Liza Wheat naplója – 13, 14, 15

Lassan cammogtam az utcán. Fáradt voltam. Akkor és ott csak 3 dolgot akartam: Aludni, aludni, és aludni. Ja, és még valamit: még többet aludni. Ekkor megpillantottam egy ismerőst.
– Szia Dunstan! – köszöntem neki már távolról.
– Szia Lizzy!
Odamentem hozzá. Milyen furcsa! Még sosem láttam így kiöltözve.
– Örülök, hogy látlak! De várjunk csak… Hogyhogy gyalog jössz a suliból? Mért nem kértél meg valakit, hogy hozzon el?
– Nincs olyan messze. Simán elmegyek oda gyalog. Meg vissza.
– Évek óta ezt szerettem volna hallani tőled, mégis furcsa, hogy most mégis mondod.
– Nyugi, semmi bajom sincs. Egyszerűen jobb ember szeretnék lenni.
– Ezt örömmel hallom.
– Az jó. Na szia!
– Szia!
– Jó randizgatást! – kiáltottam, amikor utoljára visszanéztem.
Láttam, hogy elvörösödik. Telitalálat!
Ahogy mentem tovább, azt gondoltam, egész jó napom volt.
De kit láttam a járda szélén? A csövessrácot! Kezdtem bűntudatos lenni miatta. Napok óta határozottan kerülöm, mintha pestist terjesztene. Szegény!
Bunkó vagyok.
A bunkók legbunkóbbika.
A legbunkóbb bunkók legbunkóbbika.
A legbunkóbb bunkók legbunkóbbikának legbunkóbbika.
Meg ilyesmi.
– Szia! – köszöntem neki.
– Szia! Na, mi az? Vajon mi oka lenne egy híres csajszinak, hogy csövessekkel dumáljon?
– Hmm… Semmi. Társaságra vágyok.
– Akkor mért nem dumcsizol inkább a drágalátos barátnőiddel? – némi élt vettem ki a hangjából.
– Jó kérdés…. Csak! – leültem mellé.
– Nem félsz, hogy összemocskollak, és leprás leszel, vagy valami ilyesmi?
– Nem.
– Te sosem vagy koszos?
– Nem, mert szoktam fürdeni.
– Aztaaa! – kiálott fel tettetett csodálkozással.
– Egyszer kiskoromban beleugrottam egy pocsolyába. Anya majdnem elájult, apu meg jól leszidott, pedig nem szokása. Azóta még a tócsák közelébe sem megyek. … Irigyellek, tudod? Annyira vagy büdös, amennyire akarsz, és senki sem szól rád.
– Ezt azért nem mondanám…
Egy ideig csend volt. Aztán Jack felállt, és elindult a közeli kis híd felé.
– Most hova mész? – kiabáltam utána, de úgy tett, mint aki nem hallja. Utána szaladtam.
– Jack!
Nem szólt semmit. Hirtelen lehajolt, felmarkolt egy adag sarat, és hozzám vágta.
– Há! Telitalálat!
– Hé! A ruhám! Ez bosszúért kiált!
Én is lehajoltam, és szedtem a sárból egy jó marékkal.
PLACS!!
A trutyi pont az arcába trafált. Megkezdődött a sár-párbaj.
– Egyél! Finom!
Kaptam egy adagot a hajamba, mire én is jól ,,besamponoztam'' az övét.
Irtó jól szórakoztunk.
A végén aztán leültünk a csatatérre, és jót nevettünk.
– És mit fognak szólni ehhez a szüleid? – kérdezte Jack, amikor sikerült elfojtania a nevetését.
– Nemtom – vontam meg a vállam. – Majd azt mondom, hogy elestem.

– Megjöttem! – rikkantottam, amikor beléptem a bejárati ajtón. – Anyu!
– Igen, kicsim? – hallatszott egy hang a társalgó felől.
– Elestem az utcán, és most egy kicsit sáros vagyok. Majd feltörlöm magam után a padlót, nyugi.
Ekkor anyu jelent meg az ajtóban. A szája elé kapta a kezét, amikor meglátta a sártól csöpögő ruhámat.
– Hogy nézel ki, kislányom? – szaladt ki a száján.
– Feltörlök magam után, ígérem.
– Mosakodj meg szépen! – éreztem a hangján, hogy próbál nyugodt maradni.
– Jó, megyek. Nyugi, elmoso… izé, feltörlöm a padlót, nem kell izgulni.
Elég furcsa arcot vágott, de nemtom miért. Te tudod? Pedig semmi baj nincs, feltörlöm a padlót.
Vagy ezt már mondtam egyszer?
Na mindegy!
Elmentem zuhanyozni, és elég sokáig folyattam magamra a vizet. A cuccaimat bevágtam a mosógépbe, aztán TÉNYLEG feltöröltem a padlót.
Nemsokára megjött apu.
– Szia! – ugrottam a nyakába.
– Szervusz, kicsim. – mondta kissé fáradtan.
– Mi az, apu? – kérdeztem.
– Semmi, semmi.
– Várj, add a kezed!
Kissé értetlenül nézett rám, de azért odanyújtotta a tenyerét.
– Látok itt valamit – Mondtam olyan átszellemülten, mint egy igazi jós. – Itt valami nincs rendben. Aggódsz valaki miatt. Valaki miatt, aki közel áll hozzád.
– Igen – sóhajtott apu. – És ez a valaki… Te vagy.
– Tényleg?
– Igen. Liza… megváltoztál.
– Tudom.
– Aggódom miattad…
– Miért? Semmi bajom sincs.
– De teljesen más lettél. A régi önmagad szöges ellentéte vagy…
– Felnövök.
– Anyád is ezzel jött…
– Szeretnék jobb ember lenni. Vannak, akik éheznek és fáznak az utcán, én meg nem csinálok semmit, csak lógatom a lábamat? Na, ezt már nem!
– Liza…
– Igen? Semmi bajom sincs, de komolyan! Nyugi, felmostam magam után…
– Tessék?!
– Ja, semmi.. – elvörösödtem. Mi van ma velem? Biztos csak fáradt vagyok…
– Mit mostál fel?
– Semmi, csak fáradt vagyok. Összekeverek mindent. Felmehetek a szobámba?
– Liza…
– Oké, akkor megyek. Szia! Holnap még beszélgetünk! – felmentem a szobámba, és kulcsra zártam az ajtót, nehogy utánam jöjjön. Ledobtam magam az ágyra.
Tiszta dilis vagyok ma. Miért hajtogatom azt, hogy felmosok?
És egyáltalán hogy jutott eszembe, hogy leálljak azzal a sráccal beszélgetni? Mindegy, nem számít. Alszom egyet. Ez sok volt mára.

Mary lehajtott fejjel ment el mellettem, és nem is köszönt, amit nem értettem, mert mindig odajön hozzám.
– Mary! Mary!
Úgy tett, mint aki nem hallja.
– Mary, mi történt veled? – szaladtam utána.
Felnézett. A szemei vörösek voltak, az arcán patakokban folytak le a könnyek.
– Mi történt?
– Összevesztünk Erickkel. Azt mondta, látni sem akar többet. – tört ki belőle a sírás.
– Biztosan nem gondolta komolyan, csak a düh mondatta vele.
– De komolyan mondta, láttam a szemén.
– Min vesztetek össze?
– Véletlenül belelökött a szökőkútba, én meg tiszta víz lettem. Elég mérges lettem és azt kiabáltam, hogy ne lökdössön. Azt mondta, véletlen volt. Én meg nyafogni kezdtem, hogy csupa víz lett a ruhám, erre a fejemhez vágta, hogy buta plázacica vagyok. Nagyon összevesztünk. Most egy életre megharagudott rám.
– Biztos csak ideges volt valami miatt. Holnap bocsánatot fog kérni.
– Nem hinném. Jut eszembe: Köszi a kocsit, visszaadom.
– Szívesen. Nyugodtan kölcsönkérheted bármikor, én már úgyis gyalog fogok közlekedni.
Mary ezen annyira ledöbbent, hogy még sírni is elfelejtett.
– Nemár!
– Demár! – kacsintottam.
Sikerült a nap további részében annyira felvidítanom, hogy bizakodni kezdett, hogy Erick mégsem haragszik rá.