Levél a fiókban

– Elköltözünk – jelentették be szüleim. Halálra rémültem, hogy el kell mennünk, hogy ott kell hagynom a barátaimat, az ismerős világomat.
Sírtam, szomorú voltam, de nem hisztiztem, duzzogtam vagy toporzékoltam. Felfogtam, ez már eldőlt, de ez a tehetetlenség volt a legrosszabb.
Másnap az iskolában elmondtam neked, aki a legközelebb álltál hozzám. Azt mondtad, nem számít, mi örökre barátok maradunk, de már másnap megszegted az ígéreted. Egész nap másokkal voltál, engem kerültél. Mikor rákérdeztem, azt mondtad a szüleid úgy gondolták, jobb ha már most elkezdesz új barátokat keresni, hisz én hamarosan elmegyek. Életemben először éreztem azt a fojtogató szomorúságot. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleid nem kedveltek – csak később tudtam meg, hogy túl szegénynek tartottak, és emiatt lenézték a családomat. De hát mit tudtam én akkor mi a szegény és mi a gazdag. A barátom voltál, más nem számított.
Azonban egy hét múlva mégis odajöttél és bocsánatot kértél. Emlékszel: – Nem számít mit mondanak a szüleim, igenis kihasználjuk ezt a rövid időt, később pedig majd látogatjuk egymást.
Milyen szépen is hangzott. Egészen az utolsó napig tiszta szívből hittem, hogy így lesz.
Az indulás előtti napon megígérted, hogy eljössz elbúcsúzni. Másnap egész nap vártalak. Mikor indulásra készen már mindenki bent ült az autóban, én ott toporzékoltam, nem akartam még beszállni. – Mindjárt, mindjárt itt lesz, csak még egy perc – suttogtam, magamat biztatva.
De nem jöttél. Néztem hátrafelé, míg ki nem értünk az utcából, hogy integethessek, ha mégis feltűnnél. Vártam mikor kanyarodsz be a bicikliddel az utca túl felén. Azóta is várom, csak épp az emlék idővel átalakult kicsit.
Kívülről látom önmagam, ahogy az autó hátsó ülésén kuporgok, kétségbeesve, kisírt szemmel. Aztán a kép hirtelen változik, és én a szomszéd utcában találom magam, és nézem, ahogy tekersz a bicikliden, hogy még időben odaérj. Persze nem érsz oda.
Egy darabig még tartottuk a kapcsolatot, de sosem mertem megkérdezni, mi történt valójában. Féltem a válaszodtól, hogy talán azt mondod: – Tudod, a szüleim úgy gondolták…
Jobb így, tudatlanul. Így legalább megpróbáltad.

„Életünk igazi emlékei azok, amelyek, ha emlékezetünk akaratunktól független szeszélye a felszínre veti őket, bármikor képesek ugyanolyan fájdalmat okozni, mint amikor megéltük őket.”

/Zsoldos Péter/