Lídia érezte a nyár melegét. Érezte a bőrén s az arcán, amint a langyos szellő alászökött az aluljáró hűvösébe. „Indulni kéne. – gondolta – Indulni kéne már.” S amint fölfelé nézett, megfájdult szeme az erős fénytől. Bizonytalansága ismét úrrá lett rajta.
Pedig nem volt gyönge akaratú teremtés. Nem volt gyönge, amikor megtudta, miféle betegség támadta meg a testét. S akkor sem volt gyönge, amikor szembeszállt vele. Példás kitartással végigküzdötte a gyötrelmes terápiát, s nő maradt szívében, a testén végbemenő változások dacára. Most azonban, amikor mindezeken túljutott már, s győzött, mégis ott állt a sötét, hűvös aluljáróban, végtelen bizonytalanságban.
Korábban hosszú, hullámos hajzuhatag ékítette fejét, s kék szeme fényesen csillogott. Haja most néhány milliméter csupán, s tekintete is fénytelen. Lídia gyöngének érezte magát. Pedig bizony kevesek lehettek erősebbek nála. Hisz kevesen képesek legyőzni a halált. Ő pedig győzött ebben az egyenlőtlen küzdelemben.
Most azonban egy másféle küzdelem várt rá. Legyőzni önmagát, legyőzni a gátlásait. Immár vissza kell térnie az élők világba, az emberek közé. Vállán ott lógott a táskája, fázósan összefont karjai között új munkahelyének egyes kellékei. Kórházi adminisztrátor lesz ott, hol nemrég még betegként kezelték. Most már más szemmel kell néznie arra az intézményre. S Lídia teljes bizonyossággal tudta, az ő szeme már semmit sem fog ugyanúgy látni, mint azelőtt.
Még várt egy kicsit. Nem erőltetett semmit. Időt adott lábainak, hogy erőt gyűjtsenek az első lépéshez. Mert jól tudta, hogy az lesz a legnehezebb. Amikor az első lépést megteszi, új élete visszavonhatatlanul elkezdődik. Ő lesz Lídia, a dolgozó, egészséges nő.
Milyen csodálatos odafönn a fény… Meleg, éltető, biztató. Lídia önmagára várt a lépcső tövében. Hosszú, meredek lépcsősor… Minden lépcsőfok újabb kimerítő küzdelem lesz. De odafönn, a lépcsősor tetején mindez már nem fog számítani. Lépteit maga mögött hagyja majd az aluljáró hűvös félhomályában.
Végül maga is alig észlelte, amint megindultak lábai, s egyszeriben fölfelé vitték őt. Fölfelé… ki a fényre.
8 hozzászólás
Szia Fekete Sas! Nagyszerű stílusban írsz, olvasgatom írásaidat! Ez a novella is jól sikerült, mind a mondanivalója, mind a felépítése tekintetében. Egy két apró dolgot észrevételezek azért, remélem nem bántódsz meg miatta. Nem mintha én lennék a "nagyokos" aki jobban tudja, de kívülről az ember meglátja azt, ami belülről nem biztos, h feltűnik. Te is tudod, én is tudom, milyen fontos az első mondat, illetve az első mondatok. Nos, itt az első mondat nem túl szerencsés. "Lídia érezte a nyár melegét" Ez a mondat kevesebbet mond annál, mintha egyszerűen azt írtad volna: melege volt, mert, stb. A másik csak formaság, és biztos véletlen tévesztés: az idézőjelek a 2. mondatban. DE, hangsúlyozom, klassz! Üdv: én
Kedves László!
Mindenek előtt üdvözöllek, még nem volt szerencsénk. Én is olvaslak rendszeresen, mióta itt vagyok.
Észrevételeidet nagyon köszönöm, jól esik, amikor valaki rávilágít, hol lehetne javítani valamit egy íráson; egyebek között fejlődni, tanulni szeretnék. Most, hogy nézegetem az első két mondatot, akár össze is vonhattam volna őket, úgy talán jobb lenne. Számomra itt a nyár melege és az aluljáró hűvöse volt a két leglényegesebb tényező, s a kettő határán Lídia, aki mindkettőt egyszerre érzékeli. Ezért szóltak így az első szavak. Az idézőjeleket illetően pedig ne légy ilyen nagyvonalú, nem elírás volt, azt hittem, úgy helyes. Köszönöm a kiigazítást, a jövőben ez már tiszta lesz előttem.
Örülök, hogy olvastál, köszönöm szavaidat. 🙂
Üdvözlettel: Laca
Megható írásodhoz (küzdelmes életszakasz) szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ilona!
Köszönöm kedves szavaidat, a hölgy nevében is.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Szia!
Időnkén belefutok írástechnikával foglalkozó írásokba, művekbe. Sokféle dolgokat mondanak, de egy valamit az összes megemlít: Ne mond, mutasd! És bizony, pont emiatt van némi hiányérzetem a műveddel kapcsolatban.
"Példás kitartással végigküzdötte a gyötrelmes terápiát" – Egy rövid kijelentő mondat, súlyos tartalommal, de naponta olvasunk hasonlót. Mutasd meg a kitartást, a küzdelmet, a gyötrelmet, a terápiát! Sokkal egyénibbé, olvasmányosabbá, szívbemarkolóvá válik tőle a mű.
Ez csak egy kiragadott mondat, de a műved közepére nagyon is jellemző mondat. Rengeteg maradt még az írásodban, sok, nagyon sok érzelem, kín, szenvedés, kudarc, siker.
És még egy apróság, ami lehet, hogy csak engem vitt kicsit tévútra, ki tudja. A mű befejezése: "s egyszeriben fölfelé vitték őt. Fölfelé… ki a fényre." Nagyon ismerős kép. Ráadásul egy élet-halál harc végén… Fölfelé… a fényre…
Üdv: István
Kedves István!
Épp itt vagyok, válaszolok neked máris.
Az általad kiemelt mondat azért nem kapott itt bővebb kifejtést, vagy ennél mélyebben árnyalt ábrázolást, mert nem erről szól a novella. Ez az egyperces novella Lídia saját magával vívott küzdelméről szól, ahogyan legyőzi saját félelmeit, gátlásait, s végül fölfelé indul – ahogyan utalsz is rá – ki a fényre, az életbe, az emberek világába. Nyilvánvaló, hogy a terápia és a lábadozás ideje alatt mind mélyebbre csúszott, szinte sötétbe vonult vissza, amit az aluljáró jelképez, ami ugye egy átmeneti hely, tehát átmenetet is jelent, nem maradhat állandó, ki kell onnan jönni. De ehhez erőre, elszánásra van szükség. S ezt a győzelmet ábrázolja e rövidke írás.
Köszönöm, hogy elmondtad gondolataidat.
Üdvözlettel: Laca
Kedves Laca!
Félelmeink legyőzéséhez iszonyatos akaraterő kell, s valljuk be, egyáltalán nem könnyű.
Együttéreztem Lídiával és szurkoltam neki.
Tetszett ez a műved is.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida, köszönöm kedvességed és figyelmed.
Szeretettel: Laca 🙂