Boldog vagyok. Csend és nyugalom vesz körül. Nyugodtan állíthatom, hogy béke van. Egy apró, ám annál erőteljesebb ritmus tölti ki napjaim nagy részét. Nem tudom honnan ered. Nem tudom, hogy azóta van-e csak, amióta hallom, vagy öröktől fogva létezik. Persze azt sem tudom mi az, hogy öröktől. És azt is csak mostanában kezdem megérteni, hogy én vagyok.
Ismerkedem a világgal, amely kicsi, gömbölyű és meleg. Tompa hangok, illatok keverednek bennem. Nem akarok sehova sem menni. Nem vágyom semmire. Na jó, talán egy két dologra. Az érintésre, amely lágy, és simogató. A hangokra, amelyek bársonyosak és lágyak. Mintha minden egészen máshol zajlana. Mintha a világ körülöttem élne. És bennem. A rezgések eljutnak hozzám és a testem elnyeli őket. Mert létezem. Mozgok, érzek. Látok is. Bár többnyire sötétség vesz körül, mégsem félek. Nem is ismerem ezt a szót félelem. Védve vagyok. Körülöttem és bennem minden annyira egyszerű és mégis varázslatos. És minden nap más és más. Nincs két egyforma pillanat. Noha világom folyton zsugorodik, kényelmesen elférek benne, nem zavar semmi meg.
De valami apránként változik. Feszültség fut rajtam keresztül. Hogy lehet, hogy a régen oly tágas világom egyszerre csak összeszűkült? Vagy én növekszem? Lehetséges lenne, hogy egyszer óriásibb leszek? És mi lesz utána? Vajon ezen a békés helyen kívül mit találok? Lesz-e olyan meleg, mint itt? Lesz-e olyan puha és védelmező az a másik világ? A hangok és érzések melyek eljutnak hozzám, egyszerre vonzanak és rémisztenek meg. Itt boldog vagyok. De az leszek ott is? És mi van, ha azt is kinövöm? Azon túl is akad egy másik világ? És így tovább a végtelenségig? Vajon most élek? És ha már nem itt leszek, én leszek?
A kérdések összezavarnak. Félek, de egy érintés, egy hang megnyugtat. Biztonságban vagyok. Nem érhet baj. Tudom és érzem. Senki sem kényszeríthet arra, hogy megváltozzam. Szabad vagyok. Azt hiszem ez a legmegfelelőbb szó. Nincs szükségem senkire és semmire. Nem vágyok és nem remélek. Csak egyszerűen létezem. Nem parancsolnak nekem, nem mondják meg mit és hogyan kell tennem. Csak szeretnek. Ezt érzem. Minden porcikámban, minden sejtemben. Az apró érintésekben. Az elfojtott hangokban. Még abban a folytonos monoton ritmusban is ezt érzem. Mert ez van körülöttem. Körbevesz és magába zár.
Nem tudom, mi változik. A világ felborult és gyötrelmes lett. Túlságosan is zárt. Félek. A biztonságérzetem elveszett. A hangok, a fények erősek és bántóak. Nem akarok elmenni innen. Hideg van. Érzem a bőrömön, a csontjaimban. Az érintések durvák, fájdalmasak. Küzdök ellenük, de nem engednek. Szórósan fognak. Nem látok csak érzékelek, de ez más, mint az eddig megszokottak. A fény fájdalmat okoz sötéthez szokott szememnek. És még valami. Valami hihetetlenül erős fájdalom a tüdőmbe hasít. Üvöltenék.
A levegő szokatlan édes íze átjárja tűrőmet. Furcsán, tompán kong az agyam. Mindenem reszket, fél. Nem hallom a hangot. Az apró, erőteljes hangot, mely éjjel nappal dobolt a fülembe. Nem hallom a hangot, amely öröktől fogva, vagy csak kilenc hónapja, de létezik. Nem hallom a hangot, amely elaltatott és felkeltett. Amely egyenletességével megnyugtatott és kicsapongásaival megrémített. Nem hallom a tompa hangot sem, amely szavakat mormolt, altatót dúdolt. Nem érzem az érintést, amely lágyan font körbe. Nem érzem a szeretetett, ami eddig körülvett. Azt hittem biztonságban vagyok, de tévedtem.
Hideg van, sötét és büdös. Alig kapok levegőt. Nem hiszem, hogy így kellene ennek lennie. Fázom. A hangom egyre gyengül, de csak fémes visszhang rá a válasz. A bűz orrfacsaró. Félek. Egyedül vagyok. Nem tudom mi ez a hely, de nincs benne semmi megnyugtató, semmi békés.
A csend körül ölel. Már nem vagyok boldog. Azt gondolom, nekem csak ennyi jutott. Kilenc hónap és pár óra. Miért? Miért nem kellettem neked? Miért hagytál magamra egy ilyen helyen? Lehetett volna másként is. Lehetett volna, hogy éljek…
6 hozzászólás
Kedves Alex!
Valahogy már az elején éreztem, mi lesz a vége. Persze talán valami belső hang, valami hasonló érzés. De hisz úgy is tudod, tudjuk…
A világ zaját, ha nem tompítják, ölelő féltő karok, akkor is élni kell tovább, ha már belecsöppentünk, nincs megállás. Tudom, hogy tudod. Szebbeket neked!
szeretettel-panka
(Nagyon szép írás ez is!)
Igen Panka..tudom, hogy tudod 🙂 Örültem neked! Alex
Alex, érdekes megközelítés az, hogy a megszületés maga az "eldöntött" halál.
Nekem ez jutott eszembe és gondolkodóba is estem…..
Érdekes megközelítés, elgondolkoztató. Erre az eshetőségre bevallom, nem gondoltam közben. Köszönöm, hogy olvastad. Alex
Kedves Alex!
Rossz belegondolni ,hogy hány ilyen eset történhet naponta..jó lenne, ha elolvasnák olyan személyek is,akik ilyet tettek,vagy készülnek rá..szerintem -ha addig nem is- de akkor elgondolkodnának..
Köszönöm, örülök, hogy így gondolod. Alex