Utált kórházban lenni.
Gyomrát felforgatta a fertőtlenítő szaga. Idegen volt az ágy. Megalázó a kiszolgáltatottság. Ha szüksége volt kórházi ápolásra, igyekezett megtalálni a dolgok jó, humoros oldalát. De most, képtelen volt rá. Hiába viccelődött, hogy az osztály nevét – nőgyógyászat, – le kellene cserélni hölgyológiára, mert az a szó csak csókra-álló szájjal, csücsörítve mondható ki, nem volt kedve nevetni.
Sírhatnékja volt.
Félt a kürettől, a vizsgálat eredményétől. Bármi elváltozást vett észre magán, – bepánikolt. Rettegett a betegségektől, kivált azoktól, melyek egy ollós lénnyel függtek össze. Rák ölte meg anyját, apját, testvérét. Tudta, hogy ő lesz a következő, csak idő kérdése az egész. A félelem nem volt elég, még el kellett viselnie a megalázó vizsgálatokat is. Hiába volt az orvosnak a hangja személytelen, bizalmaskodó – csússzon lejjebb, kedves, – az a tény, hogy ott feküdt kiterítve, mint egy trancsírozásra váró állat, sírásra késztette. Megpróbálta átvenni az orvos lénytelenségét. Megpróbálta nem észrevenni, hogy egy hideg műszer feszíti szét az ágyékát. Megpróbált felülemelkedni az egészen, és a Toldit kezdte el szavalni. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, tikkadt szöcskenyájak ….”. Nem ment. Képtelen volt folytatni. Alig várta, hogy kiszabaduljon a vizsgálóból. Szobájába visszatérve könyvébe temetkezett. Az olvasás megnyugtatta, kiszabadította a kórház klóros egyhangúságából.
Másnap reggel a műtő folyosóján didergett hat? nyolc? – nem számolta – sorstársával együtt. Az asszonyok igyekeztek nem nézni senkire, semmire. Mintha szégyellték volna, hogy a korukkal probléma is jár. Hallgatagon ültek. Várták, mikor szól ki értük a műtősnő. Mire rá került a sor, elzsibbadt a lelke. Minden mindegy érzés kerítette hatalmába. Álma mély és álom nélküli volt. Ébredése után már csak arra gondolt, hány óra múlva szabadul ki innen.
Reggel főorvosi vizsgálatra kellett mennie. Hiába tiltakozott, érvelt a tegnapi műtéttel, felvilágosították, hogy e nélkül nem mehet haza. Újra elfogta a pánik, a szégyenérzet, a megalázottság érzése. De szótlan birka módján beállt újra a sorba. Akkor rémült meg igazán, amikor belépett a vizsgálóba. A főorvoson kívül ott volt az osztályos orvos, két szigorló, meg pár nővér. A tömeget meglátva halkan megkérdezte:
– Teljes a létszám?
– Miért, kit vár? – kérdezett vissza a főorvos.
– A portásnak nem volt meghívója? – tette fel az újabb kérdést.
Bár a főorvos férfiből volt, megértette, mi van a kérdések mögött. Intésére az asszisztensnőn kívül mindenki elhagyta a vizsgálót.
A csendet csak a gumikesztyű felhúzásával járó csattanás törte meg.
7 hozzászólás
Szia!
Ez ám a frappáns megoldás, talpra esett nő, nagyon jó írás.
Gratulálok.
Üdv.
Nekem is nagyon tetszett, Matyi!!! én
Ahogy olvastam, hogy őszinte legyek, egy érdekes sztorinak tűnt, egynek a sok közül. Mire végigolvastam…hát a hátamon futkos a hideg. Csak gratulálni tudok, nagyon jól sikerült írás! Köszönöm, hogy olvashattam:)
Armand
Nagyon tömör,ütős írás! Már megint rövid voltam!
Nagyon ügyesen oldottad meg a helyzetet! Még meg sem kérdezik, hogy hozzájárulunk-e, hogy 20-an nézzenek be…
Nekem ennél kevésbé jó sztorim volt a régi vidám kedélyű nőgyógyászommal. Mindig finoman paskolta a combom, hogy lazítsak. Nem nagyon ment abban a helyzetben a lazítás. Egyszerre csak visszavágtam neki:
– Doktor úr! Ha letolt nadrággal állna itt mellettem, mindjárt könnyebben menne a lazítás.
A doki fetrengett a röhögéstől, és mindenkinek elmesélte, de elismerte, hogy “jogos”!
Köszönöm, hogy “értékeltetek”. Hozászólásotok értékét növeli, hogy férfiemberektől jött. Bocs Willő, Te sorstárs vagy! Üdv nektek. matyi
Fantasztikus, milyen jól tudod tálalni ezeket a különben eléggé lehangoló eseményeket. Bizony, mi nők, eléggi gyakran kerülünk hasonló körülmények közé.
Ügyes húzás volt a létszám boncolgatása. Gratulálok.