lemondóan lehajtotta a fejét.
– Az franciául ugyanaz – közölte, majd megbökte. – Különben is a doki rakott össze – tette hozzá, és nyúlt a fésűjéért, hogy bebizonyítsa.
– Neeem! – sikította a nő, és könnyes szemmel kirohant, miközben a fején lévő ékszert szorongatta, nehogy Claire megkaparintsa. Semmi kedve sem volt most aludni… Berohant a dokihoz, egyenesen a karjaiba. Lemaire magához ölelte.
– Mi a baj, Poupée? – kérdezte kedvesen, miután megsimogatta a fejét.
– Claire azt mondta, csak egy bábu vagyok – szipogta. A doki felsóhajtott.
– Te is tudod, hogy születtél – kezdte a férfi. – Már sokszor megbeszéltük… – A nő bólintott.
– De akkor is… Nem szeretem…
– Tudom – suttogta Lemaire, majd megcsókolta. – Claire? – kérdezte azután, de a nő lemondóan megrázta a fejét.
– Nem hajlandó felvenni azokat a ruhákat – mutatott a kanapén elterülő kupacra.
– Majd én – mosolyodott el a doki, és felvette a sajátját. Poupée lelkendezett, és a férfinak sem volt ellenére a kép a tükörben… Egy sármos, fiatal pap nézett vissza rá…
Már csak Claire – t kell beletuszkolni valahogy a sajátjába…