GENEZIS
Atyám is írt egykor egy könyvet. Talán legegyszerűbb volna ennek nyomdokain elindulni, hisz történeteinek nagy része még a gyengébb olvasóknak is ismerősen csenghetnek…
Nos, az Ő könyve valahogy így kezdődik:
„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala a mélység színén, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vízek felett.”
A kezdetekkel kezdi! Onnan, ahonnan más történetet az életben nem kezdhet, ha beleszakad, akkor sem – legalábbis, nem valószínű. Hitelesen kizárt! Mert akkor még Rajta, meg persze rajtunk kívül, más még nem is igazán létezett. Tehát – jó kezdés. Igen.
Akad is történeteiben némi igazság (sőt logika is), de higgyék el, nem kell mindjárt az egészet „Szentírásnak” venni! Mert ez egy amolyan teremtéstörténet kontra teremtéstörténet; többen vettünk részt benne, és mindannyinknak megvan a saját verziója.
Olyan sztori, amit Rajta kívül – szerinte (ebből is teremtődött helyzeti előnye) -, más nem is ismerhet, hacsak nem hallomásból, ami meg nem valami hiteles, ahogy azt az írás állítja. Isten lelke lebeg vala a vízek felett – és ott lebeg még társainak lelke is vala, miről az írás megfeledkezni látszik vala…
Hiányos! De ne szaladjunk ennyire előre!
Amiről a mai estén szó lesz, az a tánc.
„… én csak olyan istenben hinnék, aki ért a tánchoz…” – imígyen szóla Zarathustra, s ebben igaza van is vala. Csak épp ez az!
Egyáltalán nem értek a tánchoz:
Gyakran elgondolkodom ezen, tudják. Hogy miért nem megy? Vajon azért, mert sérült a lábam, és hajlott a gerincem, és ez akadályoz a helyes tartásban (és a kellemes mozgásban); vagy, mert sérült a lábam, és hajlott a gerincem, és emiatt senki nem hív mulatságba, s akarja megtanítani a lépések kötelező sorrendjét; vállamra tenni kezét, és magával vinni a mulatság misztériumába? Okok és okozatok kergetik egymást a fejemben, körbe-körbe, eszeveszett sebességgel, olykor már nem is tudom, melyikük az üldöző, és melyik az üldözött. Érzem, ha sokáig hagyom, hogy így menjen, annak csak színtiszta káosz lehet a végeredménye, mégis hagyom. Egy ilyen életet elbeszélni a meglévő szabályok vonala mentén, lineálisan, a tényekre hagyatkozva, előre- és visszautalások híján, lehetetlen; csakis a káosz, érzelmeim őrjítő kavalkádja mutathatja meg természetem mibenlétét, okaimat, és az életemnek irányt szabó erők kíméletlenségét!
Mégis, kellene egy támpont. Mindenek kezdete (vagy épp a Világnak vége), melyhez viszonyíthatok. Egy könyvnek kell, hogy legyen eleje és vége, még ha csak jelképesen is, hogy az Olvasó tudja, hol kell elkezdenie, és mi az, ami után már semmi nem következik.
Minden mesemondó álma, hogy olyan történetet nyújthasson át hallgatóságának, mely mindenkinek más és más; és nem csak apró részleteiben mutat eltérést a mások által olvasott történetekkel, hanem cselekménye és érzelemvilága szinte személyre szabott, egyszeri és megismételhetetlen. Értenek?
Mint egy tükör, melybe az ember, ha belenéz, önmagát pillantja meg, csak épp egy egészen más, új, eddig ismeretlen oldaláról; s valahányszor belenéz, mindig más és más az, amit benne láthat. Érzem, milyen nehéz lesz meggyőznöm magukat. Annyi minden szól az Ő története mellett. Példának okáért mindjárt a Mennyország ígérete.
Mikor ennek az egésznek az elmesélésével próbálkozom, saját magam szólítom táncba. Olyan táncba, melynek lépéseit nem teljesen birtoklom.
De megpróbálom…
Én is születése pillanatától mondom, ami körülbelül az én születésem idejére tehető. Nem is lesz nagyon más, csak pár apróbb részletre szeretnék rávilágítani, mielőtt kimondanák rám a „gonosz” jelzőt. – Régen volt, nagyon-nagyon régen; természetesen az Önök idejében – nekem ennyi meg se’ kottyan.
Sötét volt, ez való igaz. És ott bolyongtunk az univerzum kellős közepén. És akkor Ő megpillantotta azt a fényességet, és leszállt egy üres kődarabra vala, és csodálta azt a világot vala, és azt mondta: itt megpihenek vala…
Az én könyvem majd így kezdődik:
„A Beszéd születésétől fogva raccsolt, és senki nem akadt széles e vidéken, aki ezt meg merte volna mondani neki.”
Ez sem lesz olyan rossz!
Ez a mondat is Róla szól – no meg persze az is, a Bibliában. Csak épp az egy más megvilágítás, más kellékek, egy kissé átrendezett szerepek. Értenek?
Mert mikor a Hold és a Nap még megláncolva hevertek a világunk végénél, mikor még nem ismertünk napnyugtát, sem hajnalhasadtát, csak mi voltunk – meg persze a többi atya, s az ő gyermekeik – ott bolyongtunk a légüres térben, szökelltünk, táncoltunk egyik kavicsról a másikra, a tökéletes szabadság világában, és nem voltak törvények, szabályok, előírások. Szabadok voltunk.
SatanR, MichaR, GabriR, IzmaR, SokatmR…
És nem voltunk valami sokan: talán ha kéttucatnyian. Ő, Én, és még egynéhányan…
Az „R” hang a nevünk végén: „R”, mint robot. Apró kis csövecskék szaladnak testünkben: egyik oldalon be, a másikon ki. Mint az egyszerűbb játékszereken általában.
Körbe-körbe. Körbe-körbe. Körbe-körbe, és így tovább…
Így alkotott meg minket a jóisten…
Elektromosság! Gőz! Atomenergia! Életenergia!
Körívek, metszetek, vonalak. Ennyire egyszerű.
Mert csak egyszerű gépek vagyunk az univerzum tervezőasztalán, ám annál bonyolultabbak a világban, mit az emberek „Otthon”-nak neveznek…
Íme: ezt hallgassák!
A Beszéd születése pillanatától raccsolt, de senki nem akadt széles e vidéken, aki ezt meg is merte volna mondani neki:
Így lett abból a robosztus, aranyszín virágból a Nagy Világ. Ezért szólta meg először Mózes Egyiptom uralkodóját, ahelyett, hogy megszórta volna őket mindenféle átkokkal. Ezért lett a bárból Baál – meg ilyenek, – de vegyük csak előröl. Igen, jól gondolja, barátom: ez a koszlott világ itten Baál kocsmája.
Le a tollal! Micsoda forgatag!
Akár egy tánc. Kilépek az utcára. Zsibbadt a karom, a mellem, a lábaim. Mintha megragadott volna egy ismeretlen erejű erő (vihar, tájfun, akármi) – és igen, alig kapok levegőt…
Megállok. Karjaim mellemen összefonom, majd hatalmasat sóhajtok és visszaengedem őket magam mellé. Ilyen érzés? Ilyen lehet? Még egyet lépek, s egész beleszédülök.
Ledőlök egy padra, a tüdőm reszketve sípol a testemben. Hónom alatt egy darab papír. Girbe-gurba betűk hada, szabályos sorokban. Kérés nélkül vallanak Teremtőjükről – azaz Rólam -, s e szabálytalan betűk, ezen bokrok, e pad, a város határában születő eső és e zaklatott kézírás Teremtőjéről; s kettőnk meghitt, olykor oly’ viharos kapcsolatáról! Már nincs visszaút, kezdődjék a tánc!
1 hozzászólás
Csak egyszer vesztettem el a fonalat, de megtaláltam….
Nos, kezdődjék a tánc!