AZ ÉLET BÁBSZÍNHÁZA
Régebben a világ egyik legtermészetesebb dolgának számított – táncolni.
Egyiptomban úgynevezett asztrális táncokat jártak: a csillagok járását, az évszakok, napszakok változását hozták össze az emberi életkorokkal.
A hinduk és görögök úgy tartották: az emberi légzés ritmusa egybehangzik a nap járásával. Egy nap 25920 lélegzet. Épp ennyi év alatt halad át a nap mind a 12 csillagjegyen…
Mindenki táncolt, maximum nem- és kor szerint különültek el járt táncaik egymástól.
Lehet – csak ma már az esetek 99%-ban, sajnos ez kevés a boldogsághoz…
Ám, apám mindig azt mondta, örülni kell minden szerepnek, mert mindben ott szunnyad a kiváró, lassan ébredező, várva-várt szerep – mely a néző szívéig hatol; s színésznek lenni e vágy nélkül, körülbelül olyan értelmetlen dolog, mint kavicsokért dolgozni egy arannyal teli bányában…
Mert, habár csak igazi lelkünk tükörképei vagyunk ezen a világon, sokat nyom a latba, milyen hűen követjük azt, árnyakként, ebben a másik világban, majdan megsemmisítésre szánt világban…
Hallgassák!
A színtársulat három főre bővültének előestéjén történt. Micsoda nap volt! Egy akkora pofon az élettől, hogy a mai napig belesajdul az arcom, ha valakit hazugságon kapok…
Magda elcsente az egyik jelmezt, rizsporral, parókával, mindennel együtt, és elvitte a mosodába, hogy eldicsekedhessen barátnőinek új szerepével…
Apám nem volt igazgató. Csak kölcsön kapta azokat a dolgokat a régi színházából:
– Atyaég! A jelmezek is hiányoznak! Hogy történhetett?
Magda megérkezett végül időben, csak épp a parókákat hagyta el:
– Hozzányúlt a palókákhoz? Mondja mál! – üvöltött rá atyám, mire minden szín kifutott az egykori mosónőből…
És megtette! A történelem ismétli önmagát. Nem véletlen a mondás:
– A kis Anti úrfiékat láttam játszani vele tegnap…
Idekente! Igazolta magát! És le-Antiúrfizott 19 éves koromban!
És neki hittek! Mint régen a Paradicsomban.
Az ő angyalkái voltunk – Dénes, meg én, – de ők voltak a színészei, akikben kedve tellett.
Van egy mondás: az ördög olykor nagyon is igazságosan jár el. Ennyi…
Egy nap, betoppant Kati néni, és az igazgató még aznap elküldetett Magdáért abba a városszéli mosodába, és én tudtam, hogy eljött a bosszú ideje.
Kati néni egy bölcsődében igazgatta napi 10-12 órában a gyerekeket, míg rá nem unt a hálátlan csemetékre.
Ezek sem a régi gyerekek voltak már: nem akartak gyermekláncfüvet fűzni, „bújj, bújj zöldágazni”, meg bújócskázni, és szaladgálni, csak videofilmeket nézni naphosszat, és a saját vérüket és társaik vérét freccsenteni az óvoda járdájára…
Így Kati néni összepakolta a cókmókját, és átjött a Mintai Táncszínházhoz (ami persze, csak atyám elméjében létezett).
Egy kocsmában beszélték meg az első próbát – zárás után.
Csakhogy, sehogy nem akart kijönni Magdával. És nem volt hajlandó bukott óvónő létére mosónőt játszani…
Olyan volt ez, mint – táncos nyelven szólva, – egy pirouette.
Teljes fordulatot tett lábujjhegyen, s azt hitte, mire visszatért a kiindulóponba, már változott is akkorát a világ, hogy egy mosónő messze rosszabb lélek legyen őnálána…
S akkor megjelentem a kocsma ajtajában, atyám épp a mosdóban volt, odasétáltam Katihoz, és megkérdeztem tőle:
– Ugye tudja, hogy ez a nő őrült, azzal a fazonnal egyetemben, aki színházigazgatónak képzeli magát?
De őt nem érdekelte.
Olyan volt, mint akkor, régen, a Táncházban, mikor a Sötét Arcú megmutatta nekem a kártyák világát. Mikor láttam Dénest és a lányokat körbe-körbe ugrálni, s látszólag semmi nem változott. Én is azt hittem, hogy azzal, ha körbenéz az ember, igazán semmi nem változik.
Ma már tudom, hogy tévedés volt. Változott valami!
Kapcsolatba léptek egymással, és a kapcsolatfelvétel kitörölhetetlen nyomokat hagy minden emberi lelken. És akkor, mikor erre ráeszméltem – utólag bevallhatom -, szerettem volna emlékeik részesévé válni. Belebújni álmaikba. Felrémleni előttük, mikor azokra a régi, Mintai éjszakákra gondolnak – egymáshoz bújva, egy öreg kandalló tüzénél, pokróccal betakart gyenge lábakkal, – és azt az érzést kelteni, hogy jó volt engem ismerni, elfogadni a felkérésem egy rövidke táncra…
Mindegy. Hiába. Inkább hagyjuk!
Az életem a legigazibb dráma.
1 hozzászólás
Vajon nekem mikor jön el a nagy szerep az életem színpadán? ezen gondolkoztam mikor olvastalak…. az a várva várt szerep…