Liz Reed és a Kékköpenyes 10

Taipa kopogtatott és benyitott egy tágas szobába – Eszti a háta mögött leskelődött befelé. A cseléd odasétált az asztalhoz és váltott egy pár szót a királlyal, azután pedig beinvitálta a lányt is. Nagyon lassan, mosolyogva közeledett a szoba közepén elhelyezett hatalmas asztalhoz, ami mögött egy fiatal fiú ült. Eszti nem tudta levenni róla a szemét: szőkésbarna haj, zöld szemek, helyes arc… Érezte, hogy arca vörösödik és kellemetlenné kezdett válni a helyzet.
– Ő itt Leinad herceg – mutatta be a fiút. Még mindig ülve maradt és nem vette le szemét a lányról.
– Taipa, elmehetsz… – szólt neki Leinad, és még csak rá sem nézett. A cseléd egy furcsálló pillantást vetett mindkettőjükre, majd váll rándítva távozott a teremből.
– Üljön le – mondta Leinad. A lány közelebb lépett az asztalhoz és a herceggel szemben elhelyezett székre leült – ezalatt Kékköpenyes berohant az asztal alá és végre valahára kifújta magát. Kényelmesen eldőlt a szőnyegen és onnan hallgatta a beszélgetést. Eszti és Leinad egymás szemébe néztek, de érezték, hogy a helyzet kezd nevetségessé válni… – Nos… Mi járatban?
– Dolgozni szeretnék – felelte a lány. Kezével a szoknyáját szorongatta.
– És hogy hívják? A nevét még…
– Liz. Liz Reed – vágta rá a lány. Mégse mondhatja, hogy Eszti – az még érdekesebbnek hatna egy ilyen világban.
A fiú végigmérte a lány ruháját. – Ismerős nekem ez a ruha… – mondta halkan, elgondolkodva. Még néhány pillanatig nézte, majd feleszmélt és megkérdezte, hogy honnan jött a lány.
Mélységes csend telepedett rájuk. Kékköpenyes felült a földön és fogta a fejét. Már semmi jóra nem számított. Eszti lenézett a földre, hát ha a manó tátog neki valami birodalom nevet. Mivel nem volt ott, lábával az asztal alá rúgott egyet a levegőbe. Leinad értetlenül és csodálkozva nézett rá.
– Valami baj van? – kérdezte lepődötten a fiú.
Eszti megigazította szoknyáját és vörös fejjel felnézett. – Ugyan… – mondta sértődötten. – Mi lenne? – Erőltetett nevetésbe kezdett, majd felnyögött, mikor a manó belecsípett a lábába – úgy tűnik a rögeszméjévé vált, gondolta a lány. Lenézett a szőnyegre. Kékköpenyes lemondó arcába bámult, valamit tátogott. A manó hirtelen abbahagyta a tátogást és hatalmasra tágultak szemei, arcára döbbenet és riadtság ült ki. Mindkét kezét a szájához emelte villámgyorsan, arca kerekedett és szeme könnybe lábadt. Ne, ne most- gondolta a manó. De nem tehetett róla: egy rózsaszín füstfelhő kíséretében távozott belőle a tüsszentés. Majd még egy, és egy harmadik is. Fáradtan hátradőlt a szőnyegen.
Eszti olyan fejet vághatott amilyet még soha, Leinad pedig benézett az asztal alá. Mikor felemelte a fejét, mosolygott.
– Ő kicsoda? – kérdezte nevetve. Eszti beletúrt a hajába és válaszolt.
– A manóm… Kékköpenyes.
– Értem. Akkor az Álommanó Birodalomból jöttetek, igaz?
Még én jöttem az álmokból, mi? – gondolta magában a lány. – Igen – felelte.
– Milyen munkát szeretnél? – kérdezte. Észre sem vette, hogy nem magázza a lányt. Ez így természetesebbnek tűnt.
– Ami van.
– Rendben. Akkor… Fel vagy véve, Taipánál érdeklődj, hogy mit lehet segíteni. Kapsz egy szobát is, majd ő megmutatja. Köszöntelek az Emlékek Kastélyában!