TÉLI MESE
Emberként születtem. Az ördögösdi csak később következett.
Hogy büntetésből rég elkövetett bűneimért, netán önszántamból, hogy bizonyítékot szolgáltassak Atyámnak az ember megmásíthatatlan kettős természetéről – már magam sem tudom. De így esett. Magam is megtapasztalhattam, mily’ nehéz a boldogulás…
Aznap, alighanem hét lehettem – hidegre fordult az idő. Csendesen izzott a kályhákban a parázs. Csinos hósapkát kötött a tornyokra a tél…
Jégvirágos ablakából reszketve lesett elő a jóságos Szent Péter, majd visszament a sekrestyébe, és újabb hasáb fát dobott a lobogó tűzre.
Esteledett. A téli nap apró csillagként derengett csak a messzeségben. Harang kondult a falu templomának tetején, mire varjak reppentek a magasba.
Én a hóban ücsörögtem, a templom alatt elnyújtózó dombnak oldalában. Csúszott a hó, erősen kellett hát kapaszkodnom. Két kézzel markoltam a tüskés ágakat, s közben az egyik közeli ágra reppent verebet figyeltem:
Farktollát billegetve egyensúlyozott, mind előbbre és előbbre, mindig csak énfelém, egy vékony, gyenge, szúrós ágon.
Csontsoványra ette már a tél azt az ágat; s hogy a természetben megbúvó tündérek észre ne vegyék mohósága nyomát, vékony hóréteggel takarta be gyenge szárait…
– Kutya nagy a hideg, s már a hó is unalmas. Mit szólnál egy kevés nyárhoz? – kérdeztem vacogva.
Lábai kéken világítottak a fehér napnyugtában. Felborzolta tollait. Kályhaként fűtötte fel apró testét a tollerdőben megszorult levegő.
– Esteledik. Nem bír már az az ág. Repülj! Szállj!
– Egy csepp nyár… – súgtam, lehunytam a szemem, és kívántam.
A távolban egy kisebb, gyengébb erejű nap bukkant ki. Ha gyengébb volt is, nap volt az is! Tavaszi szellő járt az ágak között, apró patakokban hullott alá a hideg hólé…
T’án legelső bűnöm volt ez.
Arcom melegség öntötte el. Mosolyogva fürdettem meg a finom sugarakban.
Aztán megemelkedtem, hogy útra keljek; azaz emelkedtem volna, ha a hó elenged. De nem engedett.
Elveszett a látomás, és én benn ragadtam.
Az első alkalom volt, hogy Ellene akartam, s mindjárt rajta is vesztettem.
Eltűnt a képzelt nap, és rögvest beesteledett…
Tükörbe vonta a jég az utcákat. Jób úgy mondja: a tükör a menny ragyogását és szilárdságát példázza, hát úgy kell gondolnom, az alkalommal is így esett.
Harminc percbe is beletelt, mire hazavánszorogtam. Bal lábam, mint egy darab fagyott rongyot vonszoltam magam után a hóesésben. (Ma is megvan a fagyás nyoma. Egyes idegek örökre elhaltak a hidegben, csak nehezen vagyok képes hajlítani azt a lábam. Ezzel kell már leélnem ezt az életemet. Ennyit a táncról, az egyetlen nyelvről, melyre az angyalok is figyelmeznek.)
Anyám szaladt kétségbeesetten elém, kezében meleg gyapjútakaróval, mit azonnal gyenge vállamra terített. Szellemek ütöttek tanyáta viskónk előtt. Bátyám – Dénes jött, kapott a hátára, s már szaladt is velem be a házba. Orkán erejű szél ostromolta a kis konyha ajtaját. Havat hordott be a lég, keresztül a kéményen.
Apám a vaskályha mellett ült, egy darab rönköt faragott: egy emberalakot igyekezett kivésni a fából, ahogy belőlünk igyekezett rendes embert faragni (mint az majd a későbbiekben kiderül, nem hiába)…
A Sötétarcú Ember kétszer kopogott.
Bátyám az ajtóhoz ment, s vigyázva, nehogy épp a tél álljon meg az ajtónk előtt, kikukkantott.
Magas, egyenes hátú öreg volt a Sötétarcú ember. A nevét nem mondta, csak annyit kérdezett, hozzánk kell-e orvos?
Dénes betessékelte, langyos vizet töltött neki, miben a kezét kiolvaszthatta.
– Ez milyen érzés? – kérdezte és megkoppintotta a bal lábam egy szép nagy csonttal, térd alatt.
– Semmilyen. – közöltem, mire csóválva ősz fejét anyámhoz fordult.
– Hidegre fordult. A lábába kerülhet. Most azonnal el kell látni… – s azzal megragadott, a szánkójáig cipelt, el a sűrű éjszakába.
Apám nem szólt semmit, anyám és bátyám nemkülönben hallgatott.
Mindez szülőfalumban történt, Szépsomfalván, Mintától alig egynéhány kilométerre, egész közel az osztrák határátkelőtől…
Túl minden „határon”… mint múltból szökött árnyék suhantunk a világító éjszakában. Ezüst fátylat horgolt a méregzöld fenyők ágai közé a dér. Mint milliárd gyémántkő csillantak meg a jégcsapok a szédítő magasban.
Hallgatott az erdő. Békák sem kuruttyoltak a darált mákra emlékeztető mocsárban. Még a jó Holdanya, almoknak őrzője sem mutatott utat. A sötét szánt saját lába vitte. Szaladt, szaladt a sűrű éjszakában. Átugrott gödröket, kitért minden utunkat keresztező, útra hajló faág elől…
Máig nem tudom, hova futottunk, csak annyit tudok, hogy átvitt a határon. Nem itthon tanultam a bűbájt, valahol egész másutt…
Különös történet, nem igaz? S egyszer csak szüret volt…
Hatalmas kosarakban állt az udvarban a szőlő. Alig hét hónap telhetett el.
A Sötétarcú Ember leállította kordélyát a házunk előtt, és itthon voltunk ismét. Üres rúdját kikötötte a kerítéshez, engem az ölébe kapott, és bevitt a házba. Csak anyám volt a háznál, a férfiak még a hegybe voltak, a szőlőben…
– A lába rendbe’ van. Kicsit ugyan sántít, de most már megmarad. – mondta, vállára terítette köpenyét és távozott.
Akkoriban még nem nagyon láttunk mozgófilmet, talán ezért is éreztem úgy, hogy ez alkalommal nem egy mozi, hanem egy fotográfia szereplője voltam:
Ott hevertem az asztalon, a frissen szegett kenyér mellett. Számat eltátva, szememben apró fény csillámlott. Anya egy sámlin ült. Kezében megállt a kés és a krumplihaj. Szemében könny csillogott, de szólni nem szólt semmit…
A kutya sem mozdult a kályha mellett. Bozontos füleit lesunyva hevert egy kosárban. Csak a tűz lobogott a kályhában, ami lehetett akár a fényképre eső lángok tündejátéka is.
Megállt az idő.
Talán csak arra az egy percre, talán arra a hét holdhónapra, míg szüleimtől távol voltam. Nem akkor állt meg, mikor megérkeztünk, hanem éppen előtte, s akkor indult el ismét, mikor a Sötét Arcú ember levetett válláról.
Nem is észleltem igazán az idő múlásának hiányát, míg visszatértével meg nem éreztem azt a hatalmas űrt, amit állóvize bennem hagyott…
Soha nem kérdeztek, merre jártam, mit csináltam, s mit akart a Sötétarcú Ember, s én sem meséltem. Úgy kopott ki a kaland emlékezetünkből, mint évtizedes vérfolt százszori mosás után a jó minőségű ruhából. De álmaimban gyakran visszatért: a semmi vontatta szánkó és kordély, a hideg barlangok bűze. A Nap, a Hold, a Csillagok… a csillogó tavak tükre, melyből első közönségem figyelt…
Nem volt ekkora szenzáció már vagy negyven éve, mikor is az a földmérő a tóba fulladt, és a lelke a szomszédos, a tavat tápláló folyóba költözött:
Egy Nagyivó lett belőle, aki a molnárok bosszantására elitta a malom kereke alól a vizet…
Egy korsókészlettel engesztelték ki a helyiek, ha jól emlékszem: volt benne pintes, kupicás, deciliteres, literes, hektós, s minden egyéb mértékű edény. Azokban méricskélhette a tó vizét, az Ítélet Napjáig, és azzal békén is hagyta az embereket…
… mily reszketeg, görcsös egy kéz! Sajnálom! Sajnálom! Ezek a hangok! Állandóan bennem vannak, velem vannak! Semmit sem tehetek ellenük. Akár a Pokol! Ez a rengeteg érzés, számtalan szín!
Ez az! Ne! Kérlek, ne hagyd, hogy itt elsírjam magam! He-he-he!
Nem zavarják Önöket? A Légió az! Hamarosan elmesélem, mit akarnak…
1 hozzászólás
Kérlek el ne sírd magad, mint én! 🙂