Lelkek

– Azt hiszem, szólnunk kellene nekik.
– Miért?
– Hogy tudják.
– Nem, azt nem lehet. Senki nem tudhatja mi vár rá.
– Igazságtalannak tartom.
– Az is, de kik vagyunk mi, hogy az ősidők óta fennálló törvényt átírjuk? Csak két kis haszontalan lélek vagyunk, semmi több. Úszunk az árral a többiek után, és várjuk mikor kerülünk sorra. Aztán ismét elkezdődik az élet egy másik helyen, egy másik időben egy másik családban. Mi pedig az ittlétünkre sosem fogunk emlékezni.
– Na igen. Ez benne a legszomorúbb. De mégis: nem mondhatnánk el nekik? Talán akkor jobban fel tudnának készülni rá. Talán jobban tisztelnék a halált is, ha tudnák amit mi. Mi törődtünk azzal, hogy mi lesz majd, ha…? Nem. És mi lett a vége? Csupaszon lebegünk a nagy semmiben. Ha felkészültünk volna rá, most vastag aranyláncokkal a nyakamban és a karomon tenném mindezt. Nézd meg az előttünk haladókat. Ők is csupaszok. Rossz rájuk nézni.
– Ne nyafogj már folyton. Ugyan, mit érnél itt az arannyal? A következő helyre úgysem vihetnéd magaddal.
– Az lehet, viszont az átjárónál rögtön látnák, hogy nekem gazdag családban a helyem, mivel előzőleg is gazdag voltam. Így nem kellene azon aggódnom, hogy vajon hová kerülök.
– Látod, még ennyit se tudsz, drága barátom. Ez itt nem így működik. Lehettél te akármilyen gazdag életedben, ha a szíved gonosz. Itt nem a kincsek alapján osztályoznak, hanem, hogy mit érdemelsz. Ha jóságos voltál, valószínűleg ismét gazdag családba születhetsz, és boldog lehetsz a Földön. Ha viszont nem…
– Velem nem szúrnak ki. Igenis jó ember voltam, és megérdemeltem volna egy tisztességes temetést. És ezután másképp lesz, ha tetszik, ha nem. Lemegyek a Földre, és megmondom az embereknek, hogy ezután az uralkodóiknak méltó temetést rendezzenek.
Kis idő múlva…
– Na, hogy sikerült?
– Hát, először úgy tettem, ahogy mondtam. Lementem és az emberek hallgattak rám. Nézd csak a mögöttünk jövőket. Látod? Néhányan aranyosan csillognak.
– Gratulálok.
– De nem voltam teljesen megelégedve, úgyhogy egy másik idősíkba is beléptem. Furcsa volt látni egy teljesen civilizált társadalmat… Egyáltalán honnan veszek ilyen szavakat?
– A múlt, a jelen és a jövő összefolyik ebben a dimenzióban. Ez már csak így van. Akaratlanul is tudunk olyan szavakat, amelyek a mi életünkben még nem voltak, de a jövő emberei -köztük majd mi is- használni fognak. Ha úgy vesszük, még örülhetünk is annak, hogy megöltek bennünket, mert itt sokkal okosabbak vagyunk. Az életünkben csak primitív, civilizálatlan barbárok voltunk abban az időben, amikor még királyok sem nagyon voltak.
– Én már az voltam, csak még nem így nevezték, és nem is értékelték annyira, mint ahogy ezután fogják. Azt hiszem, ismét jót cselekedtem…
– Mintha az imént azt mondtad volna, hogy nem voltál teljesen megelégedve.
– Ó, igen. A másik idősíkban egy baleset folytán egy csipkebokorban kötöttem ki. Fel is gyulladt szegény.
– Veszélyes az idősíkokban ide-oda lépegetni. Ha nem vagy elég óvatos…
– Ne oktass ki kérlek, itt egyenrangúak vagyunk. Én is tisztában vagyok azzal, amivel Te. Szóval, a bokor elkezdett égni, én meg odahívtam az első arra járó embert, hogy gyorsan megmondjam neki amit akarok. Elláttam néhány jótanáccsal.
– Éspedig?
– Hát… mivel azt hitte, hogy Isten vagyok…
– Ugye nem éltél vissza a helyzettel?
– Áááá, dehogy. Csupán egy-két törvényt véstem le neki, és az emberiségnek.
– Miféle törvényt?
– Ó, egy párat. Pontosan tízet. Köztük van az is, hogy: „Ne ölj!” Csak a biztonság kedvéért. Hogy a következő életünkben már legyen mitől tartaniuk, ha megint gyilkolászni támadna kedvük…

VÉGE