TEMPO
Gyónom a mindenható Istennek:
Bűnös vagyok – hazudtam, mást is bűnre csábítottam, rosszul imádkoztam, szent dolgokkal tréfálkoztam. Önző voltam, irigy, hiú, telhetetlen, öntelt, elégedetlen. Apámmal egyszer csúnyán beszéltem… többre nem emlékszem…
A tett, létforma, mit bűnnek neveznek, távol álljon tőlem! Alaptermészetem – születésemtől eredően, – egészen más! Jó vagyok – de a bűn ajtóm előtt leselkedik, és rám van vágyódása! Meg-megkóstol tehát…
Úgy érzem, nincs időm várni a változásra. A magamfajták lendítették mindig előbbre a világot, és most is ezt kell tennem.
Rejtezhetnek bár hibák terveim kivitelezésében, de az, hogy segítségem a bűnre való csábítás jeleként értelmezzék, az mindig elszomorít…
Önmagyarázók!
Van is ebből elég bajom. Mármint a hirtelen akarásból.
Tudják, hogy volt a világ teremtésénél?
Hadd mesélem el!
Az Övé volt az összes gyümölcsfa. Hát, szégyen, nem szégyen: könyörögtem, hogy adjon belőlük, legalább egyet.
– Válassz hát – mondta, és én választottam…
A Som hozta legkorábban a virágját. Betöltötte az egész Édenkertet. Úgy szállt illata, ahogy a szél sodorta: ott volt mindenütt…
Csodaszép volt! Különösen a Cifrasom!
Azt mondtam: legyen a Som, az a legszebb (s így is van, számomra, míg világ a világ). De a termése!
Egy örökkévalóságnak tűnik, míg beérnek a bogyói!
Lassan járj, tovább érsz! (Hacsak nem kergetnek!)
Nem szólt előre – emlékszem -, csak magában kuncogott…
Ha én magam volnék a Sátán (az alattomos, ármány, álnok, bogos hurkájú, csalárd), elmesélhetném minden megidézőmnek, mi a különbség Atyám (hisz én is csak annak nevezem Őt) és én közöttem: a TEMPÓ, semmi más…
De egyszerű halandó vagyok, jó és rossz egy személyben, ki evett a jó és rossz tudásának fájáról, és aki nem mer az utcára kilépni, mert minden tekintetben, minden szóban, dalban, képben önnön mezítelensége vigyorog vissza rá – s ez, kétségbe is ejti…
Épp ebben a pillanatban is! Kinézek az utcára, és a szívem sajdul bele, ahogy azokat a párokat látom. Vidám lépéseik saját sutaságom, harsány kacajaik saját gyengeségeim juttatják eszembe. Hiába…
Mégis: segíteni szeretnék…
Egyszerűen szeretem, ha az emberek mindenhová, mindig időben érkeznek, s ha emellett jut idő mindenre, és mindig nagyon-nagyon szépek…
Én adtam a tükröt, a szépítőszereket, a pálinkát, a puskát, és a dohányt…
Nagy kaland! Plusz egynehány jótéteményem – nem kérkedem ezekkel, – minek is tenném!
Nem csak a hordókba tudok én szellenteni!
Ismerik Emilio, a vén órásmester történetét?
Ha lesz még időnk, a vacsora előtt elmondom. De előbb, mint azt ígértem, mesélek első barátomról, Rikkancsról.
Kis, fekete jérce volt. A legszebb a faluban.
Apró gombszemei állandóan az embert fürkészték. Kikerülni sem lehetett!
Azon a héten találkoztunk össze, mikor az öreg Meggy mama meghalt.
Meztelenül kuporogtam a kereszt tövében, mit egy elágazáshoz emeltek. Magamban ismételgettem egy régi ráolvasást:
"Újhold, Újkirály!
Vidd el az én nyavalyám!"
– ekképpen suttogtam. Kértem az Istent, s az összes szellemeket, hogy vegyék le anyámról az öreg Meggy mama rontását. Magam is hittem a faluban terjedő babonának.
Annál a Keresztútnál hagyta el egy ember – magas, egyenes hátú, szürke csuhában. Egy szekérről ejtette le, egy letakart fakalitkában.
Odaszaladtam, és kivettem a tákolmányból.
– Mit? Mit? Mit? – rikkantotta el magát, és kemény csőrével végigkopogtatta a rácsokat.
– Várjon! Várjon már! Hé! – kiáltottam a szekeret hajtó alak után, de az, rám se hederített.
Egy darabig a Sötétarcúnak tűnt. Aztán az apámnak. Utólag úgy gondolom, talán az Omegát láttam. Szaladtam utána egy darabig, egyre gyorsabban és gyorsabban, de utol nem értem…
– Mit? Mit? Mit? – rikkantotta a jérce.
– Mit tudom én! – vontam meg a vállam, megragadtam a kalitka fogantyúját, és hazának vettem az irányt…
Senki nem szerette a Rikkancsot, csak nekem volt a mindenem. Varázserőt tulajdonítottam neki: sötét pihéinek, gomb szemeinek, rikoltó hangjának.
Oda voltam érte! Ahogy általában egy Lidércért oda lehet az ember.
Decemberre úgy éreztük, közeleg a világvége.
Anyám nem mert egyedül menni a faluba. Dénes csak asszonymunkákra kapott megbízásokat.
Egy ismeretlen lény marhákat tépett szét. Minden héten egyet. Mindig más gazdáét. A mi ellenlábasainkét, mint azt az ármásbíró és a falutanács kiókumlálta.
– El kellene mennünk innen… – mondta egy nap Simon, anyám bátyja. – A Város visszafogadna!
Újságokat és hirdetéseket terített elénk, bizonyítandó mennyivel több lehetőség adódik Budapesten.
Egy barátjáról is mesélt nekünk, bizonyos Ernest Dusánról, aki a pszichológia és viselkedéstudományok professzora volt az egyetemen:
– Az ottaniak kerülik a babonaságot és gyógyítanak minden betegséget, nyavalyát. Mert minden gond forrása a testben rejtezik, s az elmében, mi maga is csak a test része: egyszerű biológia, kémia, és…
Akkor hallottam először idegenszerű szavakat.
– S az ottaniak szociálantropológiai indíttatásból veszik csak elő a boszorkányságot, és azt mondják…
Hihetetlennek tűntek azok a szavak, épp az ő szájából! Mint később kiderült, érték őt is hasonló vádak, már egész kicsi korától, így vált a babonaságok helyett egy másik téveszmerendszer, a pszichológia lelkes rajongójává…
Többen emberfarkasnak tartották.
Csak tetézte a dolgokat, hogy huszonkét éves korában rókaházasságba keveredett az erdőben élő bolond lánnyal.
Abigél akkor lehetett tizenhat, netán tizenhét. A szúnyogos erdőben élt, az öreganyjával.
Csak erősítette a bajt, hogy közös gyermekük meghalt a bölcsőben, még mielőtt megkeresztelték volna.
1 hozzászólás
Tökéletes ember nincs, bűne, esetleg bűnei mindenkinek vannak!
Még nekem is, pedig é…. De ezt “hagyjuk!”