Leütném az angyalt! Mármint Angyal Dezsőt. S ha már a földre küldtem egy hatalmas maflással, a torkának esnék, a nyaka köré fonnám az ujjaim, s addig szorítanám, míg bocsánatot nem kér az elmúlt napokért, és be nem vallja, történeteiből egyetlen árva szó sem igaz!
Mit követhettem el, hogy ez lett a büntetésem? Ez a szoba ággyal, alatta serblivel, amit mindig a kellő pillanat után épp egy nyúlfarknyival később hoznak. Olyan közel a tenger! De az angyaltól nem hallom a hullámverést. Nem hallom a sirályokat. És a segnioritákat se hallom. Csak az angyalt. Az Angyal Dezsőt. Egyszerűen megjelenik, mellém ül, és mesél.
A férfi a Marulivo Hotel teraszán ült. Fehér oszlopok tartottak fedelet feje fölé, így nyugodtan olvashatta az olasz Playboyt; nem fenyegette segniorita Májust sem a veszély, hogy szétázott papírpéppé formálja olasz testét a közelgő eső. Szép lány volt, de nem az a fajta, akikkel a férfi szívesen múlatta az időt. Mert az apró füleket és az apró melleket szerette. Pincér érkezett, kávéval. A férfi azt mondta, grazie, és szája elé emelte az espressot. A kávé erős volt, a tenger pedig esőben is gyönyörű. Nyugaton már javában szakadt. A napsugár különös derengésbe vonta a láthatárt.
Ketten léptek a hotel teraszára. Egy menyasszony és egy fényképész.
– Bravo! – kiáltott fel a fényképész. – Bellissimo! – A fényeket éltette. Valóban szépek voltak.
Intett a nőnek, álljon a korláthoz. Amaz odalépett, háttal a terasznak, arccal az esőnek. A fényképész lehúzta a lány ruhájának egyik pántját, majd hátralépett és állított a gépén. A férfi letette a Playboyt és a nőt kezdte figyelni. Olyan volt, akár egy kamasz istennő. Nem lehetett több tizenhétnél. A ruhája sem az a kimondottan esküvői ruha. Első pillantásra beleszeretett. Beleszeretett: úgy, ahogy csak ismeretlenekbe szerethet az ember. Rögtön feltüntek neki a lány apró fülei, és azt sem esett nehezére elképzelni, milyen hetykén meredezhetnek azok a leányos hegyecskék a fehér szatén alatt.
A fényképész térült-fordult, majd hirtelen a homlokára csapott, majd heves szitkozódások és némi sajnálkozás közepette távozott a hotelből.
– Siessen – hallotta még a férfi, kezében a Playboy-al, ahogy a lány a fényképész után szól.
– Buona sera! – köszönt oda a férfi. A köszönés után lassan körbenyalta nyelvével ragyogó fogsorát, hogy a lány is érezze a kávé ízét és illatát, ha netán csókolózásra kerülne sor.
A nő visszahúzta vállára a ruha pántját és az asztalhoz lépett.
– Van cigarettája? – kérdezte a férfit. Amaz előhúzott egy dobozzal, az amerikai fajtából, és felé nyújtotta.
– Marlboro – mondta a férfi.
– Grazie – így az istennő.
– Kávét? – kérdezte a férfi.
– Kérek – így a lány.
Egy óra sem telt bele, már úgy beszélgettek, mintha mindig ismerték volna egymást. A lányt csak a pénz érdekelte. A férfit csak a kaland.
– Régebben egy katonával jártam. Tüzes fiú volt, de sütnivalója semmi. Az anyám se szívlelte – így a lány. – Ráadásul azt gondolta, várni fogok rá, ha egy távoli országból óvja majd a becsületem az ellenségtől. Aztán arról álmodoztam, Párizsban leszek primadonna. Most meg itt ülök a hotel teraszán, egy amerikai fényképészre várok, aki egykor Monica Belucci-t is fényképezte, s akinek épp kifogyott a film a gépéből, este pedig hozzámegyek egy olasz milliomoshoz.
– Sajnálom, hogy így alakul – mondta a férfi. Tényleg sajnálta. Szinte fájt neki, hogy egyetlen emberé lesz ez a tünemény. – Sok dolgot veszítesz.
– Elbizonytalanodtam – folytatta a lány. – Mindig azt vártam, értem jöjjön a királyfi, a fehér lovon – vallotta be a lány. – Azt akartam, Armaniban legyen, a csuklóján egy Baume & Mercier, milliárdjai legyenek és gyémántból legyen mindkét heréje! Legyen egy revüje, és egy jachtja. Erre elvesz egy egyszerű milliomos. Gyémántherék nélkül. Olcsó Bugattival.
A férfi elmosolyodott és diszkréten megigazította ágyékán a nadrágot. A lány nevetett. Két körme közé csippentette rágóját és felragasztotta a csésze fülére. Aztán felvette a Playboy-t és belelapozgatott.
– Tudja, úgy volt, Mario-val jól alakulnak a dolgok – folytatta a lány közvetlenebb stílusban. – Mikor átadta a gyűrűt, úgy éreztem…
– Tudom – válaszolta a férfi.
– Említettem volna? – csodálkozott a lány.
– Egyszerűen kitaláltam – így a férfi.
– De az egy mocsok – dohogta a lány. A férfi érezte, hogy bár már nem szerelmes belé, még mindig meg akarja kapni, de türtőztette magát. A nevét sem tudta, ám ezúttal több múlt a beszélgetésen egy egyszeri numeránál. Segíteni akart – És pénze sincs túl sok – folytatta zavartalanul a lány. – Nem ilyen férfit szánt nekem a sors. nekem nem ez kell… Valami más, amit képtelen lennék szavakba foglalni…
– Gyémánt herék, mi? – nevetett a férfi.
– Maga is bírná ugyanezt nőben… Egy Gumpertből, vagy egy Jaguarból szállna ki, Bvlgari illata volna, és dohány íze lenne a csókjának.
– Netán kávé – próbálkozott a férfi.
– Esetleg – nevetett a lány
– Honnan jönnek ezek? Mármint a gondolatok. Hogy jut ilyesmi eszedbe? És mi a helyzet a boldogsággal? Az számodra már ilyen fiatalon is smafu?
– Azt hiszem, magazinokból. Amit a nagyszüleimtől hallottam, meg a templomban, az semmire nem elég a mai világban. A szerelem szívás.
– Szerintem is az. Ám, ha sosem voltál az, az nagy hiba. Hiszen az érzés nélkül annak tagadása is esztelenség.
Újabb percek peregtek el. A pincér újabb kávét hozott, míg a fényképésznek nyoma veszett.
– És mivel foglalkozol? – kérdezte a férfi. – Azaz, mivel foglalkoztál, míg egy milliomos arája nem lettél?
– Egy csemegében dolgoztam Pisciottában, egy évet. Meg kurválkodtam Rómában. De talán az is jobb volt ennél. Most, hogy meglesz mindenem, nem lesz mi után vágyakoznom.
– Csak az után, hogy vágyhass valami után – tette hozzá a férfi.
– De csak az anyám miatt csinálom. Kell a pénz. Ahogy azt is csak anyám miatt csináltam.
A férfi észrevette, hogy visszatért a fényképész, így gyorsan a tettek mezejére lépett:
– Csináld még egyszer, utoljára – mondta a férfi. – Csak egy órára.
– Már nincs szükségem több pénzre.
– Nem is azért. Csak hogy tudd, mit veszítesz…
– Tudom, mit veszítek.
– Akkor csak azért, hogy tudd, mit nyersz mégis ezzel az ostoba lépéssel – így a férfi. – Nem többet, csak pár forró csókot, valahol, nem ennyire nyilvános helyen…
– Magával? – kérdezte bizonytalanul a lány.
A férfi érezte, itt kell erősnek lennie, így ahelyett, hogy megragadta volna a lány kezét, csak a csészéjét markolta erősebben:
– Nem velem. Én nem tudom ezt megmutatni. De ismerek valakit, aki igen. Talán még jobb belátásra is téríthet.
– Talán egy pap? – kérdezte a lány. – Mert papokkal még soha nem csináltam.
– Elkísérhet a fotografo barátod is… – felelte gyorsan a férfi. – Csak az érzés végett. Így, utoljára.
Egy régi társasházba mentek be. Hűvös épület volt, vastag, fehérre meszelt falakkal. Mire odaértek, már a város felett lógott az eső lába. Felkapaszkodtak a második emeletre, és a férfit követve beléptek egy szinte üres szobába. Levendula és az elmúlás semmivel össze nem téveszthető szaga keveredett egymással. A szobában egy férfi feküdt. Vagy inkább egy fej, egy hozzá nagyjából passzoló, rongyokba csavart múmiával.
– Ő az ismeretlen katona. Semmi pénze, és azt sem mondhatnám róla, hogy ereje teljében volna, ám fénykorában bomlottak érte a nők, és úgy csókolt, a lányok térde valósággal megrogyott annak ízétől.
A lány leült mellé, és kezébe vette az ágy mellett heverő bibliát. Borítóval lefelé fordította és letette az ágy alá, a serbli mellé.
– Hall minket?
– A nap nagyobb részében eszméletlen – válaszolta a férfi.
– Julius, megtenné, hogy készít rólunk így egy fotót ezzel az emberrel? – fordult a fényképészhez. – Csak, hogy erre mindig emlékezzek. Erre az összetört testbe zárt, világtalan lélekre… Hogy tudjam, mit nyerek.
Amaz belépett a szobába, behajtotta maga mögött az ajtót, méricskélt, állogatott, majd elsütötte a gépet. Egy villanásnyi időre fény öntötte el a szobát.
Kinn eleredt az eső.
– Mennem kellene – mondta a lány. – Így sosem készülnek el azok a fotók. Mario is vár. Tudom már, mit nyerek. De tudni akarom azt is, mit veszíthetek… – suttogta, majd megragadta az ágyon fekvő férfi arcát és forrón megcsókolta.
A férfi felnyögött, karjaiba egy pillanatra friss erő költözött és magához ölelte a lányt. Úgy csókolt, hogy az ifjú ara térde beleremegett annak ízébe. Aztán, ahogy jött, úgy távozott a csoda, és a férfi visszazuhant a lét és nemlét határára.
– Most már tudom – zokogta a lány és a fényképész nyakába borult. – Tudom, de Istenem, bár soha meg ne tudtam volna! Mindig kísérteni fog ez a szoba és ennek az embernek a csókja!
Az angyal még visszafordul az ajtóból. Azt hittem, végre elmegy, de úgy tűnik, meggondolta magát. Úgy vigyorog, hogy kedvem volna kihajítani az ablakon. Nézze, nem azért, mintha bármi közöm volna hozzá, de mikor emeli már fel az ágyból azt a fonnyadt seggét, és jön le a partra végre úszni egyet? Nem válaszolok. Nem tudok. Óh, miért adott az isten szájat, ha nem küldhetem vele a pokolba, s miért adott karokat, ha le se üthetem életem utolsó napjainak ily módon újra, s újra megcsúfolóját? Az angyal kutakodni kezd a zsebeiben. A balból előhúz egy doboz cigarettát. Látszik rajt, hogy nem azt kereste, de a szájával kihúz egy szálat és meggyújtja. Aztán a jobb zsebéből is kivesz valamit és a mellemre rakja. Látja ezt? – kérdezi. Marlboro. Na, mit gondol, maga pupák, ki volt az a férfi a Marulivo Hotel teraszán? Kivel esett meg ez a kis közjáték? – kérdezi, majd sarkonfordul. Elnyomja a cigarettáját az ágyam mellett árválkodó szekrényen és magamra hagy egy fotóval, amin én fekszem, egy másik, az Angyalnál lényegesen szebb, fényárban úszó angyal társaságában.
13 hozzászólás
Hű és nagyon jó követője akadt Bödönnek. Tetszik a történet.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm, igyekeztem. Kíváncsi leszek, Ő mit szól hozzá. Mert azért, nem épp olyan…
Nem, mert ez kuvikos, és éppen ettől jó.
Szia Tibor! Kíváncsian és nagy nagy várakozással fogtam bele az olvasásba: Nem csalódtam. Bár, ez az anygyal kézzelfoghatóbb, nem annyira elvont és depi, mint az én angyalom, de hangulatában felidézi! Azt hiszem a fő különbség az, h ahol én vetkőztetek, ott Te öltöztetsz, persze elvont értelemben. Az én röténetem a dekadens ostobaságba, az abszolút nihilbe fut, a Tied érhetőbb, magyarázhatóbb. Az én angyalomnak (és a történetnek) nincs köze semmi érthetőhöz, magyarázhatóhoz, nem szólaltat meg érzelmeket, nem ébreszt gondolatokat, a Tied, úgy érzem: IGEN. És ettől más, elsősorban. És ettől jó! -üdv: én
Szia! Talán ezzel az írással most érzékeltethettem, hogy "olvasom" én a történeteidet, s mik azok az elemek, amiket olykor-olykor mögéjük is képzelgek (és amik annyira magukkal ragadnak) – természetesen a saját, egyedi stílusodon túl. Ez most egy "árulkodósabb" angyal lett, aki kivételesen a haldokló helyett a lányt bünteti különös logikájával. Amúgy a "megértett" jóval pusztítóbb lehet a "céltalan" dekadenciánál – h már lehet magyarázkodni is…
Köszönöm az ötöst. Üdv: én
Nagyon nagy ötlet volt a lányt bevinni a haldoklóhoz! Az én angyalom ezt nem tette volna meg, de, hogy a Te angyalod megtette, az jó! Sztem mindkét fajta angyal mond valamit, az enyém semmit, az is valami! -a Tied pdig….ezt még elemeznem kell….de megteszem, és megírom! Üdv: én
Szóval….nálam a következőket lehet tudni, illetve nem tudni:1.Haldokló-e a haldokló, vagy csak egy mindentől megcsömörlött, halni vágyó valaki? 2. Létezik-e valóban az „angyal” vagy csak az ágyban fekvő beteg képzelete találta ki? 3. Ha így van, nem a haldokló-e maga az angyal, aki magamagát vizionálja, saját régebbi, elképzelt vagy valós kalandjait? 4. Megmenti-e az „angyal” a haldoklót, vagy éppen ellenkezőleg: elveszejti? 5. Van-e a legkisebb köze a történetnek bármiféle „igazsághoz” vagy „valósághoz” vagy csak egyszerűen puszta rideg „forma”?
Nálad az angyal cselekvő, létező valaki. Eltervez egy akciót és következetesen végrehajtja. Elviszi a lányt a szobába. Ráveszi, h csókolózzon a pasassal. Mi a célja? Az, hogy rosszat tegyen a férfivel is, és a nővel is? Valószínű. A Te angyalod sátáni terve nagyon is emberi és érthető. A végtelen gonosz megtestesítője ő. Ördög, megmérhető, hiszen tudjuk, ki az ördög. Az enyém tehát egy nem létező, kitalált formában, sablonban duplán kitalált valaki, a Tied pedig a létező Rossz: Nagyon jó! Nagyon tetszett!!!
Ennyire soha nem éreztem gonosz karakternek, de ha így írtam meg, lehet, máskor is durván festettem le "valahol" szépnek szánt jellemeket.
Remélem hozzászólnak páran, hogy tudjam, csak Te gondolod-e ezt így, vagy tényleg így van. Annak viszont örülök, hogy mindig másra gondolunk, ha egymást olvassuk, mégis majdnem mindig tetszik…
Igen, ez egy roppant érdekes godolat! A mű, azt követően, h kikerül az író tolla alól, önálló életet kezd élni. Az olvasó, az "ezerfejű Ceasar" azt magyaráz bele, amit akar. Lehet, h Te csak kedves, bohókás, felelőtlen gesztusnak tartottad, h a nőt elviszi a haldoklóhoz, számomra ez "sötétebb" cselekedetnek tűnik. Mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, h tetszik! Még egyet: a Tied éppen úgy abszolúthe elvont, akár az enyém, egy vonásnyi köze nincs a valóságos valósághoz. Az angyal mesefigura. -én
Szia Kuvik.
Anélkül, – s itt elnézést Bödöntől – hogy olvastam volna azokat az angyaltörténeteket, melyek ihlették ezt az írást.
Angyal? – kinek-kinek más. Jó vagy gonosz, vagy mindkettő? Ki ahogyan hajlítja maga felé. A haldokló aki meg akar halni, meg nem is. Ha a harag, ami életben tartja, ám legyen. Ettől gonosz az angyal? Ha erősebb a halnivágyás, utolsó ajándékként még egy életcsókot kapni útravalóul? Az a fránya gyötrő angyal! Két haldokló ( hiszen a – kivül angyal belül ördög lány is az): mindkettőnél az élet a tét. Angyali beavatkozás embermércével. Büntető és jutalmazó. Kinek-kinek.
Titkos
Szia Kuvik!
Az egyiknek teste van, a másiknak lelke… Hm…és az angyal csak "nevet" az egészen…
Talán azért, mert irigyel valamit…?
Érdekes történet, érdekes gondolat. A mai napomra azt hiszem rányomta a bélyegét.
Üdv: Gyömbér
Szia!
Az én napomra meg a kommented nyomta rá… Azt hiszem, lassan ideje lesz újat feltöltenem.
Köszönöm!