Lepketánc (26/06 rész)

NEGYVEN NAP A PUSZTÁBAN

Létezem, ez egészem bizonyos. Életre hívott egy kínzó igény, s az emberek szeretnek is, hogy vagyok, nem is. (Ok és okozat, hehe…)
Létezem, akár a tánc, a séta, vagy a beszéd. Isten akaratából, mégis, olykor úgy tűnik, akaratától egész független…
Igen! Azt hiszem, most ördögöm van! Ezt dupla vastaggal húzzuk alá!

Azt veszem észre, ha baj van, jó hogy vagyok. Ha nincs, jobb a háttérben maradni, és nem zavarni semmi vizet – s ezzel meg is van kötve az egyesség. Így a legjobb mindenkinek, kivéve persze engem: mert így a legboldogabb pillanatokból mindig kimaradok.
Eljön a reggel. Megébredek. A testem hasmánt, észak-déli irányban, az ágyam a keleti oldalon. Megcsörren a vekker. Törvényszerűen bal lábbal kelek.

Neveim jelentése: Feltartóztató, Vádlóként szembeszálló, Közvádló, Rátámadó.
Beszélik, álcául fényes angyalok testét öltöm magamra, úgy kívánom bűnre csábítani az Embert. Mert egy másik nevem: Lenni!

Ott is egy. Ott, a lámpaoszlopnak támaszkodva. Kuporog a tövében, és valamit mormol. Hogy imádkozna? Kötve hiszem! Az ilyenek nem is tudják, hogyan kell. Kezdődjék a műsor!
Bőröm egyszeriben kifényesedik, hajam hossza megnövekedik (mint aranyló búzamező, ha ring a szellő ritmusára), hozzálépek, és a kezem nyújtom neki.

Kedves fiú. Szinte még gyermek. Adja a kezét, és elmosolyodik.

Ha-ha! Milyen jól tudják! A Gonosz Lélek! A kezdetektől embergyilkos! De tudják-e, kinek a megbízásából cselekszem?
Istentől meghatározott szerepem, hogy az emberrel szemben Isten érdekeit képviseljem! A Bűnt óhajtom, mellyel – akárhogy is – csak az általa akart Jón munkálkodom…
Hoppá! Figyelmeztető!

Ott trónolok a tarot lapjain. Arcom langy fény vonja aranyba. Székem lábához egy férfi és egy asszony láncolva.
Az asszony alacsony termet. Sötét hajú, sötét szemű. Vállait, alkarjait sűrű prém borítja. Szemében ismeretlen eredetű csillogás. A „tudós urak” számára ismeretlen; én tudom, honnan ered.
A vágy látszik megcsillanni bogárszemeiben. Az utánam való vágyakozás fénye. Lillith az, a hazug Ádám, a csalárd, a házasságtörő első neje.

Kecskeszerű testem, kosfejem, állatias jellemem hivatott szemléltetni, elrettentésül mindenki számára, aki az én utamra kíván lépni.

Egy szemernyi nincs bennem abból az analgéziából, mit a legtöbben – oly kegyesen – legerősebb tehetségeim/átkaim közé sorolnak…
Talán ezért is mondom el mindezt, hogy megértsék.
Az embereknek is meg van a maguk feladata az életben, és egy kísértőnek is megvan. Igen, kellemetlenül érint a hozzáállásuk. És igen, vannak szakmák, melyek fontosságáról mindenki meg van győződve, ám tisztviselőiket senki nem szívlelheti.

Tudják milyen érzés tudni, hogy egyes vidékeken a földművesek minden reggel szertartásszerűen az üllőre csapnak kalapácsukra, hogy megerősítsék láncaim, melyekkel a mélyben tart az én szerető atyám?!

Tudom, az önfeláldozás nemes dolog, és segíteni más embereken sem utolsó. És nem is a hála hiányzik, mert meghálálni senki ne háláljon meg semmit, egyszerűen magától lépjen valaki a helyembe, ha egy kicsit elfáradtam, és folytassa a munkámat… Ideje indulni! Gyerünk! Tánc!

Persze, ha Ő mondaná, szebben hangzana. De ha velem kapcsolatban mondja ezt valaki, azt nem veszik igazán komolyan. Az ördög szájából meg…
Na, hagyjuk.
Egy örökkévalóság az én negyven napom, itt a pusztában. Saját magam kísértem szüntelen, és akárhogy szeretném, nem látom az alagút végét…

Hálátlanok!
Nekik adtam a beszédet, minden irodalmiságnak alapját, s mit mondanak, mi maradt meg e becses kincsből?
„Az ördög adta a káromkodást.” Így is adja vissza a szólás-mondás: „beszúrta az ördög a farkát”, ha valaki káromkodik…
Erről ennyit. Hagyjuk…

Ez itt minden beszédnek az alja!
Azt mondja a Biblia: attól nem lesz beteg az ember, ami bemegy a száján; inkább attól válik beteggé a lélek, ami kijön rajta…
Mert ami szó elhagyja az ember száját, az mind a szívből fakad.

„Szélfútta levél a világ,
De hol az ág? Ki az ág?”

Irodalom!
Ez tenne beteggé? Mondják, hát nem gyönyörű?

Nehéz az emberektől egy ördögnek jót kérni, mert annak mindig csak rossz lehet a vége. Csapdát szimatolnak, kelepcét, keresik a cselt, a tréfát, pedig aztán az igazán nem az én asztalom… s csak nevetnek, nevetnek, s bálba mennek, s engem oda is csak a végére hívnak, kocsisnak, hogy vigyem el ezt, vagy azt, mit tudom én – basszam meg! – meg hasonlók…
Hogy vigyem a pokolba! – Persze mire kihajnalodik, mégis csak haza kívánják. Vissza, a jó, puha, meleg ágyba.
Hagyjuk. Irigy vagyok. Na meg, sértődött is! Hogy képzelik, hogy csak Ő a jó, én meg mehetek a víz alá?

Van hogy Ő is irigy (vagy félti a státuszát)! Tudja, nagyon jól, hogy több van az emberben, mint azt egyesek gondolnák, ezért is igyekszik szabályozni a létüket. Hatalmas ollójával nyesi meg mindannyijuk szárnyait, nehogy túl messzire szálljanak, nehogy átlépjék saját világának határát, és ott egy jobb-, rosszabb-, másabb létre találjanak.

Vegyük csak a Kiűzetést. Azt hiszik, azért kellett az embernek mennie, mert nem engedelmeskedett a parancsnak, és szürettilalom idején evett bele a kincsbe?!
Mit is mondott? Emlékezzenek!
„Űzzük el őket, nehogy egyenek az örök élet gyümölcséből is, és egészen olyanok legyenek, mint mi magunk!”
Vagy Babilonnál?!
„Íme, e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi nem gátolja, hogy véghez ne vigyen mindent, amit elgondolnak vala. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvüket!”

Mondják, az embert halála után ítélik meg a Végítélet Napján, addig pedig a Pokolban, a Purgatóriumban, netán a Mennyek Országában várakozik végső bírájára…
Isten, ismerve minden titkunk, bűnünk és jótéteményünk, talán nem is ítélhetne felettünk; meg aztán…

Ismertem valakit, aki odaátról jött. Életében az egyik legelvetemültebb ember volt a világon: csalt, hazudott, mindenkit kiforgatott a vagyonából, egyszer még ölt is…
– És milyen a pokol? – kérdeztem egy alkalommal.
– Borzalmas – felelte. – Ahh!
Felszisszent, kezeit halántékára szorítva rándult össze. Folyamatosan ilyenek történtek vele.
– Halála után kitágul az ember tudata – mondta. – Leomlanak a gátak, és utat engednek minden élő és holt gondolatának…

Vele is így történt. És minden alkalommal fájdalom járta át, akárhányszor valaki szörnyű tetteire gondolt az élők közül.
Bűneink mennyisége és súlya dönti el, miként éljük meg a Másvilági időket. Ki kevesebbet vétkezett, jobban él, míg az igazán bűnösök számára az a hely, maga a Pokol.
Rólam, szerencsére, utólag senki nem mond rosszat. Minden bűnöm időben kimagyarázom!

El ne higgyék, he-he! Csak viccceltem!