Liz Reed és a Kékköpenyes 02

Az Álommanó Birodalom

Valahol messze, túl az időn és a képzeleten, létezik egy világ; az Álommanó Birodalom. Gyönyörű hely, leginkább Lappföldhöz hasonlítható. Semmi nem zavarja a manók életét, boldogan éldegélnek és segítenek az emberi lényeken – ha épp nem nyomja el őket az álom.
Egy hatalmas kastélyban élnek, a gyűléseket is ebben tartják: a Gömb Teremben, amely az épület közepén található, a mennyezetről egy óriási kristály csillár ereszkedik a mélybe, körbe-körbe apró székek vannak elhelyezve, ahol az előadásokat és értekezleteket hallgatják. Az Álommanó Birodalom vezetője Maerd Főmanó, akinek földig érő ősz szakálla van, szemüveget visel, és több, mint háromszáz éves. Ő egyedül visel és viselhet vörös köpenyt, amelyen nincsenek minták. A többi manó bármilyen színű és mintázatú ruhát viselhet, nincs két ugyanolyan.
Általában hajnalban alszanak el a dolgozó apróságok, hiszen éjszaka a Földet járják, segítve az emberi lényeket az elalvásban. Így délelőtt megnyugtató csend van az egész birodalomban, csak ebédelni kelnek fel, azután pedig szórakozással, játékkal, és megbeszélésekkel, valamint a papírügyekkel vannak elfoglalva – hiszen meg kell írniuk jelentésben, hogy kit altattak az éjszaka. És este megint eljön a munka ideje.
A Gömb Terem mellett van egy szoba, amelynek nevet nem adtak – innen indítják útnak a manókat, ide érkeznek be a riasztások, egy speciális gép segítségével rendezik a dolgokat. Ha eljön az este, az apróságok sorba állnak a szoba előtt és egyenként felveszik az aznapi altatások listáját. Egy manóra általában ötven-hatvan emberi lény jut.

Kékköpenyes

Fiatal, félős, szerencsétlen, de a végtelenségig jószívű – ő Kékköpenyes, egy álommanó, nagy orral és csodálkozó szemekkel. Még mindig nem tudta kiverni a fejéből a Művészkedőst, aki látta őt – rettegett attól, hogy ez kiderülhet, de folyton nyugtatgatta magát – nem lesz baj. Azóta behúzott nyakkal közlekedik, ha teheti, nem beszél senkivel, mert még ő is van olyan bugyuta, hogy elpletykálja – és akkor biztosan Maerd fülébe jut a dolog, az pedig elbocsátást jelent.
Pillanatok múlva felveszi a listáját és akkor mehet, legalább a Földön nem találkozik manókkal, így nem lehet baj, csak nehogy meglássák megint! Most ügyesebb lesz – határozta el.
Neffil a kezébe nyomta a papírokat, ő pedig kivonult egy asztalhoz és megnézte, melyik útvonalon a legkézenfekvőbb végigmennie. Gyorsan sorba állította a neveket, de egy neven megakadt a szeme: Eszter. Nézte a betűket, a cím is egyezett… Lassan összehajtotta a listát, berakta a köpenyébe, felvette hárfáját és útnak indult.

Nem lepődött meg, mikor az ablakpárkányon állva a Művészkedőssel nézett farkasszemet.
– Szia! – köszönt neki vidáman Eszter. Becsukta naplóját és az ágy melletti asztalra helyezte. – Tudtam, hogy egyszer még találkozunk! – Gyönyörű volt, ahogy zöld szemeivel boldogan nézett a manóra, barna haja ki volt bontva. Egy kicsit igazgatta takaróját, de nem vette le szemét a lényről.
Kékköpenyes legyintett egyet jobb kezével, és leugrott a párkányról. Elindult az ágy irányába, közben ezt mormogta: – Reménytelen… – Lehangolódva felmászott a takarón, és leült Eszter lábára. Egymás szemébe néztek.
Egy vigyorgó emberi kép.
Egy morcos tündéri lény.
Kékköpenyes törte meg a csendet: – Most megint miért nem alszol? – Hangjában megbántás érződött.
– Mert nem tudok – felelte egyszerűen a lány.
– Megint a művészkedős dolog miatt? – kérdezte, szeme felcsillant, hiszen múltkor is tudott neki ebben segíteni, akkor most is gyorsan elaltathatja.
– Nem – mondta Eszti és lenézett a takaróra. Kezében szorította egyik csücskét. A manó pedig egyre mérgesebb volt, csak azt nem tudta eldönteni, hogy a lányra vagy magára.
– Akkor miért? – kérdezte, mintha bíróságon lennének.
– Mert… – Felnéz. A manó épp forgolódik, a szobát nézi. – Mindegy. Úgysem érted meg.
Kékköpenyes összehúzza szemét, vesz egy nagy levegőt, már majdnem, majdnem kiabál a lánnyal, de nem szabad, és nem bánthatja. Hisz csak valami miatt szomorú…
– Lehet, hogy megértem, és ha mégsem, attól függetlenül még elmondhatod! – sipítja a manó.
– Hát… Az van… Hogy van egy fiú…
– Bántott? – kérdezi gyorsan a lény félbeszakítva a mondatot.
– Nem. Maradj már csendben!
Valami koppan egyet kint. Mindketten hirtelen fordulnak oda. Egy női hang, álmosan: – Miért ég még mindig a lámpád? – Lábak dobogása.
A manó kerekre tágult szemmel néz, e pillanatban azt sem tudja, hol van, majd beugrik és visszaszalad a párkányra. Felkapja hárfáját és távozik.
Nyílik az ajtó.
– Mi történt? – kérdezi Eszter anyukája. Körbenéz a szobában, odalép lányához, megsimogatja fejét.
– Semmi, semmi, csak elfelejtettem valamit és felírtam a naplóba… – mondja és leteszi fejét a párnára. Nyakáig húzza a takarót. Anyukája lekapcsolja a villanyt és kimegy a szobából.
Eszter még sokáig nem alszik, de nem jön álommanó, ki elaltatná.