ÉDES BŰNÖK ÉS KESERŰ ÉBREDÉS
Másnap este táncba mentem. Egyedül indultam és barátok közt végeztem. Egy sem sejtette, hogy az ördöggel cimborál, he-he…
Korsó követett korsót. Füstkígyó képében környékezett meg a Gonosz, és szólított szolgálatába: pusztítsak egy keveset én is a világból – és átkoztam meg apám, és anyámat, és törtem össze egy széket és vagy egy tucat poharat; és loptam egy kalapot, és távoztam a számlám rendezése nélkül. És fel sem tűnt, mennyire forró odakinn a szél, hogy eltűnt az összes hó, és az emberek, akár egy színdarab gyenge színészei kóvályognak körülöttem, elfeledve a szövegüket, hogy kihez, és mikor kell szólniuk, és kedvem támadt írni…
Hogy miért? Mert nem olvasni akartam mások letét, hanem saját életet élni. Mert nem nézni akartam a táncolók hadát, hanem vállukra tenni a kezem, csizmát húzni, és beállni a körbe, a sorba, akárhová, s menni velük, bárhová is tartanak, vagy otthagyni őket, és egy személyesebb, saját táncba kezdeni…
S láttam őket aznap éjjel, és láttam hajnalban: a tavasz első napján, mikor még nem kelt a nap. Ritmusuk elveszett, szemük gyulladtam révedt a messzeségbe…
Olyanok voltak, mint Vég bácsi, a halála napján. Mint …
Sérültek. Ez a lényeg. Sérült volt mind. Csonka, lelketlen, meggyalázott, a saját, éjszakai életébe beleszerelmesedett tecchalott…
Reggelre aludni tért az ő istenük, s saját hátukon kellett hazáig cipelniük. És oly messzinek tűnt aznap a virradat…
Akkor láttam először, igazán kristálytisztán – amit már megízleltem egy alkalommal, akkor a táncházban, a füstbe öltöztetett kártyaasztalnál: hogy mindenki mennyire más, és más! S hogy semmi szükségük az én világomra, ahogy nekem sincs semmi szükségem az övékre. És túlterhelt agyam elhitette velem, hogy én magam vagyok az ördög, és ez így is maradt vagy kilenc esztendeig, és ez sem érdekelt, sőt, azt mondtam, mindegy, és hogy hagyjuk, és akkor jó volt nekem, tudtam, mi miért történik, és miért állok én a negatív oldalon, miért jut nekem mindig az érem sötét oldala, és megmagyarázottnak éreztem a létem, és boldog voltam – igazán boldog. Igen…
De eljött a hajnal, s elhozta magával az ébredő élet minden varázsát. Eljött, mint mindenegyes napon.
Sápadtan pislákolt már csak a hold a ragyogó fényben. Az éj szépséges arcára széles, sárga vágást hasított egy repülőgép csíkja. Sötét kalapja homlokára csapva ígért langy, tavaszi esőt.
Hazaértem, és bort bontottam, de nem éreztem édesnek a tegnap esti bűnt. Visszatettem az üveget a hűtőszekrénybe és ledőltem a pamlagra.
– Mi volt? – kérdezte anyám. Az öreg sosem kérdezett. Hozzá vagy szólt az ember, vagy nem. Nem lehetett semmiről kérdezni, és ő sem kérdezett senkit, egyszerűen döntött…
Rólam. Rólunk. Mindenki másról a környezetemben.
Anyám töltött egy pohár vörösbort, és azzal kínált. A „Vigasztalás Poharával”, Kornélia elvesztése felett érzett keserűségem enyhítésére…
Előhalásztam belső zsebemből a tükröm, és visszanéztem egy pillanatra a múltba, négy éves koromra:
Tudják, ki volt a kis leányka, a keresztelő-ingecskével a sírban?
Remény, meg nem született nővérkém, kit a „halál kötelei” még születése előtt lerántottak a pokolba…
Nem számít…
Akkor reggel, legszívesebben ott lettem volna vele. Ott feküdtem volna a sírban, hátulról karolva, a fülébe dúdolva. Felelevenítve a régi történeteket. Hét évvel lett volna idősebb nálam, és ez látszott is volna rajta: az arca gyönyörű, vörös haja hosszú és gubancos, keresztelési ingecskében, két pénzérmét szorongatva. Ő lett volna az idősebb, de én az életrevalóbb, a világlátott. S meséltem volna neki naphosszat dolgokról, amik az élők világában vannak, és boldogok lettünk volna, hogy halottak vagyunk – és már csak Dénes hiányzott.
De azt kezdtem el mesélni, hogy éreztem meg, hogy minden gyengeségem ellenére, nagyobb szükségem van apámra, mint a többi gyengére…
Tudom én, hogy igaza volt. Mindig tudtam.
Reggel volt. Megint hajnalig dolgozott. Hat után valamivel sétált le az emeletről, mögötte az emberei, aktatáskákkal, összetekert tervrajzokkal. Négyen voltak.
Angyalok.
– Lukács… – nyújtotta kezét az egyik felé. – Holnap, ugyanígy.
Az öregek meghajoltak, és távoztak.
1 hozzászólás
Nem vagy te gondosz… Csak a hibáidat nem szereted!
Szerintem…. Igaz jól látom? 🙂