Levelek a túlvilágra.

Első levél.

Pavlenko: Az életet nem azok a napok jelentik, amelyek elmúltak, hanem azok, amelyekre emlékezünk.

Este hét óra. A temetőkapu hangos csattanással bezáródik. Az asszony talpig feketében messze a sírok között botorkál egy kislányt vonszolva maga után, kétségbe esve keresgélnek. Nem hallják a csattanást. „Nem létezik, hogy nem találjuk, hiszen biztosan emlékszem itt kanyarodtunk be tegnap „ – gondolta. Mindent belepett az éjszaka hullott hó. Megváltoztatta a temető látványát, már semmi nem olyan, mint nappal, hó nélkül.
– Anyu, menjünk ki, bezárnak bennünket – nyöszörögte a gyerek.
Fázott keze lába, és nagyon elfáradt már. Az anyja csak húzta, húzta, bár ő is nagyon fázott, hiszen már régen átázott az ócska fekete csizma a lábán. Szerencsétlennek, nagyon szerencsétlennek érezte magát, hogy még a sírt sem találják meg. .Fekete kabátjában, kissé görnyedt tartásával öregasszony benyomását keltette, pedig ha felemelte tekintetét egészen fiatal női arc bukkant elő a fekete sál alól.
– Majd holnap kijövünk az apuhoz, jó – motyogta anyjának biztatóan.
„Igaza van a gyereknek, hiszen nem csoda, hogy ebben a fehérségben nem találják meg a sírt. Csak egy hete volt a temetés, meg kell még szokniuk az utat a sírok labirintusában” – gondolta. Nem jegyzett meg semmilyen útba igazító sírfeliratot, semmit, csak ment lehajtott fejjel, nem volt kedve körbe nézni. A gondolatai messze jártak, nem is akart tudomást venni a körülötte lévő tárgyakról, emberekről. „Most már mindig ide kell járni, ide a temetőbe” – ezt dobolta az agya folyton. Nem akart, úgy érezte nem ide való, de nem volt mit tenni. „Meghalt a férje, és 29 évesen özvegységre jutott, hát ki kell jönni, mindig ki kell jönni” – gondolta. Ha a sírnál állt, kissé megnyugodott a lelke, és várta csodát, otthon is várta, várta, hogy nyíljon az ajtó és belépjen rajta, de hiába. Régóta tudták, hogy ezek a hónapok az utolsók együtt, de nem mondták egymásnak, nem beszéltek a betegségről, sem a halálról, minek. Úgy is eljön, nem akarták az amúgy is a gondokkal teli napokat még keseríteni. Most olyan egyedül érezte magát, olyan védtelennek, hogy szinte fájt. Mi lesz ez után? Az elképzelt jövő, huss, szertefoszlott….
Némán mentek a temetőkapu felé vezető úton, siettek. A kislány vette észre, már messziről, hogy bezárták. Legyökerezett a lábuk, páni félelem lett úrrá rajta. Uramisten, most mi lesz, hogy megyünk ki? Ha egyedül lett volna, nem félne ennyire, de így, gyerekkel, mikor már majdnem megfagytak.” Gondolkodj! Gondolkodj! Ki kell jutni valahol!” Az agyában vadul cikáztak a gondolatok, a lehetőségek.
– Kimegyünk hátul, úgy emlékszem, hogy ott rossz a kerítés – mondta minden meggyőződés nélkül.
– Anyu! Ne! Ott minden olyan félelmetes, nincs is út – sírt a kislány.
– Kitalálom, ne félj!. Amíg engem látsz, nem kell félned – mondta, és érezte, hogy erő száll belé. Igen, nem hagyhatom el magam, mert én vagyok csak, én vagyok az apja, anyja is.
Ahogy körbe nézett meglátta a temetőgondnok házát, melynek két kapuja volt, az egyik egy szűk sikátorra, a másik a temetőre nyílt. Reménykedett, hogy lesz egy csengő, és volt, de hiába nyomta senki nem jelentkezett. Felnézett az emeleti ablakra, égett bent a villany. Kiabálni kezdett, a kislány már hangosan sírt, semmi mozgás. Ekkor megnyomta a kilincset és a kapu engedett, melegség öntötte el, megmenekültünk. Egy korcs kis kutya vad csaholással futott szembe velük. Megálltak, még mindig nem jelentkezett senki a házból. A kutya is megállt, de támadóan ugatott tovább. „Hát csak nem ijedek meg egy ilyen kis sz.ros kutyától?”- gondolta. A gyereket maga mögé húzta, hogy védje. Ha mégis nekik ugrana, elhatározta, akkor belerúg. Már nem félt, érezte, hogy a kutya sokkal jobban fél. Mentek egyenesen a másik kapuhoz.” Csak nyitva legyen, csak nyitva legyen” – zakatolt az agya. Nem volt nyitva. Ám ahogy megvizsgálta a fehér hó világánál, egy retesz volt csak betolva, még zár sem volt a kapun. Nagy erővel kirántotta, mert a kutya már a sarkuknál ugatott, mintha ki akarta volna űzni őket. Úgy ugrottak ki, tárva nyitva hagyva az ajtót. A kicsi közön át futva menekültek ki a temető előtti térre. „Megmenekültünk!” – ujjongott magában. Mellének zihálása lassult, keze már nem szorította görcsösen a gyerek kezét. Szép nyugodtan elindultak hazafelé, bár mind a ketten remegtek az izgalomtól és a dermesztő hidegtől.
Nagyon hosszú volt még az út hazáig, de nem törődtek már ezzel, sem a hideggel, egyre gyorsuló léptekkel mentek hazafelé. A kislány is abbahagyta a sírást, megnyugodott. Az asszony arra gondolt, hogy most már minden megváltozik, semmi nem lesz olyan, mint eddig.
Hazaértek, még égett az olajkályha, kellemes meleg volt a szobában. Meggyújtotta a kis petróleumlámpát, kénytelen volt ezzel világítani, mert a villany bekötésre még várnia kellett egy hetet. Mosakodás nélkül az ágyba zuhantak, a kislány azon nyomban elaludt a fáradtságtól. Az asszony hanyatt fekve nézett ki az ablakon, a téli fehérségbe, gondolataiban egy levél fogalmazódott meg az elmúlt napok történéseiről, rótta a bánatát, fájdalmát a láthatatlan papírra, gondolatokba rendezve szépen sorban, és szentül hitte, hogy akinek szól, most olvassa azokat.