ELSZAKÍTHATATLAN GYÖKEREK
Apám egy nyári este kergette el tőlem Rikkancsot. Cigányvirág piroslott, körbe a mezőben…
Kinn álltunk mindketten. A lenyugvó nap árnyakkal rajzolta tele arcunkat.
Hirtelen elém fordult, két tenyerébe vette arcom, és annyit mondott:
– Meg kell válnod tőle…
Rikkancs ott kotkodált körülöttünk. Hozzám jött volna, de apám jelenléte valami mód’ távol tartotta.
Már minden éjjel az erőm szívta. Pénzeket hozott nekem, és mindig, mindent megtett, amire csak kértem, de apám nem szívlelhette:
– El kell hagynod ezt a jélcét. Megbolondulsz tőle… – mondta, és utána vágott egy bádogbögrét. A jérce ügyesen kitért, és újabb kört tett meg körülöttünk. – Mál így is azt beszéli a falu, hogy az öldöggel cimbolálsz!
– Mit? Mit? Mit? Mit? – szajkózta a Rikkancs, s amint apám megmondta, mit, elindult a mezőbe.
– Hozzál vizet lostával! Holdjál vizet kötéllel! – parancsolt rá apám, és a lidérc elfutott.
Azt hittem, az álomszesz szállt meg. Kóválygott a fejem, azt sem tudtam, mi történik.
Soha többé nem láttam. Visszatértem a jelenbe, de sokkal szomorúbbnak és kilátástalanabbnak találtam, mint azt a másik világot.
Haragudtam az apámra!
Csak hogy alkalmassá váljak a feladatra, elvett tőlem mindent: Kornéliám, Rikkancsot, az esélyt, hogy rendes életet élhessek, kilépve az Ő árnyékából…
Hiába minden viszontagság, kínszenvedés; mégis, az első volt az életemben. Csak utána jött a Sötétarcú Ember, Rikkancs, aztán a kártya, a munka, Kornéliám, a szerelem, és végül az Emberek. És most, hogy mindjárt vége, megint ő a legfontosabb: bármennyire is úgy érzem, nem kellek neki, talán nem is szeret, sosem kérdez, és sosem mesél. Benne lelem meg a nyugalmam. Mozdulatlansága és ereje úgy von bűvkörébe, hogy nem ígér semmit, nem hiteget, és nem is rémít…
Ő teremtett. Lelket lehelt belém, megtöltött élettel. Szerepet szánt nekem a táncban, csak nem épp a legtetszetősebb szerepet:
1000 esztendőre leláncoltatok a végítélet előtt, majd elemész a tűznek tava, s akkor örökre a semmibe veszek…
De benne vagyok. Helyem van tervében!
Nem úgy vagyunk, mint régen. Nem úgy.
Hatodik éve élek távol tőle. Kísértem környezetem láthatatlan, lopódzom a nyomotokban, s csábítok a bűnre.
Ő Mintán maradt, és ide költöztem – Tükörországba.
Kirohantam egy nap én is az erdőbe, megvártam az éjfélt, és felfogtam az ördögoldalborda virágát… így esett.
Mit lehet tenni? Ilyen az élet…
Na, mindegy…
Nagyvárosi sámántánc ez: egyet előre, kettőt hátra (csak így juthatunk el a kiindulópontig).
Talán tényleg ez a megoldás: megadni magunkat Sorsunknak? A szenvedés, az elszegényedés, az Istenen túli vágyaink nullára redukálása mutatja meg az Ő útját?
Megbékélni a sorssal? Csak ez adhat nyugalmat?
Lendület, feszítés, lazítás!
„ Újhold, Újkirály! Vidd el az én nyavalyám!” – kiáltom az égre; s hogy mi végre? Már nem tudom…
Egyre csak fújom valaki más igazát…
1 hozzászólás
Sparaxis! – Szép virág…
Az apák már csak ilyenek… Nehezebben mutatják ki az érzelmeiket! De szeret Ő! 🙂