Lelassítani az időt

Nagyapám egy reggelen felsóhajtott:
– Annyi dolgom lenne még. Csak az a kutya idő, csak az ne sietne ennyire. Semmire nem jut idő mostanában.
Aztán kiballagott a tornácra, leült, akkurátusan megsodorta aznapi első cigarettáját, és elszívta. Amikor végzett felállt, lesimította magán a ruhát és elment hátra a kertbe, összegereblyézni a megszikkadt gyomot, ami kaszálás után ott maradt szétterítve, végig a kerítés tövében.
Nagyapám megingathatatlan hittel vallotta, hogy mindennek megvan a maga ideje. És ha itt az ideje, nem lehet vacakolni, akkor csinálni kell. Ha itt volt az ideje, kertet ásott. A szomszédja meg átnézve a kerítés felet, azt kérdezte: – Nem lesz korán?
Papám csak annyit mondott: – Most van az ideje.
Sokszor, nagyon sokszor tették fel neki a kérdést, nem korai-e ez vagy amaz.
Kukoricát törtünk éppen, vagy borsót vetettünk, krumplit raktunk el, vagy ő kaszált, én meg ott lábatlankodtam mellette, ha kérdezték, mindig ezt válaszolta: most van az ideje.
A szatmári embernek nem természete a belátás, inkább nagyon is dölyfös tud lenni, főleg, ha valaki afféle jöttment, betelepülő. De az évek nagyapámat igazolták. Mi végeztünk a kukoricatöréssel, akik egy hét múlva láttak hozzá, rosszul jártak. Megjött az őszi eső, apró, hideg, sűrű szemekben szakadt, ahogy csak a Nyírségben tud.
Mi elraktuk a krumplit, akik később vetették volna, már porba rakták, annyira kiszáradt a föld. Tehát vagy öntöztek, vagy a fele nem hajtott ki az elrakott gumóknak. A kaszálással, szénaszárítással ugyanez volt a helyzet.
Lassan megszokta a falu, hogy ha papám nekifogott, akkor 'itt van az ideje.'

Több év után összeszaladtam egy ismerősömmel, örültünk egymásnak. Mondtam, hogy leülhetnénk, megihatnánk egy kávét, rég nem találkoztunk. Azt mondta, most rohan, nincs ideje, de esetleg valamelyik nap együtt vacsorázhatunk. Megbeszéltük a helyet és az időt, aztán már ott sem volt.
A megbeszélt napon tíz perc késéssel érkezett, kifulladva. Leült és dőlt belőle a szó. Nem értettem, mondtam is neki, lassabban, nem kergeti senki. Csak legyintett, én ezt nem tudhatom.
Amíg az étlapot nézegette, csak mondta és mondta a magáét. Munka, család, asszony, gyerekek, pénztelenség, hiteltörlesztés.
A csülök pékné módra, nem könnyű étel, vacsorára különösen nem. Barátom úgy falt, mint egy éhes kapás, a söre felét is egy hajtásra húzta le. Homlokán verejték gyöngyözött, annyi időre hallgatott el csak, amíg a száját megtörölte a szalvétával, lehúzta söre megmaradt részét, aztán fizetni akart, közben azt magyarázta, milyen jó volt annyi idő után elbeszélgetni egy kicsit. Elnézést kért, de rohannia kell.
Még visszaszólt, hogy hívjuk egymást mert ezt a beszélgetős estét megismételhetnénk, ne tűnjünk el újra egymás szeme elől. Aztán elment.
Nem fogom keresni. Nekem a félig rágva benyelt vacsora és a hadarva elsorolt panaszáradat nem együtt töltött idő, és főként, nem beszélgetés.
Nem szeretem azokat, akik ha találkozunk, kezet ráznak és már rohannak is, válluk felett visszakiáltva, hogy majd keressem őket, mert rengeteg megbeszélni valónk lenne. Ha valóban így van, álljunk meg, legalább annyi időre, amíg eldöntjük, mikor és hol. Ha meg annyi a megbeszélni valónk, hát keressenek ők, engem.
Hogy is mondta nagyapám? 'Semmire nem jut idő mostanában.'

Valamikor a hatvanas évek közepe táján olvastam először, hogy felgyorsult a világ. Kamasz fejjel nem értettem, mit jelent ez. De azt látom, hogy most nosztalgiával gondolunk vissza a ráérős vasárnapi ebédekre, azután a meccsekre, ahová akkor már apám magával vitt. Ugyanilyen sajnálkozva emlegetjük a kirándulásokat, az állatkertet, a Balázs vendéglőt a Hűvösvölgyben, a kocsmai asztaltársaságokat, és ami talán a legszomorúbb; a színházat, a könyveket, a magunkra, családunkra fordított időt. Mert a világ felgyorsult… Pedig a föld forgási sebessége egy szekundumnyit nem változott.
Nem a világ gyorsult fel, mi őrültünk meg! Mert azt ne mondja nekem senki, hogy normális dolog a nap huszonnégy órájába annyi munkát, feladatot belezsúfolni, amelyeknek elvégzéséhez harminchat óra sem lehet elegendő. Azt se gondolom elfogadhatónak, hogy egyre magasabb az infarktust elszenvedő nők aránya. Értem én, hogyne érteném: a család minden gondja, a gyerek beteg, a másikat különórára kell vinni, de az apja szokás szerint vidéken van, és persze a saját karrier is sokat nyom a latban. Érteni értem, mondom. De elfogadni nem tudom.
Tudom én azt is, hogy rosszul élünk, a pénz mindig kevés, és ha azt akarjuk, hogy teljen ruhára, ennivalóra, különórákra, autóra meg lakásra, akkor bizony meg kell fogni a munka végét.
Tudom, nem nagy öröm, ha az idén itthon töltjük a nyarat és nem külföldön. Nem öröm az sem, ha azt látjuk, mások új autóba ülnek, nekünk meg a tizenvalahány évesre sem telik.

Nem azt mondom, hogy érjük be annyival, amennyink van. Ámbár megfontolandó ez is.
Évről évre gyarapodni szeretnénk, ilyen a természetünk.
Én csak azt mondom, próbáljuk meg lelassítani kicsit az időt.
Nehéz? Lehetetlen? Ismét nagyapám a példa. Ő nem csak lelassította, meg is állította.
Túl a nyolcvanon, két nagy terve volt még. Új tetőt rakni a házra, és megvárni, amíg az unoka – jelesül én -, szakmát kap a kezébe. Mesterséget.
A tető elkészült, és papám hónapok óta kórházban feküdt.
A szakmunkás vizsga után, másnap reggel, rohantam Nyíregyházára. Amikor a kórterembe léptem, papa szeme még nyitva volt. Valahová nagyon messzire nézhetett, az orvos később azt mondta, már nem érzékelte, hogy ott állok az ágya mellett.
Nos, az orvosok a szív dolgairól talán sokat tudnak. A lélek dolgairól azonban semmit.
Mert én láttam, ahogy nagyapám rám nézett, és szigorú, hideg kék szemével parancsolóan anyám felé intett. Aztán lehunyta a szemét és nem nyitotta fel többé.
Nehéz sorsú, kemény parasztember volt. Véghez vitte a csodát, megállította az időt.
Mondom, nekünk csak lelassítanunk kellene.

Molnár Péter