Lepketánc (26/17 rész)

EMLÉKEK

Persze, akkor még mit sem tudtam Atyám mesterkedéseiről – később meg már…
Mindegy. Hagyjuk az egészet!

Belépek a templomba, és a szenteltvíztartóba mártom az ujjaim. A szentély üres! Nincs mitől félnem. Tudom, hogy nincs ott.
Nem szereti a hűvös, üres helyeket!

Képzeletem régmúlt eseményeket csal elő agyam leghátsó zugából. Kornéliám lép be. Keresztet vet, kezébe veszi az olvasót, megcsókolja az azon lötyögő feszületet.
Kis, barna kereszt, rózsákkal futtatott, szirmuknál pirosra színezve. Az Úrjézus vére színezte ilyenre egykor a könnyes fát, ahogy azt véneink mesélik.
Mily csodás nap volt az!

Kilépett a gyóntatószékből, piros felsőjében, és besétált a padok közé, hogy elvégezze az elégtételt.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben… – kezdett hozzá imájához.
A hatalmas ajtó tövében kuporogva figyeltem törékeny mozdulatait.

Mennyire csodáltam! Fekete fürtjeit, melyek sápadt-szép, ovális arcát keresztezték, meggyszín ajkait, a szép bogárszemeket, amikért egy időben ölni tudtam volna…

– Miért maradtál odakinn? – kérdezte, mikor végzett, s közben gyengéden belém karolt.
– Úgy sem jött ma el… – mondtam, s balommal megragadtam jobbomon megtámasztott karját.
Cinizmusom az egekig csapott. Három forró csepp hullott alá a mennyből, és cseppent szét a templom kőlépcsőin…
– Miket beszélsz, Antal? – kérdezett.

Lehunytam a szemem, és a Kezdetekre gondoltam. A Nagy Vizek színén lebegő békére, a mindent betöltő harmóniára, és arra a minden hajnalokat megelőző, első hajnalra…
– Itt vagyok – rikoltottam. Egy hullám alig pár arasznyira hibázott el. Elrugaszkodtam, és elszöktem a magasba.
– Megmondtam, hogy mellőzd a beszédet – dübörögte alattam az óceán.
Aztán, megragadott egy erős forgószél, és úgy kent egy szirt falához, mint ahogy tollat sodor tova a tomboló orkán.
Karmaim behúztam, és megpróbáltam elrugaszkodni, ám ekkor a combomba iszonyú fájdalom hasított…

– Hamarosan elered… – mondtam és a keze után nyúltam.
– Eső…
– Mint egy rossz regényben – mondtam, majd elhúztam a szám. – A hangulatfestés legósdibb eleme…

Csak egymás szemébe néztünk, s egyszeriben kikristályosodott a világ.
– Itt repül a kismadár! – kiáltotta egy láthatatlan fényképész, s a szél is elült egy percre, ledobta magával hordott szemetét, nehogy megzavarja a csendéletet.
Mozdulatlanságunkba dermedten, ismét megízleltük egymás szépségének titkai:
Keringőztünk egy ezüstvizű tavon. Hattyúk szálltak körülöttünk, és jeges gyönyörrel köszöntött ránk az éjszaka…

Az ördögök kívül rekedtek: a partról bámultak bennünket, szitkozódva ördöginek tűnő szerencsénken. A lágyan fodrozódó tó vizébe hajigálták mankóikat, és Istent átkozták, amiért betekintést engedett számomra is a tökéletesség misztériumába…
Őrült, őrült Légió! Édes, édes, mozdulatlan tánc! Nincs szó, dal, netán mese, mely nyomába érhetne!

Aztán elszállt az a bizonyos kismadár.
Kár, hogy mindez már a múlté. Viszlát kismadár…
Kék volt, ha a színe számít valamit. Azúrkék, apró gombszemekkel.

Korni belém karolt, s elindultunk a templom melletti park mentén. Elkerültük a tűzoltó szertárat, az áruházat és betértünk egy kiskocsmába.

Hogy miért nem lett az egészből semmi?
Ki szerencsétlen a kártyában… – így tartja a mondás. Nos, a lapjárásra soha nem panaszkodhattam…

Lelépett a lépcsőről és ismét belém karolt. Csendesen andalogtunk a vasárnapi verőfényben. Akkor, utoljára…
Lesétáltunk a nagy víztározóig: a Leves-tóig.
Egy sárkány lakta a mesterséges tavat, még a régi időkben. A város keleti végében élt, majd harmincnégy méter mélyen. A Leves alig volt három-négy méternél mélyebb, ám a közepén, réges-régen egy kutat fúrtak, hogy elérjék a Pokol tornácát, és győzzenek a Sátánon…

Lehunyom a szemem, majd újra kinyitom. Ismét magam vagyok, a hűvös padok között. És én ott állok, a bejáratnál támaszkodva, és még mindig őt várom…
Nem jön. Egy idő után megunom, és tovább sántikálok…