Liz Reed és a Kékköpenyes 09

A piactéren sétálva nézelődtek. Kékköpenyes unta a dolgot, hiszen már járt egyszer erre, és akkor sem fordítottak rá nagy figyelmet. Eszti pedig mosolyogva rácsodálkozott mindenre – régimódi bútorok, díszek, vázák, zöldségek, gyümölcsök, sajtok, pékáruk. Szomorúan nyugtázták magukban, hogy nincs egy fillérük sem.
Eszti nem aggódott, hogy lebukik – senki nem bámult rá értetlenül. Természetesen valamilyen mesét ki kell találnia, hogy honnan és miért jött Sohaországba.
A Nap állásából nagyjából meg tudták állapítani, hogy mennyi az idő, ez is csak a viszonyítás szempontjából volt fontos, hiszen a kastély kapuit este bezárják és akkor bejutni lehetetlen. Így szépen elindultak visszafelé. A piac már üresebb volt, a lények pakoltak. Eszti minden lényre furcsán nézett, egy-kettőtől pedig rémesen megijedt. Rettentően csodálkozott azon, hogy ezek a lények így eléldegélnek egymás mellett, mint az ő világában az emberek. Sőt, itt még nagyobb a harmónia és itt béke van. Mosolyognak egymásra, kedvesen beszélgetnek. Mint egy apró falu, ahol mindenki ismer mindenkit.
Minden probléma nélkül bejutottak a kastélyba. Elindultak settenkedve a konyha felé…
– Szép jó napot! – köszönt egy kedves női hang a hátuk mögött. Eszti lassan hátrafordult, Kékköpenyes pedig elbújt a szoknyája alá.
A lány csodálkozva nézett, szíve hevesen vert, a manó nagyon halkan nyögött és makogott.
– Jó… jó napot – köszönt a lány mosolyogva.
– Én Taipa vagyok, a királyi család legfőbb cselédje… – Beszéd közben jobb kezét mellkasára helyezte és szemét behunyta. – Miben segíthetek? – kérdezte gyanakvóan egy rövid szünet után, amikor észrevette, hogy a lányt nem érdekli, hogy ő a királyi család legfőbb cselédje…
Na most légy okos – gondolta magában a lány. Legszívesebben elrohant volna, amilyen messze csak lehet. Ehelyett itt állt, egyedül, mert az a kis félős nyavalygós manó elbújt a szoknyája alá… Végigfutott agyán, hogy egyik lábával belerúg egyet, hogy kicsússzon a szoknya alól… Ezen mosolyogni kezdett, ami egy cseppet oldotta a benne lévő feszültséget. Elképzelte, ahogy a manó ijedten feláll, egy iszonyatosan hangosat sikít és elkezd rohangálni ide-oda, a kastély szolgái pedig seprűkkel és lapáttal rohannak utána, hogy agyonüssék, mint egy egeret.
– De jó! – mondta hangosan Eszti. – Akkor épp magát keresem. – És felnyögött. Kékköpenyes belecsípett a lábába. Te kis piszok – mondta magában és lábával egy gyengéd rúgást adott a manónak.
– Valóban? – A cseléd egyre gyanakvóbb volt, Eszti pedig legszívesebben röhögött volna a helyzeten… De nagy erőlködések árán össze tudta szedni magát. – Hogy érti?
– Úgy… Munkát szeretnék… Itt a kastélyban… – Kezét kitárta, Taipa értetlenül nézett rá.
– Vagy úgy. – Végignézett a lány ruháján. – Ismerős ez a szoknya – mondta. Eszti fülig vörösödött, megint izgulni kezdett. Ne, ne most, olyan jól ment – gondolta magában. Taipa még néhány pillanatig gondolkodva nézte a ruhadarabot, majd feleszmélt és így szólt: – Jöjjön velem.
Hátrafordult és elindult a lépcsőn felfelé. Eszti belerúgott a manóba, amitől az sipított egyet és kimászott a szoknya alól. A lány elindult a cseléd után, Kékköpenyes pedig a háta mögött követte. Folyton hátranézett, nehogy észrevegyék.
Az utolsó lépcsőfokon a cseléd hirtelen megtorpant és megfordult.
– Miért ide jött? – kérdezte.
Mert megálmodtam – gondolta Eszti, de nem mondta ki. Biztos nagyot nézne…
– Hallottam jó hírét a birodalomnak – felelte. Taipa elmosolyodott.
Végre, túl vagyok a nehezén – gondolta Eszti.
– Akkor maradhatok itt? – kérdezte Eszti hevesen és hangjában boldogság bujkált.
A cseléd nevetni kezdett. – Felőlem itt maradhat – mondta kedvesen, majd hangja
komolyra váltott: – De a király dönt, úgyhogy jöjjön velem – és megfordult.
Eszti újra félni kezdett.
Nagyon lassan elindult a nő után, Kékköpenyes pedig a körmét rágva lihegett utána.