Lesben állva

Lesben állva

Az öreg diófának támaszkodva gyönyörködtem a madáretető körüli nyüzsgésben. Fenn, az etetőn cinkék válogattak pipiskedve a magok közül, lent verébhad csivitelt, lármázott.
A szemem sarkából mozgásra figyeltem fel.
A tuják közül kióvatoskodott egy macska. Szorosan a földre lapult, feszült figyelemmel – mintha étlapot nézne, – figyelte az evésbe feledkezett madarakat. Nem vette észre, hogy őt is figyelik. Adolf támadásra készen, megfeszülő izmokkal állt, tőle csak pár lépésre. Én is mozdulatlanná dermedtem, vártam, hogy mi lesz.
A macska az egyik „kezét” óvatosan előre tette, és szinte észrevétlenül húzta előre magát. Teste megnyúlt, majd összehúzódott. Mint egy kígyó, úgy kúszott előre. Adolf nem mozdult, de a képén látszott, hogy tudja mi fog történni. Tudja a macska stratégiáját, és készen áll, hogy azt tönkre tegye.
A madárgyilkos megint mozdult. Talán csak millimétereket haladt, türelme, önuralma bámulatos volt.
A macska felemelkedett.
Lelki szemeimmel már láttam, hogy a következő másodpercben madártetemek hevernek szerte-szét.
Adolf mély lélegzetet vett, – én hangosat kiáltottam: sicc! A macska nem elszaladt, hanem hihetetlen rugalmassággal a fára dobta fel magát. Dühös kígyóként tekergett a farka, és a szétrebbent madarak után kerregte: visszajöttök még, visszajövök még.
Adolf a fa alatt vicsorogta: én is ott leszek.