Te az első találkozásnál és kilenc hónapig az ellentétjének tűntél. És igen az első találkozás valóban mély vonalakat rajzol a szívbe.
A kisfiamat vittem úszni, mindig bent maradtam vele, figyeltem milyen bátor és fürge, vagy olvastam, de akkor otthagytam és veled beszélgettem.
Imádtam az áprilist és a májust, számomra zsongott ez a két hónap. A tavasz megszépített, mosolygós és könnyed lettem. Negyvenegy évesen, minimum tízet letagadhattam.
Rendkívül fiatalos szinte lázadó tinédzseres gondolkodásom, az egész külsőmre rányomta a bélyegét.
Ahogy kinyitottam az uszodaajtót és haladtam lefelé a lépcsőn szemeimmel téged kerestelek. A szemközti ház előtti korláton ültél. Kicsit nehezen ismertelek fel, életben másként festett az arcod, mint fotón. Aztán odamentem hozzád. Én tűntem határozottabbnak, te félénknek.
– Csalódtál? – kérdezted.
Azt hiszem az egyértelmű nemleges válaszom olyan lágy és gyengéd lehetett, hogy az már eldöntött mindent.
Müller Pétertől olvastam később, hogy az ember kétféleképpen tud látni: magával a látószervével, a szemmel és a szív szemével. Én csak egy pillanatra láttalak a szememmel, felfogtam, és mint egy filmkockát megértettem rögzítettem az elmémbe, de az akkori látásom csak azt a célt szolgálta, hogy felismerjelek és nem azt, hogy beléd szeressek. Mert ezt a filmkockát szinte azonnal követte a másik, amit már a szív szememmel láttam.
Harmincöt évesen, te viszont többnek néztél ki. Nem is tudom mi ült ki az arcodra, meggyötörtség, fájdalom, kiéltség…Úgy egyszerre minden. Ezt mindvégig láttam, de hogyan? Valahogy úgy, mint a szegény ember, aki a saját kis viskóját melegebbnek és szebbnek érzi a gazdagétól, s ha tudja is az övé már repedezik, attól még büszke rá.
Egy órát tölthettünk együtt. Beültünk az autódba, hoztál dobozos kávét, amit nem kértem. A hideg kávé számomra kiábrándító, mint az ébresztőóra tolakodó hangja.
Az autód koszos volt, mint egy munkásautó, ettől függetlenül egy biztonságos meleg burkot képzett fölénk. Sokat beszéltél, de csak keveset néztél a szemembe. Bátortalanság sugárzott rólad, mint aki úgy érzi nincsenek egy szinten és nem is érti, mivel érdemli ki a másik társaságát.
Néztem a kezed. A tenyered ki volt száradva és az apró ráncok közé vékony fekete vonalakat rajzolt a fizikai munka. Egy pillanatra visszataszítónak találtam, aztán már éreztem ez a kéz az én kezem, ezt a kezet nekem meg kellene érintenem, az enyémbe zárni, megérinteni az ajkammal.
Nem tettem, csak vágyakoztam és figyeltelek. Gyorsan beszéltél, babráltad a sebességváltót, a kormányra többször rákoppintottál a mutatóujjaddal, néha felém fordítottad a fejed, én rád mosolyogtam. Ezt vagy észre sem vetted vagy talán zavart, mert újra elvontad a tekinteted és a műszerfalat vizslatva ecsetelted az életed.
– Őszintén? Szükségem van valakire, aki szeret. Otthon semmi gyengédséget nem kapok, mindig csak a vita. Szükségem van valakire, akihez odabújhatok, akit szerethetek. Így érzem – mondtad.
Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben hazudhatsz, eredetiséget árasztott a hangod. Igen tudom a hazug szavakat is lehet olyan technikával átadni, hogy azok megtévesztésig igaznak hangozzanak, de te pont a zavartságoddal nyerted ezt el a látszatot.
Aztán volt egy kijelentésed vagy vágyad, ami pár percig rossz ízt keltett bennem.
– Valaki, akivel néha elmehetek ide – oda vagy kirándulni.
Nem tudom, miért pont ez rázott fel egy pillanatra, talán egy vészcsengő szólalt meg, és éppen a néha szó kimondásakor aktivizálódott.
Pár percig még vízhangzott bennem, az agyam többször lejátszotta. Tudta, hogy ezzel a mondattal igazából nincs is baj, hanem azzal, ami mögötte van. Ezt akkor mondtad, mielőtt elválni készültünk egymástól, de még búcsúzkodtunk.
Láthatatlan szakadék képződött közénk, amit én érzékeltem te nem, mivel nem is voltál tisztában azzal, találhatok ebben valami szokatlant.
Bennem is ott szunnyadt ez az ősi megérző képesség, ami legtöbb nőben megvan, de profitálni akkor még nem tudtam belőle, egyszerűen csak jelzett. Azóta már tudom a képesség nem egyenlő az erővel, mert önmagában egyik sem ér semmit, mindkettő csak egy-egy fél energia.
Persze elsiklottam a mondat fölött, mert el akartam, és mert olyan rajongással néztél rám, mintha egyszerre én testesíteném meg az összes pozitív női tulajdonságot és azt gondoltam ez a beszélgetés kiváltott ugyan bennem valamit, de ez még nem kiforrott, ez még nyers, csak elkezdett erjedni.
Hogy eltitkoltam a párom elől ezt a találkozást, nem sok bűntudatot ébresztett bennem. Nem tudtam még mi lesz a vége, és alapjában véve csupán csak beszélgettünk. Semmi rosszat nem tettem, bár megfordult a fejemben már ez sem tiszta cselekedet. Találkozok egy idegen férfival, mert valamit otthon nem kapok meg és keresem a választ rá, hogy mi az. Ez már elindulás, de innen még bármikor visszafordulhatok, úgy véltem.
Nem tagadom feltöltődtem. Nem mondtad ki, hogy szépnek találsz, csak azt, hogy neked ez olyan furcsa, hogy egy ilyen nő hajlandó találkozni veled és a tekinteted mindent elárult. Tudtam, hogy egyszerre láttál szépnek és vagánynak, érzékenynek és érinthetetlennek.
Otthon minden folytatódott tovább. Egy hatalmas nagy gombolyagot tartottál a kezedben én meg kötögettem, mindaddig, amíg ki nem fogyott a kezedből a fonál. Talán lassabban kellett volna feldolgoznom, azt az anyagot, amit az élet adott a kezedbe, gondosabban. Már nem is hibáztatlak mért lettél egyszerre csak szűkmarkú.
4 hozzászólás
Szia Timea! Izgalmasan, jól indul. Elolvastam mindkét részt, amit eddig feltettél. Az elsőhöz annyi a megjegyzésem, h az "internetes" prózaírásnál nagyon jól hat ez a fajta tagolás, olvashatóbb lesz az írás, itt azonban kicsit soknak éreztem. Ezt érdemes átgondolni. A második rész olyan, mintha levél lenne, vagy naplórészlet. Hogy lehet így folytatni, mármint, h regény legyen belőle? Nem hiszem, h 500 oldalon keresztül megy az ilyesmi. Lehet, h érdemes lenne ezen a "szerkezeten" változtatni. Könnyebb valakiről beszélni (regény-terjedelemben) , mint valakihez:) DE jó a stílus, és tetszik, h mélyre ásol! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Eredetileg nem így van tagolva, valamiért ide így sikerül felraknom. A történet nem 500 oldalas 🙂 Közönöm az észrevételed, és hogy olvasod!
Üdv: Timi
Szia! Várom a folytatást. Vajon, mi bontakozik ki belőle?
Selanne
Szia!
Érdekesnek, izgalmasnak találom. Holnap folytatom a harmadik résszel.
Üdv.: Zagyvapart