Levél a hercegnőtől

Nemrég vettem új vásznat, néhány temperát, festékeket. Minden az irrealitás és a látszólagos megfelelés között mozog félúton…
A műteremet szándékosan kénytelen voltam saját panellakásomban berendezni. Nem annyira rossz hely, és legalább nem kell amiatt aggódnom, hogy a csótányok, vagy a furfangos bogarak éjjel megrágják a műalkotásaimat. Az ablakok kissé kicsiny, silány méreteit tekintve a fény-árnyék kompozícióival imitt-amott még lehetnek gondok. Vajon Picasso, vagy Monet, esetleg Kandinszkij miként kísérletezett a fényhatásokkal. Bár egészen biztosan náluk sokkalta nagyobb helységben, és teremben alkottak, amennyiben természetesen megszállta őket a felülmúlhatatlan ihlet. A megbízásom, illetve a munkáimat mindig szeretem szabad időbeosztásomhoz igazítani – ami valljuk csak egészen nyugodtan -, hogy különösen a mostani világban meglehetősen luxusnak minősülő kiváltság, és megtiszteltetés. Ugyanakkor semelyik művész széplélek sem szeret úgy alkotni, vagy kreatívkodni, hogy minden áldott percben lesni kényszerül az órát, és veszett iramban lesi a másodperceket, hogy vajon a megrendelő mikor toppan be jelképesen, vagy ártatlanul az ajtaján, és vonja kérdőre, hogy vajon mikor készülők el a festményével, amit ilyen-olyan ünnepélyes alkalmakra ígért, és amik – őszintén szólva -, csupán egyetlen célt szolgálnak, hogy a nagyon gazdag megrendelő minden esetben bátran eldicsekedhessen, hogy az adott ilyen-olyan hírneves művész csak és kizárólag neki személyesen készítette el az adott műalkotást.
Ugyanakkor sokkalta jobban szeretem az olyan festményeimet, melyeknek a történetében kicsit talán nekem is személyesen részem lehetett.
Egyik nap levelem érkezett. A mostani digitális korban ez meglehetősen különleges és meglepő volt, hiszen az email, és a Messenger üzenetek között egy valódi szépírással készített levél valóságos kuriózumkincsnek számít. Mint a bélyegzőn is azonnal feltűnt a kis levélke valóságos világ körüli utat járt be, mire Budapestre érkezhetett. Mint kiderült Monte Carloban adták fel, és egy fiatal hercegnő írhatta, mert amikor megpróbálta kisilabizálni cikornyásra sikeredett írását a ,,Lady\” mint előkelő megszólítás mellett észrevettem egy aprócska, de így is szabad szemmel tökéletes pontossággal kivehető királyi címert, mely – több mint valószínű -, hogy valamelyik hercegcég hivatalos bélyegzőjére utalhatott. És ha csupán a boríték minőségi, és igényes dombor nyomatos tapintását fogtam az ember könnyedén megállapíthatta, hogy a levél nagyon is komoly, és egyáltalán nem hamisítvány.
A levélben a hercegnő kifejti, hogy nemrégiben volt szerencséje látni egy-két kevésbé sikeres műalkotásomat valamelyik főként franciaországi aukciósház galériájának honlapján, és – bár nem tudta azonnal eldönteni, hogy vajon mi is ragadta meg a festményeimben? A színek harmonikus kompozíciója, vagy a hangulatok helyenként valósággal borongós, filozofikus, elgondolkodtató történetisége- mégis rendkívül felkeltette a figyelmét, és még aznap egy ügynökön keresztül máris rendelt húz festményt melyet egyenesen a palotájába vitetett.
A levél angolul íródott – lévén nemzetközi, közlekedő nyelv -, és talán a hercegnő is abban bízott, hogy így mégiscsak könnyedébben tudunk beszélgetni, mint francia, vagy más nyelven. Mint kiderült az egyik üknagymamája hosszú évtizedekkel ezelőtt kivándorolt Franciaországba, de előbb megállt Monte Carlo környékén, ahol beleszeretett egy arisztokrata hercegbe – akiről csak később derült ki, hogy köze van a Monacói Főhercegséghez, és voálá! Kilenc hónap múltán már útban is volt a kis hercegnő – persze teljes titokban, hogy a sajtó számára még véletlenül se szivároghasson ki, hogy egy herceg beleszeretett egy egyszerű közrendűbe. \”Tehát a hercegnő magyar gyökerekkel is rendelkezik!\” – próbáltam történelmi ismereteimet latba vetve kicsit intellektuális szemmel okoskodni. Ahogy olvastam tovább a levelet – melyben azért szégyenlősen és gyáván bevallom -, hogy nagy szerepe volt a Google fordító programnak, hiszen az angolban egy szónak akár több lehetséges jelentése is lehet, és éppen ezért sok esetben világos és precíz nyersfordításra volt szükség. Fél oldal után kiderült, hogy egy egész alakos portrét szeretne a hercegnő saját magáról. Ehhez természetesen minden anyagi támogatást, és ha kell eszközt is biztosít, hiszen a fő cél az, hogy a portré minden tekintetben olyan legyen, mintha valóságosan létezne a vászon fogságában. Legalább tizenöt fényképet küldött el magáról melyeken szintúgy meglátszott, hogy bizonyára stúdióban, vagy sötétkamrában készülhettek. Még a negatívumok is minőségi precizitásról árulkodtak.
Húszas éveiben járó, folyamatosan mosolygós, néha komoly, és talpraesett, fiatal hölgyet látok a képeken, aki tökéletesen tisztában van a rá bízott kötelezettségekkel, és feladatokkal, mégsem úgy viselkedik, mint egy arrogáns, elkényeztetett személyiség, sokkal inkább egy barátságosan közvetlen, csupa szív tündér hölgyemény, aki mindenét odaadná csakhogy egyetlen napig a normális emberek életét élhesse kedve szerint. Léleklátó őzikeszemeivel szinte a lelkembe lát, és azt üzeni vigyázok rád, és megóvlak minden bajtól! Ezt szentül fogadom! Hullámos, szőkés hajzuhatagját igazgyöngyökkel díszítették a hivatalos változatokon, ám ahol copfba van fogva ott talán még egzotikusabb.
Tehetséges, ám valójában Anonymus, ismeretlen festőnek lenni a XXI. század anyagiasult, pénzsóvár világában sajnos nem éppen jövedelmező foglalkozás, ám még mindig benne van a nemes hivatásszellem. Javíthatatlan, notórius húsevőként kicsit meg kellett szorítanom a nadrágszíjamat, ha azt akartam, hogy a számláim be legyenek minden hónap első hétfőjén fizetve. A kis levél mögött találtam egy ötvenezer eurós csekket is, – melyet nagy valószínűséggel -, az összes európai bank elfogadna, talán még Budapesten is, hiszen a Monacói Nagyhercegség hivatalos iratával ki merne hencegni? Hihetetlen nagy megtiszteltetés, és öröm volt, hogy végre valaki látott bennem elegendő fantáziát, és inspirációt, hogy ennyire megtisztelje a munkámat, nem csupán szavakkal, de valóságosan bőséges honoráriummal is.
Most jött csak a dolog neheze. A tizenöt valóban álomgyönyörűséges fénykép között – melyekről ugyancsak sugárzott valami különleges romantikus elegancia, és bájos kislányos hajlam -, hogyan döntsem el, hogy melyikről szeretne a kedves Hercegnő magáról portrét? Számos álmatlan, forgolódós éjszakát kénytelen voltam átvirrasztani, mire még mindig nem sikeredett a kínzó kérdést megfejtenem. Mert, ha olyan képet festek, amit nem fog önmagáról szeretni könnyen meglehet, hogy egy szép napon idegen urak kopogtatnak az ajtómon, akik szabályosan összevernek, és megölnek, hogy a Hercegnőjükről ennyire silány festményekkel akartam kiszúrni a szemüket. Ugyanakkor mi van akkor, ha nekem – mint festőnek -, más megvilágítások, és fényképek tetszenek a Hercegnőről, ahol elbűvölően kedves, közvetlen, angyali arca van, aki szívesen beszélget egyszerű, dolgozó kisemberekkel is, és akinek mindig van egy kedvesen vigasztaló szava az emberekhez, amitől azonnal beforradnak a régi lelki sérülések is. Tüzetesen megnéztem, és ámulattal kezdtem bámulni mind a tizenöt fényképet. Istenem! Jó párszor megdobbant a szívem, és titokban arról álmodoztam, hogy egy ilyen valóságos angyali tündér majd barátságot köt egy ilyen nyomorult sündisznóval, mint én, aki jó ha három hónap után nem kapott munkanélküli segélyt, de azért még a kulimunkáknak is igyekszik utána menni, és hosszú órákon át egyetlen percre sem kell egymáshoz szólnunk, mert telepatikus, láthatatlan szálakon a lelkeink, és dobbanó szíveink összekapcsolódtak, és szavak nélkül is pontosan érezzük, hogy mire gondolhat a másik!
A legnagyobb kihívás úgy elkészíteni egy portrét, hogy az illető személyiség nincsen jelen, amikor az adott műalkotás készülőfélben van. Máris hozzáfogtam, és szinte úrrá lett rajtam a megszállott mániákusság. Nem ettem és nem ittam az elkövetkezendő két hétben, mire a vásznomon nem üdvözölhettem ugyanazt a az elragadóan bájos, és nagyon őszinte szívű, nemes angyalt, aki a fényképeken is rabul ejtett. A Hercegnő külön kikötötte, hogy szabadon választható festményről van szó, és hogy tökéletesen megbízik az ú.n. szakmai ízlésemben. Akkor határoztam el, hogy időt, és fáradtságot nem kímélve több változattal is megörvendeztetem. Talán mégiscsak nem fog nagyon haragudni, ha egyszerre több festményt is szállítanak majd hozzá a palotába. Bár azt még magam sem igen tudhattam, hogy hogyan kerülnek majd ezek a festmények Monacóba? Fogas kérdés, annyi szent!
Mintha munka közben elveszíteném a józan eszem. Tudom, hogy a szerelem bolonddá tesz, de egészen egyszerűen ebben a pillanatban úgy gondolok magamra mint valami Don Quijotére, vagy szuperhősre, akinek meg kell mentenie ezt az angyali hölgyeményt. Nem tudom mi történik szívem mélyén? Már nagyon régóta nem éreztem senki iránt így, aki ennyire megtudott volna bennem pendíteni egy titkos húrt, ami csakis az enyém. Szívdobbanásom annyira erősödik, hogy már szinte dörömböl. \”Miért nem vagyok képes én összeismerkedni egy ilyen igazi hölggyel, aki ennyire tüneményes, angyali, égi jellem?\” – fejemet párszor így is a hófehér falba verem, mire sikerül a kábulatot legyűrnöm, és kijózanodnom kicsit.
Legalább négy hónap intenzíven megfeszített munkahét telik el totális alkotói eufóriában. Több színes festmény is készül kezeim között, még ceruza és szénrajz is – hátha megjön a Hercegnő kedve hozzá, hogy azokat is megnézze, vagy szemétkosárba is gyűrheti. Talán nem is érdekel, csupán az, hogy a képeket hattyúfinomságú, gyöngéd, és törékeny kezeibe véve érezze mennyi munkaóra áll ezek mögött az alkotásaim mögött. Egy-két nap után vettem észre, hogy kedvemre jókat beszélgetek a festményekkel. Mintha ténylegesen is valóságosnak látszanának, mert annyira élethűek, és romantikusak. Időnként úgy szólok hozzájuk mint hűséges alattvaló. – Így megfelelő lesz a színkompozíció, Királyi Fenség? Vagy talán inkább más mozdulattal Királyi fenség?
Nem sokkal hét-nyolc hónap múltán újabb hercegnői levélke érkezik gyorspostával. Bár szerintem a hercegnőnek meg se kottyanhat az útiköltség, elvégre nagyobb tisztelet, és megbecsülés övezi, mint egy államfőt. A kis levél fokozott kíváncsi izgalomról, és szerelmes boldogságról tanúskodik, melyben a hercegnő megvallja, hogy már nagyon hiányzik neki az új festmény, és egyáltalán nem bánja, ha egyszerre több műalkotást is kap. Majd részletes útmutatóféleséget mellékel a levélkéhez, melyben le van írva, hogy miként juttathatom Monacóba az elkészült műremekeimet, és természetesen bőséges tiszteletdíjat is mellékel hozzá.
\”Most mit tegyek? – töprengek, mint akinek föl-le száguld egyébként is magas vérnyomása. Ha föladom a postán a gondosan becsomagolt festményeket a vámtisztek azonnal kinyitják, mert mindig valami rosszra gondolnak. Ellenben, ha az utasítás szerint járok el a magyar határnál még mindig ugyanott tartunk, mintha a postán adtam volna föl.\” – a kissé reménytelen helyzet újra elkeserít és fölzaklat.
Gondolok egyet, és az interneten kezdek szörfölgetni. Nem sokkal később rábukkanok a Monacói Hercegség honlapjára, mely – igaz -, rendkívül hivatalos, konzervatív és fensőbbségesen elegáns oldal, de talán arra jó lehet, hogy üzenetet írhassak a megadott hivatalos címre. Valaki csak elolvassa, nem igaz?! Máris körmölni kezdek a klaviatúrán, és mintha tanúvallomást tennék elkövetett vétkeimről, vagy bűneimről hosszadalmas, dagályos fogalmazású levélben fejtem ki, hogy magyar festő vagyok, akit az igen tisztelt Hercegnő felkért, hogy fessem meg portréját, és nagy gondban vagyok, mert sehogyan sem vagyok képes a festményeimet kijuttatni Monacóba. Segítségüket előre is megköszönöm, és utána csak abban bízom, és imádkozom, hogy kegyesek lesznek hozzám, és valaki megsegít.
Késő éjjel villogó képernyőre ébredek. Bár rigolyás szokásom, hogy lefekvés előtt mindent szigorúan áramtalanítok, mert semmi kedvem a tűzoltókat riasztani, akik úgy áramtalanítanak, hogy felfröcskölnek mindent, és ezzel minden használhatatlanná válik. A kis üzenet személyesen a hercegnőtől jött angol nyelven, melyben sok szeretettel meghív a hercegi rezidenciára, hogy együtt ünnepeljem vele a harmincadik születésnapját, és el ne mulasszam a festményeit is kivinni hozzá! – Azt a rézfán fütyülő rézangyalát! Egy újabb sarkalatos probléma melyet illene megoldani!