„Mielőtt kinyitsz egy ajtót, mindig kopogtass, aztán hallgatózz, szólítanak e. Ha tudták, jönni fogsz, és csend van, nem vártak. Fordulj vissza és menj tovább”
Még érzem nyelvemen a pezsgő savanykás ízét, amit tőled kicsit távol mégis veled együtt kortyoltam.
Szeretők voltunk. Szilveszter éjszakáján én a családommal, te a tiéddel. Kisfiam tizenegy évesen, izgatottan várta az éjfélt és persze boldogan csillogott a szeme az izgalomtól. A párom nyomogatta a tévé távirányítóját, mintha félne, lemarad valamiről, én pedig minden pillanatban lestem a telefonom, üzentél -e, és válaszolgattam neked.
Azt írtuk egymásnak, a következő szilvesztert már együtt töltjük, és a szokásos ragacsos szöveg: a hiányzol, nagyon imádlak, külön tőled, de mégis veled, mert nagyon szeretlek, kicsim.
Én egyszerűen fuldokoltam így.
Persze valami langyos, ősi érzésként dagadt ez bennem, mert a nap minden pillanatát megosztottuk egymással, de fojtogatott a hiányod és az, hogy otthon játszani kellett, hogy minden rendben, miközben csak veled akartam lenni.
A párom tudta a kapcsolatunkat, már a legelején elmondtam. Érezte, hogy nem vagyok a régi, hiszen mielőtt beléptél volna az életembe, ő testesítette meg az egyedüli férfit, aki kellett nekem. Gyakran úgy éreztem, nyomasztó lehet a korlátlan szeretetigényem, hogy folyton bújnék hozzá, vágyom az érintésére. De ő nem igényelte úgy ezt a közelséget. Egyszerű és egyenes tartásával, mint egy jegenyefa, aki koronájával a tiszta ég felé nyúlik egyszerre nyugtató és félelmetes hatást keltett. Nem is gondolta, vannak más élőlények, akik önmagukban szinte képtelenek élni.
Hat éve éltünk együtt egy nem teljesen békés kapcsolatban. Ha vitatkoztunk, az többnyire abból fakadt, hogy ő a véleményeimet általában teljesen irreálisnak látta, én pedig őt földhözragadtnak és színtelennek éreztem. Mint akinek nincsenek álmai, vad ötletei, egyszerűen csak feketék és fehérek a napjai. Én pedig nem tagadom, talán túlszárnyaltam, akár egy szép felhő látványától a mennyekben éreztem magam. Egy kirándulás alkalmával ez meg is fogalmazódott bennem, amikor az autóból kibámulva elmerültem a házak, emberek, fák, felhők kavalkádjában, és mindent kissé szürreálisan láttam, határtalannak éreztem a pillanatot, és ő észre sem vette, mennyire nem figyelek a szavaira, például melyik autó milyen, vagy éppen a gyárban mit gyártanak. Én máshol jártam. Talán már akkor máshol jártam, nem együtt mentünk kirándulni, Péter ezt csak hitte. Én különcként, kissé elzárkóztam a hétköznapi dolgoktól, és ezt feloldani csak nagyfokú szeretettel lehetett volna.
Április vége volt, amikor veled először találkoztam. Aztán pár hét múlva elmondtam a páromnak. Napok óta látta rajtam, ott vagyok, elvégzem a dolgom, de csak a testem régi. Azt hiszem, olykor célzott rá, hogy van valakim, de ezt inkább csak incselkedő viccként jelezte, és nem rágalomként. Egy ideig nem láttam megfelelőnek a pillanatot, hogy elmondjam.
Aztán egy hétvégi napon, amikor falunkra olyan furcsa idő telepedett, mintha közeledett volna valami front, erőteljes nyomást éreztem és megnyíltam neki.
— Beszélni szeretnék veled — közöltem tárgyilagosan.
Rám nézett és olyan csend lett köztünk, hogy már mindketten tudtuk, itt valami eltört, véget ért, vagy ha folytatódik is, annak már más íze lesz.
A hálószobánkban a falak narancsszíne még élénkebbnek tűnt, mintha a késő tavaszi vagy kora nyári napsütés és a kizöldellő fák hatására a tárgyak intenzívebben kihangsúlyozódtak volna.
Az ágy szélére ült, kissé olyan tartásban, hogy az jutott eszembe, ez az ember most egy rettegő állatra hasonlít, aki ha veszélyt érez, máris felpattan és menekül. Én vele szembe ültem a padlóra, hátamat nekitámasztottam a szekrénynek.
— Mit szeretnél mondani? — kérdezte furcsa hangon.
Sokáig nem tudtam megszólalni, lehajtottam a fejem, aztán ránéztem, kinyitottam a szám, összezártam. Kerestem a szavakat, hogyan mondjam el azt, amivel fájdalmat okozhatok, és hiába éreztem lüktetőnek a visszanyomott vallomásom, az idő akkor, ott, azokban a percekben megállt.
— Jó, hát, ha nem mondod, nem tudom, mi a bajod — közölte —, költözzek el, vagy most mi van?
— Igazad van, tényleg van valakim — a hang úgy jött ki a számon, mintha nem is én lettem volna, hanem egy részeg ember, akinek az alkohol okozta mámor után, hirtelen felfordul a gyomra, és minden kijön belőle.
Rám nézett, próbálta mosollyal, meg ezt nem hiszem el, csak viccelsz mondatokkal enyhíteni, úgy, ahogy általában az emberek reagálnak egy rossz hírre, de a tekintete már megváltozott, ide-oda nézett, a szemgolyó mozgása pontosan közvetítette elméje és szíve ritmusát.
Aztán a csend úgy lépett a szobába, mint egy tolvaj. Kezem jéghideg lett, a szívem már nem kalapált olyan gyorsan, enyhe megkönnyebbülés kerített hatalmába. Elmondtam, nem akarom becsapni, így tartom tisztességesnek, ha tudja.
Ismét megkérdezte, hogy szeretném -e, hogy elköltözzön. Akkor már engem fojtogatott a sírás, de ez olyan felszabadító érzésként zúdult rám, hogy szinte jólesett.
— Nem szeretném. Elég sokat alakítottál, dolgoztál már a házon, ide tartozol, Patrik szeret téged, ez csak úgy jött, azt sem tudom honnan és meddig tart, ne hamarkodjuk el — kutattam a szavak között.
Kissé lehiggadt ő is, én is, és megkérdezte, hogyan tovább. Időt kértem, és méltányolja az őszinteségem, ha akarja, keressen ő is valakit, megértem.
— Hát jó, meglátjuk. De az itthon az továbbra is itthon — ezt olyan tömören mondta, hogy ez által még nyomatékosabbnak tűnjön a döntése.
— Ezt, hogy érted? — kissé nehezen fogtam fel.
— Hát úgy, hogy itthon erről nem beszélünk — válaszolta, aztán megkérdezte meddig fog ez tartani.
— Nem tudom, adjál nekem három hónapot… három hónap próbaidőt. — Egyszerre esdeklővé vált a hangom és hiába akartam poénosan elsütni a próbaidőt, a kérésem szánalmas lett, de nem a szó negatív értelmében, hanem izzóan fájdalmas és őszinte.
Megértett. Ebből újra csak azt láttam, éles ellentétjei vagyunk egymásnak. Én fordított helyzetben betegre rágtam volna magam, de ő reálisan látott, akár egy kárszakértő, felmérte a károkat, de próbálta hideg szemmel nézni.
Becsültem ezért. Nem bántott, nem kezelt máshogy, még csak távolságtartás sem volt benne. Maga a tökéletes higgadtság. Néha elgondolkodtam, ezt a férfit nem is két lángoló test alkotta, hanem Petri-csészében tenyésztették ki, vagy nem is hús vér ember, hanem körzővel és vonalzóval szabályosan szerkesztett alakzat.
4 hozzászólás
Szia!
Befejezetlennek éreztem, így megnéztem a besorolást. Látom, regény. Így már más. 🙂 Valahogyan jelezni kellene a címnél is, hiszen részekre bontod, vagy alul, hogy folytatása lesz.
Olvasni fogom.
Szeretettel:Selanne
Szia!
Tetszik a mottó, valahol már olvastam, vagy legalábbis azt hiszem, és most idegesít, hogy nem jövök rá, hogy honnan. Persze ez nem érdekes, a regény első része sokkal érdekesebb. Nagyon jó a közlés módja, a stílus, az, ahogy a legbensőbb érzést egyszerűen, nem drámaian, mégis természetesen osztod meg. Szóval azt hiszem, olvasni fogom a folytatást. A részek végére odaírnám, hogy "folyt. köv."
Szia! A mottó saját szülemény 🙂
Kedves Tímea!
Verseid is szépek, szó- és képgazdagok, kíváncsi lettem a prózáidra. Ez a regény érdekesen kezdődik, talán máris értelmet kap benne a cím, hiszen egy kényes témáról szólsz benne őszintén, kendőzetlenül E/1-ben. Maga a téma is érdekessé vált attól, ahogyan elkezdted kibontani, a stílus pedig annyira olvasmányos, hogy észre sem vettem: már a fejezet végén vagyok. Most olyan helyzetben találtam magam, mint olvasó, amit általában kerülök, mert mélységesen szánok minden házasságtörést, azzal együtt, hogy tudom, alig van ma Magyarországon házasság törés nélkül, mégis olyan színvonalas az írás, hogy nagyon érdekel a folytatás.
Üdvözlettel: Laca