Sokféle fogyatékossággal jövünk a világra. Vannak látható, vagy kézzelfogható hiányosságok: kinek a látása veszett el valahol a homályban, kinek a hallása vagy a hangja a tűnt el a csendben, de akad, akit egy végtagtól fosztott meg a Sors.
Mások, akik első látásra teljesen egészségesnek tűnnek, olyan fontos részüktől fosztattak meg, amelyeket sem ők, sem mások nem láthatnak. Idő, és figyelem kell a felfedésükre. Közülük sokan nem is tudják meg soha, hogy nincs meg valamijük. Boldog tudatlanságban jutnak el a végső mosolyig.
A többi társuk viszont, akik ráébrednek hiányzó részükre, megkeseredetten járják útjukat, vagy önkezűleg vetnek véget beteljesületlen életüknek. Közülük ismertem meg néhány embert, akik hagyták, hogy életük majd’ minden percében árnyként mögöttük járva figyeljem őket, és lássam, amit ők nem láthatnak. Nagy titokba avattak be engem, amiért örökké hálás leszek. Ígérem, jóságukat meghálálom, és a tudást, amit megszereztem általuk, továbbadom nektek.
Az első utasom egy megfáradt férfi volt. Egy kávézóban ismerkedtem meg vele. Unottan támasztotta a fejét, és látszott rajta, hogy nem akaródzik meginnia az utolsó korty kávét. Volt valami különös a tekintetében, én pedig rég nem zavartattam magam, ha valakivel szóba akartam elegyedni. Így mellé telepedtem, és az életéről kérdeztem. Szívesen beszélt, talán, mert más nem hallgatta meg, talán mert megérzett valamit az eljövendő hónapok előszeléből, és tőlem várta a megoldást kicsinyes életérének unalmára, s arra a hiányra, ami kísérte őt..
Megtudtam, hogy egy raktárban dolgozik. Nem ott, ahol a targoncások, nem. Neki annál előkelőbb hely van, ő készíti a leltárt. Nehogy azt higgyem, hogy alantas a munkája! Nem hittem. Csak hallgattam, és egyre inkább az az érzésem támadt, hogy a különös tekintete nem beszél másról, mint végtelen ürességről.
Még nem tudtam, mi az oka, de egyezséget kötöttünk. Nem árultam el neki, miért kérem tőle ezt a kicsiny szívességet, de arra kértem, hogy nem csekély összeg ellenében hadd járjak a nyomában, hadd legyek az árnyéka, hadd legyek a lelkiismerete. Nem tudom, mit gondolt, talán, hogy perverz vagyok, vagy bolond, de az összeg, amit felkínáltam, őt is nagylelkűvé tette, és beleegyezett.
Attól kezdve utána koslattam, mint a szimatot fogott kutya. Persze csak messziről, hogy ne zavarjam. Úgy látszott, nincs is ellenére. Nem törődött velem, leszámítva azt a röpke időt, mikor hetente átadtam neki a „zsebpénzét”.
Őt figyelve nem láttam semmi különös dolgot. Olyan volt, mint egy becsületes, egyszerű munkás. Dolgozott, és megvette, amire szüksége volt. Magányosan élt két szobás lakásában, és becsületesen fizette a számlákat. Már-már eluntam a megfigyelését, mikor rájöttem az első dologra, ami kutatásom során fontosnak bizonyult: nem biztos, hogy azt kell figyelnem, akire kíváncsi vagyok. A környezet néha több mindent elárul.
Ezután azokat figyeltem, akikkel beszélt. Az arcukat. Mind ridegen tekintettek a férfira, és ritkán néztek a szemébe. Senki sem szereti, ha nem ismeri ki magát valakin. Vagy ha nem jön rá, mi az amit lát. Vagy épp nem lát semmit…
Ez volt az a gondolat, ami elvezetett a megoldáshoz. Üres tekintet…”A szem a lélek tükre.” – hallottam ezerszer is a nagymamámtól. És akkor beugrott. Ennek az embernek nincsen lelke. Ne úgy értsétek, ahogy mondani szokás. Nem volt gonosz, vagy könyörtelen. Egyszerűen csak nem volt lelke.
Több év múlva, mikor már sok ilyen embert ismertem, és tudtam, hogy valami kimondható dologban nyilvánul meg a hiány, visszagondoltam erre az első utasomra, és rájöttem, hogy hiányzott belőle a vágy. Ebből következően pedig nem volt célja, ezért volt olyan egyhangú az élete. Mert nem voltak álmai. Mert nem volt lelke, aki megálmodja őket.
Sok említésre sem méltó alakkal akadtam össze, bár volt, akivel barátságot kötöttem, amennyire lehetséges egy Lelketlennel. De most egy olyan történetet kell elbeszélnem, ami egy fiatal nőről szól.
Tél volt, és hazafelé sétáltam, fejemben ezernyi gonddal, amik megoldásra vártak. Nem figyeltem volna fel a szürke kis nőre, de olyan tekintettel vizslatott, hogy nem hagyhattam figyelmen kívül. Hiába a komoly kutatómunka, és a Dr. címzés a nevem előtt, azért csak férfiból vagyok. A második dolog, amit észrevettem, a csodálatos termete volt. Nem feltűnően szép, egyszerűen csak olyan, ami vonzza a tekintetet. Aztán pillantásomat visszaűztem a kihívó tekintet kereszttüzébe, és döbbenten vettem észre az oly sokszor látott és keresett ürességet.
Megálltam, és ő is lassított. Miközben azon morfondíroztam, hogy mit is mondhatnék, megszólalt:
– Meghívsz egy italra?
– Persze – mondtam gondolkodás nélkül. Különben sem felelhettem volna mást.
Rögtön átláttam a kis trükkjein, kellető mozdulatain. Nem sikerült behálóznia, de érdeklődő tekintetemet sikernek könyvelhette el, mert az étteremben egyre inkább aláhagyott mesterkedéseivel. Én pedig egyre tisztábban láttam rajta a jellegzetes, megkeseredett arckifejezést.
Később kíváncsian kérdeztem az életéről, és ő végleg lemondott az elcsábításomról. Mint az apjának, kezdett mesélni, és boldogan hallgattam, magamba szívva az értékes információkat.
Az ő lelkéből a szeretet hiányzott, rögtön rájöttem, még „együtt lépnem” sem kellett vele, ahogy neveztem a kutatómunkámat. Részvéttel hallgattam a szerencsétlent. Elmesélte, hogy már kiskorában is rettegett attól, ha megérintik, mert tudta, hogy nem tudja majd őszintén viszonozni. Idővel fellázadt maga ellen, és férfikarokban keresett megnyugvást. Egyiket sem szerette. Abban a reményben úszott tovább az árral, hogy szerelmes lesz. Sosem fogadta el azt a tényt, hogy képtelen rá. Mikor rájöttem, hogy honnan hiányzik a lelke, feljegyeztem a noteszomba a statisztika miatt, és magára hagytam. Reménykedve nézett utánam. Aztán bosszankodva félre húzta száját, és érdeklődő tekintete egy elegáns férfin akadt meg.
Ekkortájt fogalmazódott meg bennem, ami mostanra bizonyossággá vált: a lelket lehetetlen elhagyni, mint korábban hittem. Olyan, mint egy hűséges vakvezető kutya: veled marad, és irányít. Aki Lelketlen, az Lelketlennek született.
Sokat utaztam a világban, és nyelveket tanultam, hogy más országokban is rájuk leljek. Egy idő után rájöttem, hogy nincs értelme tovább kutatnom, mert a lélek pontosan hat formában hiányozhat belőlünk: együttérzés, szeretet, vágy, jóság, kötődés, alkotás.
Ezek egy idő után ismétlődni kezdtek, kisebb változásokkal fordultak elő, így sok év után felhagytam a kutatással, és visszavonultam gondolkozni. Az utolsó években útjaim során egyre több Lelketlennel találkoztam. A számuk – nagyon úgy tűnt – nőtt. Búcsú nélkül tűntem el a világ szeme elől, de nem is volt, akinek hiányozhatnék. A nyilvánosság mit sem tudott munkámról.
Napokat töltöttem semmittevéssel a tóparti házamban. Igyekeztem kizárni gondolataimból a Lelketleneket, úgy tartottam, hogy ha érlelem magamban az összegyűjtött információkat, talán egyszer rájövök valamiféle megoldásra.
Egy különösen csöndes napon a partmenti padon ültem, és elégedetten horgásztam. Hatalmas ponty akadt a horgomra, és izgatottan hajoltam a víz fölé, hogy kiemeljem a onnan. A hálót döbbenten ejtettem ki a kezemből. A felszínről a saját arcom tükörképe meredt rám, pont úgy, ahogy a halnak kellett volna rám néznie: üres tekintettel, élet nélkül. A padra hanyatlottam, és nem mertem feltenni magamnak a kérdést: én is Lelketlen vagyok?
A válasz kérdés nélkül is a fejembe tódult: képeket láttam: ahogy elmegyek a koldusok mellett, ahogy szótlanul ott hagyom a világot, ahogy otthagyom a szeretőimet, pénzt vetve eléjük, ahogy ülök a tó partján boldogan, mint akinek semmi nem hiányzik, és ahogy szánalom nélkül levágom a hal fejét. Ahogy tétlenül ülök. Tétlenül élek.
Azt hittem, én is a tóba fojtom magam, ahogy sokan mások közülünk. A tudatot, hogy közéjük tartozok, még súlyosabbá tette, hogy az én lelkem nem csak egy helyről hiányzik, de minden részemből, ahol csak lehetne.
Ekkor tettem esküt a magam és minden Lelketlen életére, hogy rájövök, miért kellett így születnem. Hogy miért lettünk ilyenek.
Ismét visszatértem az emberek közé. Már nem lepődtem meg rajta, hogy majdnem minden tizedik tekintete szürkén fénylett. Ők lettek az ösztönzőim, most hogy tudtam, társaim is. Végre átéreztem az ürességet, amitől szenvedtek. Ez az érzés, ami őket elcsendesítette, rám úgy hatott, mint egy nagy adag amfetamin. Könyvtárakat forgattam fel, mindenbe beleolvastam, amiben csak szerepel a „lélek” szó. Aztán ezzel is felhagytam, miután beláttam, hogy lehetetlen végigolvasnom mindent.
Ismereteim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a megoldás a hit valamilyen formában található meg. Már jócskán túl jártam az ötvenen, és a megoldás keresésének sürgető érzése egyre jobban hatalmába kerített, így nem állhattam neki valamennyi vallás tanulmányozásának.
Egy saját képet alakítottam ki a nagyobb egyházak és vallások tanaiból. Valahogy így nézett ki: van egy egyetemes, hatalmas erő, mely összefogja a földet, és rendelkezik felette, tudatos vagy tudattalan módon. Részletekre nem térek ki, nagyjából ennyi elég ahhoz, hogy megértsetek mindent. A kérdés az volt, mit tesz velünk? Miért lettünk Lelketlenek?
A reinkarnáció gondolata különösen foglalkoztatott. Éreztem, hogy ebben fogom megtalálni a megoldást. A levegőben vibrált a válasz, már csak egy vékony hártya választott el tőle. Talán már korábban is rájöhettem volna, de meg kellett állapítanom, hogy valamiféle kéj kering lelketlen testemben, és ezért torlaszolja el agyam a megoldást előlem: ki akartam élvezni a sokévnyi munka gyümölcsének ízét.
Megfejtettem. Különös gondolat tőlem, aki világéletben ateista voltam, de így kell lennie. Az erő (nevezzük Istennek), aki a Földet teremtette, véletlenül hozott létre mindent: e bolygót, rajta minden élőt és élettelent. Olyan volt ez, mint valami ösztön, csak megtörtént. Mert Isten hatalmában állt.
Létrejött a bolygó, és vele lelkek. Sok, sőt, rengeteg lélek. Volt, amelyik egy emberben lakozott, de sok volt belőlük, ami csak a világban keringett, arra várva, hogy gyermek szülessen, s ő fáklya gyanánt a testébe költözzön.
Mostanra, hogy több milliárd év eltelt a Föld létrejötte óta, a népesség pedig hatalmasra duzzadt, a lelkek kevésnek bizonyultak. Korábban, mikor még nem volt ennyi ember, miután meghalt valaki, a lelke továbbszállhatott egy újszülöttbe. Mostanra elfogytak. Egyszerűen nem jutott! Dühös vagyok. Isten, a sokak által gyámolított Lény nem is az a nagy valaki, akinek hiszik. Ő is csak olyan, mint egy buta gyermek. Állatokat tart, de nem gondoskodik róluk. Ha ő nem, majd én teszek ez ellen.
Nincs bennem együttérzés a fogyatékosok iránt, mert képtelen vagyok érezni. De a tudatom tisztában van vele, hogy éreznem kellene valamit. Remélem, sikerül a tervem, és akinek a kezébe jut ez a kézirat, szánni fog engem. Mert megérdemlem. És mert sokat teszek mindenkiért, aki túléli.
Talán nem olyan fontos, ez már benne lesz a történelemkönyvekben, de azért leírom, a tények biztos fennmaradásának érdekében.
Felcsaptam diplomatának, az oroszokkal hónapok óta tárgyalok. Az ügy szigorúan titkos, de biztos információim vannak róla: az atombomba holnap robban pontosan az USA szíve fölött. Számításaim szerint, nagyjából egymillióra csökken a Föld népessége.
Szinte két lélek jut majd mindenkire! Holnap én is meghalok, mert nincs értelme így élni. Gondoljatok rám hálával, Lelkesek. Én vagyok az Isten.
18 hozzászólás
Szenzációs! Maga az alapötlet és ahogy végigviszed a történést,különös, egyedi megoldásokat alkalmazol…a végén a csattanó brilliáns!
gratulálok, nagyon jó novella!
🙂 Roni
Nagyon örülök, hogy ezt gondolod róla! Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂
Helo!
szerintem került némi paradoxon a műbe…a Hit Szabadság! bizonyos embereket(akik nem ateisták) megfosztod ettől! biztos van olyan dolog, amiben hiszel, szerinted ez nem szabadság? Ha ezt elvennék tőled…nélküle nehéz lenne életben maradni! Az ateizmus dolog, az komoly, vagy csak írói szab.?
Hit nélkül vagyunk lelketlenek!! Nem kizárólag a vallási értelemben vett hitre korlátozva!
most lehet úgy tűnik,hogy lehúztam az alkotást,de ne! A többi írásod alapján, ha nem téged hallgat meg apollón, akkor kit?! több a gyengébb, mint a veled egy szintű
disszonáns kritika
Szia!
Azt hiszem, nem teljesen értek pár dolgot, amit írtál. Szerintem a hit pont egyfajta kötöttséget jelent, és ezt nem negatív felhanggal mondom. Talán jobb szó a támasz..? Mindenesetre ezt kifejthetnéd, mert kíváncsi vagyok rá.
Nem vagyok megrögzött ateista, de nem is gyakorlok semmilyen vallást, és e téren bizonytalan vagyok. Az egész novella csak egy felmerült gondolat, írói szabadság, ahogy mondtad.
Nem tűnt úgy, hogy lehúztad, sőt, örülök, hogy elmondtad róla a véleményed. Felkeltette az érdeklődésemet! És köszönöm a dícsérő szavakat. Az utolsó mondatot viszont nem értem..talán lemaradt valami? 🙂
Üdv
Helo!
hit! a támaszt most inkább ne! de a kötöttségben igazad van, de valahogy mégis (lehet csak bennem),de meg van melette a szabadság is! szerintem ez a legfontosabb, hit és szabadság… óóha most már énis belezavarodtam picit!
szabad hinned és ha hiszel valamiben, attól kötve leszel! talán ez a folyamat lényege! de azzal nem értesz egyett,hogy hit nélkül vagyunk “Lelketlenek”?
szóval a valamiben való hit szerintem egyszerre szabadság és kötöttség,de ez a szp ebbe a ****életbe! a nagy ellentétek!
no és nekem is had legyen “kritikai szabadságom”…nem fejeztem be az utolsó mondatom, de egyfajta összehasonlítás a többiekkel…
Üdv? óóó, ÜDV
Szia!
Persze, szabad hinned, ez az, amit senki sem tilthat meg. De a kérdés az, hogy tudsz-e? És ez a nehezebbik része, de ez már nem a novellához kapcsolódik.
Lelketlenség…ez az írás nem a hitről szól, tehát ha ennek kapcsán kérded, akkor nem, a hit nem lehet oka a lelketlenségnek. Csak mert így írtam meg.
Az életben ez más, ott persze lehet emiatt lelketlen valaki, mint annyi minden mástól is. De ez már megint más kérdés, és talán nem is lelketlennek, hanem lelkileg szegénynek nevezik az ilyen embereket.
És még egy kérdés: hogy érted azt, hogy megfosztom a vallás szabadságától a nem ateista embereket? Nem értem, ez hogy következik az írásból. Talán az utolsó mondat háborít fel (?), pedig ez csak egy megháborodott ember felsőbbrendűség-érzését fejezi ki, aki pedig nem Ő.
Érdekes beszélgetés…:P
Helo!
Tudok! de ez nem elhatározás kérdése, nem is fejben dől el…hanem, hmm Lélekben! asszem 1re több az olyan kérdés mind két részről, ami tényleg nem a novellához kapcsolódik. Hit, meg a lelketlenség! erről szerintem más az elképzelésünk és így nem lehet ezt kifejteni!
Ki a megháborodott ember a műben? az “alterego” jelenik meg, vagy az írói szabadság? mármint, rólad is szól picit, vagy teljesen nem? kíváncsi lennék a benyomásra, amely hatására írtad!
van egy tök más kérdésem is: “De most egy olyan történetet kell elbeszélnem, ami egy fiatal nőről szól.” ez a rész, ami erről a nőről szól sejtet….!! igazam van? ??
Szép beszélgetés
Szia
Kemény szavak…:) Nem, nem az alteregóm, nem érzem magam őrültnek (még) 🙂
Ha így nem lehet kifejteni a véleményed, akkor kíváncsi vagyok, hogy lehet. Levélben?? Egyébként szerintem a hitről való felfogás nevelés kérdése.
Egy személy ihlette az egészet, de szerintem a novella alapján ez bárkire nézve sértő, úgyhogy nem nevezem meg a személyt, mindenesetre nem én vagyok az.
A nőről pedig..sejtet…? Mit sejtet? Valamit biztosan. 🙂
Nagyon kezd elterelődni a téma…ha boncolgatjuk még, akkor inkább belső levelet írj, légyszi
Helo!
Egy személy ihlette! kísérteties…nem tudom,de valamiért ezzel még kíváncsibbá tettél! próbálkoztam először csak valami vélemény félével,de így még nem terelődött a téma soha! Ez derék! nem akarod körül írni, név nélkül a személyt, vagy legalább ki volt, milyen volt??
a sejtetésről igazam lehet? mármint, hogy a lány nem tud(ott) szerelmes lenni!? szóval mi sejtet?
ui.: levélben sem lehet igazán szerintem, belső levél, azaz??
én jobb szeretem a szemeket,de ez lehet saját hóbort…
esti
Szóval szem előtt…ok. 😛
A személyt még csak körül sem írom, nehogy magára ismerjen…bár nem nagyon érdeklődik az írásaim iránt. De biztos, ami biztos. Te meg úgy sem ismerheted, így lényegtelenné válik, körülírnom pedig nem kell, mert Lelketlen, olyan, mint ők.
Sejtetés..nem sejtet, inkább titkol. :p És a múlt idő helyes…
Helo!
szóval nem tartod érdemesnek a drága “kritika írót” arra,hogy egy ilyen dolgot megossz…nagy kár,mert kiváncsivá tett nagyon! semmilyen módot nem tudsz rá,hogy megosztd?? de ha nem olvassa az írásaid, akkor….?
szóval ő nem hisz, vagy csak támaszt keres?
egyre érdekesebb
Szia!
Írtam belső levelet, most már tényleg ott a folytatás….:)
Szia, Kicsit furán érzem magam, hogy hozzászóljak az előzőeket olvasván, de mégis.
Szerintem ilyen egyszerűséggel nagyon jóóó. Már az elején tudtam, hogy ‘Te’ mint kutató is közéjük tartozol, de mégis kíváncsian vártam, hogy mi lesz a megoldás.
Fura megközelítés, egyedi fogalmazás mód (többi alkotásra is igaz).
A vége tömör, gyors és meglepő ugyanakkor várható is és etől szép. Nem bánnám, ha beteljesülne és kihalna a sök gyöpös amerikai és jutna lélek azoknak, akik meg is érdemlik.
Jah, ui.:
Engem is érdekel, ki volt a lelketlen szertni nem tudó csaj nagyon azt sejteti nekem is, amit estinek.
Szia!
Örülök, hogy tetszett. Kicsit csalódottságot okoz, hogy kiszámítható a dolog, de jó, hogy legalább tudom.
Igazából nem irányult az amerikaiak ellen a történet, söt ezt a részt át is írtam azóta.
Arról a lányról nem beszélhetek, ahogy estinek sem beszéltem! 🙂
Szia!
Ne legyél csalódott 🙂 csak azért tudtam, mert baromi sok thrillert olvasok és nézek…ez segítség, nehéz nekem megdöbbentőt írni.
Tiszteletben tartom, h nem beszélsz a lányról. Ám legyen. Így mindenki gondoljon amit akar! Nem igaz?
Sztem jó benne az USA 🙂
Jó dolog szerelmesnek lenni viszont egy idő után jönnek mellé társai is pl. csalódottság, elhagyatottság… és akkor elgondolkozol, hogy valóban érdemes-e szeretni!
Nem tudom eldönteni melyik a jobb!
"Aki Lelketlen, az Lelketlennek született. " lehet benne valami!
Jó volt olvasni!
lelketlenek… igen.. ebben a korcs világban, ahol alig vannak normális emberek, családok, mindenki csak bántja a másikat, sokszor akaratlanul is… ez szerintem elkerülhetetlen… azt várni, hogy ne legyen ilyen, az lehetetlen. ilyen világban nehéz lelkileg épnek maradni… ezt gondolom. nagyon jól írsz, és nagyon inspiráló is. csak így tovább. köszönet.