BABONASÁGOK
A Sötétarcú története egyé vált az én történetemmel. Hamarosan nem is akadt senki a faluban, aki ne úgy tudta volna, hogy a felhőkben és a boszorkány kéményfüstjében lakom…
Emlékszem a visszatérésemre a héthónapnyi távollét után (arra az estére, mikor egyetlen pillanatra abbamaradt a tánc). Világosan, tisztán:
A Sötétarcú leemelt az önjáró szánról, és becipelt a házba…
Egyetlen, lángoló képben sűrűsödik össze előttem az, az egész este (szellő sem moccant): apám egy kenyérvéget szel bicskájával, bátyám a kamrában pakolódik, anyám a tűzhely mellett serénykedik; a konyha sarkában apám barátai, csupa-csupa kapatos ifjú, akik egész a kocsmától kísérték apámat, hogy lássanak engem, a megkerült csodát. Én egy kenyérvéget tömök épp a számba…
És a lángok fényében minden annyira bizonytalan, a tömés és a vakolat áttetsző; és látom a ház körül gyülekezőket: emberek és tündérek, boszorkányok, és egy holló (a Sötétarcú Ember kéme)…
Egyetlen pillanat: anyám egy merőkével vizet önt még a fazékba, gőz csap fel a tűzhelyről, és tölti meg túlvilági lények alakjaival a konyhánk:
– Mi történt? – kérdezgetnek minduntalan, és én csak hallgatok.
– Mikor mi történt? – kérdezem, és kócos fejem a karjaimba hajtva elfekszem az asztalon…
– Nem látjátok, milyen fáladt? – kérdezi apám, a karjaiba vesz, és átvisz a szobába…
És a rémálom moccant…
Minden csoda három napig tart – tartja a mondás, aztán jöhet a jajveszékelés, meg a szörnyűségek…
– Harmadik napja ad véres tejet a tehenem… – mondja az egyik gazda apámnak, és a szeme sarkából rám tekint.
– Ráadásként, mintha a tokájába mászott volna a bőgőbéka!
– Miélt mondod el mindezt nekem? – kérdi Antal.
– Csontpók szőtte be a Ágoston lovának lábát. A borvágó meg arról panaszkodik, hogy egy bukatnyi bort nem bír lenyelni, mert menten lerészegül…
– Az üvegcséimben rendre bevörösül a tinta. Átnyersülnek a papírjaim, ha az atrament nem vörösödik be, hát kiszárad…
És hirtelen valakinek eszébe ötlik, hogy bizony hat foggal születtem, köldökzsinórral a nyakam körül. És már sajnálják is, hogy nem szorult az a hurok szorosabbra, hogy nem vitt el örökre a markoláb, hogy még csak ilyen kicsi vagyok, és hogy ennyi idős korban még nem akasztanak…
Szomorú.
Anyám eleget szégyenkezett e miatt. Modern nő volt, egy babonákkal övezett világban.
Boszorkánynak tartották. Elég sokan a falunkból (csak, mert ápolónőként dolgozott, mint azt már talán említettem).
És mert megkapta a „Boszorkánycsók”-ot. Azért.
Egy este – egy téli esten – házhoz hívták, az öreg Meggy nénihez, aki már a halálán volt. Ott kapta meg…
Csúszott az út. A jég ugyancsak tükörbe vonta a falu utcáit, ám ezúttal senki nem gondolt Jóbbal. Vízcseppek szikráztak a házak ablakain kiszűrődő lámpások fényében…
Anyám virrasztott Meggy mama mellett egész éjjel, és cserélgette izzó homlokán a vizes borogatást.
Még éppen az első kakasszó előtt, Meggy mama feljajdult, megragadta anyám kezét, és kilehelte koromfekete lelkét.
Ott adta át állítólagos tudományát, azzal a kézfogással, amit anyám sosem használt.
Anyám…
Amióta csak ismertem, mindig nagy istentagadó hírében állt (így alkottak tökéletes párt apámmal.)
Gyűlölt minden természetfelettit, saját, hányatatott sorsa okán. Ostoba, gonosz tréfát űzött vele a sors, ami már-már túlnőni látszott minden természetes eredetű balszerencse határán, így nem tehetett mást, mint hogy a szellemvilág nyakába varrta az egészet.
Meg kell vallanunk, nem egészen oktalanul…
Azokban a napokban kaptam meg a pokoltól első társam is, a kis jércém…
Oh! Hogy még róla nem is szóltam?
Csak nyugalom. Mindjárt. Csak egy pillanatot!
3 hozzászólás
Alig tudok megszólalni, annyira lenyűgöz ez az egész! Ez csodálatos, nem hittem volna, hogy életemben olvasok egy ilyen varázslatos művet!
Nagyon köszönöm!
Én köszönöm. Az első hozzászólás! Innen már – remélem – megered a nyelvetek!
Tényleg nagyon jó volt! Kezdek rájönni valamire… még ma el fogom neked mondani, hogy mire!