Lepketánc (26/26 rész)

MINDEN VILÁGOS?

Maga a tánc nem szorítható materiális keretek közé. Nem tehető közszemlére a maga teljes valójában egy szoborba vésve, vagy egy vászonra kenve. Nincs szó, mi leírhatná varázsát, sem szőttes, melynek kanyargó formái oly tökéletesen adhatnák vissza az élet mozgalmasságát, színeit, és csodálatos létét, mint önmaga, a tánc.
Próbálkoztak ugyan többen megragadni más művészetek által – szavakkal írták körül, remélvén bezárul egyszer a gyűrű, és rabul ejtheti a költő is a csodát, rajzművészek, fotográfusok igyekeztek egyetlen, maradandó, beszédes pillanatba tömöríteni az egész lényegét – hiába.
Varázsa épp megismételhetetlenségében rejlik. Életközelsége elvitathatatlan, s e tekintetben, a művészetekben örökre vetélytárs nélkül marad.

Mert, minden tánc az emberi lélek tükre!
Beépül minden egészséges szervezetbe, és benne is marad. Megtapasztalni lehet, megfogni lehetetlen. És én az ő táncukat utánozom majdan, kinek-kinek érdemei szerint, s megízlelhetik akkor bűnös életüknek keserű gyümölcsét vala…

Mindaz, amit a táncról tudni kell, annyi, hogy a tánc nem csak utánozza a valóságot, hanem maga is valódi és élő, eleven valóság. A legillékonyabb művészet. A leírhatatlan forma!
Tudják-e, hogy e pillanatban az ördöggel cimborálnak? Hogy erős a hitük? KAcognom kell! Ha elhiszed, hogy magad is valódi vagy, máris a markomban tartalak!
Hogy ki tudsz fogni a sánta ördögön? Kötve hiszem, he-he!
Én itt állok, s te epekedvén lesed minden szavam, igyekszel magadba szívni a kárhozottak minden bölcsességét…
Hogy táncolsz is? Néptáncot? Az sem rossz – ma még. Mert a tánc, mint minden más, mi élő: illékony, megfoghatatlan, megismételhetetlen. Egyszer elfeleded, megöregszel, s lábaid épp akkor hagynak cserben, mikor legnagyobb szükséged lenne rájuk; ott fenn, a mennyország kapujában.

Nagy az én bűnöm, mert az én nevem: Lenni.

Lendület, feszítés, lazítás!
„ Újhold, Újkirály! Vidd el az én nyavalyám!” – kiáltom az égre; s hogy mi végre? Már nem tudom…

Talán nem is kell több, mint megszerezni a ritmus felett az uralmat! Különös úti célokhoz, egy táncórához Istennel – ám, a magunk egyéni módján!

Mert meg lehet írva születésünk és halálunk órája a Csillagokban; talán nyomon is követhetjük Életünk vonalát személyre szabott Jegyeink ismeretében, megélni úgy éljük meg ezen agyagba zárt létet, ahogy az nekünk tetszik!
Igen.
Ha sikerül magunk mögött hagynunk – mesterséges Csillagaink támasztotta – elvárásaink saját magunkkal szemben, s átengedni magunkat valódi Sorsunknak – mely egész más rugóra mozdul, mint maga az emberiség; nos, igen: ezt már nevezhetjük Változásnak!
Le az előítéletekkel! Értsék meg létem! Lássanak tisztán, okot és okozatot!
Hogy miért? Hát nem értik?

Mindegy is. Hagyjuk!
Úgy sem jutunk soha a legmélyére…

Látják, akárhogy is szeretném, saját, esetlen táncom sem tudom pontról pontra lejegyezni.
Nincs annyi szavunk, olyan jelrendszerünk, mely alkalmas volna akár egyetlen mozdulat elbeszélésére…
Mégsem maradt nekem más, csak a beszéd.

Ha nincs kedvem, nem írom meg!
Maradt még lapom, de ha nem akarom folytatni, nem folytatom. Ha meg újramesélném – később -, egy kicsit másként, egyszerűen újrakeverem.

Most jó. Most tapsoljanak! Köszönöm! Köszönöm!

Ím, a kóstoló! Ugye, hogy elég sokhelyütt igazam van! Felkeltettem az érdeklődésüket? Vagy elég idejüket nyertem már el fontosabb teendőik kárára? Hallgatnának még?
He-he! Többet mond minden szónál, ha ezentúl csak hallgatok! Munkám többi részét bevégzi az idő!

Tudják azt maguk nagyon jól, emberemlékezet óta így működik az Ördög Bibliája…