Leltár

Szeretett a teraszon üldögélni.
Nézni a rózsák szín kavalkádját, hallgatni a méhek dünnyögését.
Már elültek lelkében a viharok, túljutott minden stáción. A felháborodáson, – miért én, – az Istennel való perlekedésen, – hogy teheted ezt velem, – a belenyugváson.
Már csak a perceknek élt.
Alázattal hajtotta le a fejét. Nem ez a mozdulat volt nehéz. A súlyos konty a tarkójáról eltűnt, a fiús rövidségű haj súlytalan piheként borzolódott.
Számadást csinált.
Nevetős, boldog gyerekkora volt. A lányos viháncolásban partnere volt barátnője, akivel mindenben osztoztak. De íratlan szabály volt, hogy a másik barátja tabu. Ezt a szabályt sértette ő meg, meggondolatlanul, a flört játékos hevében. Ezzel elvesztette barátnőjét, és nem kapta meg a fiút sem.
Még ma is látja, hogy hajtja le fejét a barátnő.
Olyan volt, mint egy lekókadt virág.
Akkor látta utoljára.
A sérelem erősebb volt, mint a barátság.
40 évig.
Amikor közel állt a lelki összeroppanáshoz, megjelent újra, visszahozva a kacagós napokat. Csakhogy már későn.
Szeretett a teraszon üldögélni.
Szeretett arra gondolni, hogy jó volt élni, jó lenne még élni.