Bízzuk a véletlenre

A 60-as években Márti életrevaló, eleven, szókimondó, csinos lány volt. Érzéke volt ahhoz, hogy amit “kapott” – például darázsderék, játékos, nevető szemek – azt kihangsúlyozza.
Akkortájt divat volt a széles öv, a rövid szoknya, a tűsarkú cipő, így, ha valahol megjelent, ezek nem hiányoztak a kellékeiből.
A fiúk szerint szemei igézőek, csábítóak voltak, ugyanakkor tudott megsemmisítő, lesújtó pillantással is végigmérni rajtuk.
Szemeit, szempilláit festette, mellyel hangsúlyt adott egyébként is huncut és kacér nézésének, melyről soha nem lehetett tudni, hogy mikor, mire vált.
Ha leült, lábait úgy tette keresztbe, hogy azok tökéletesen zárjanak, ugyanakkor felhívják a figyelmet rá.
Nem volt magas, bár alacsony sem, viszont a tűsarkú cipőben libegve, jóval magasabbnak látszott a valóságnál. Fejét fenn hordta, barátságát ki kellett érdemelni. Soha nem nyomult rá senkire, még a barátnőit is ő fogadta el a jelentkezők közül.
A gyengéket megvédte, az öntelteket megalázta, viselkedése miatt egyaránt volt vonzó és taszító.
A férfiaknak, akik ugye eleve vadászösztönnel rendelkeznek – legalábbis Márti így hallotta – meghagyta a küzdés örömét.
Szemeivel csábított, szavaival hárított, kiismerhetetlen volt.
Sok hódolója beállt a barátai közé – sose lehet tudni alapon – ő pedig tőlük sok mindent megtudott.
16-17 év körül lehetett, mikor fiú barátai körében meglátott egy srácot, aki az akkori divat szerint fekete szerkóban feszített. Fiatal volt és jóképű, formás testén megakadt a lányok szeme. Mártit sem hagyta hidegen a srác különbözősége a falubeli fiatalemberekétől, merthogy Zsolt, idegen volt.
Azon a környéken, ahol a szüleivel élt, nem tudott elhelyezkedni, így barátaival együtt elindult és egy fővároshoz közeli településen – ahol Márta is lakott – talált munkát és helybeli barátokat is. Falubelijeivel közösen béreltek egy szobát.
Akkoriban a fiatalok gyakran a Templom téren jöttek össze, ahol a padokon ülve nyugodtan lehetett beszélgetni. Természetesen voltak mulatságok, szüreti, szilveszteri, farsangi, ahol egymásra találhattak a párok. A falubelieket általában a szülők hozták össze és a házasságok úgy kötődtek, hogy nem csak a fiatalok ismerték egymást, hanem a szüleik, nagyszüleik is.
Mártinak nem tetszettek a helybeli fiúk. Különcsége ebben is megnyilvánult, hogy nem a tősgyökeres falubeliekkel barátkozott.
Visszatérve Zsoltra, természetesen észrevette Mártit, de ennyi! Márti önérzetét sértette ez a hozzáállás. Direktbe nem akart kezdeményezni, ezért minden ismerősét bevetette, hogy szervezzenek egy “spontán” találkozást, ahol bemutatják őket egymásnak.
Hódolói örömmel teljesítették óhaját, bár féltették őt. Meg tudom védeni magam, mondta Márti önérzetesen.
Elkezdtek járni egymással. Egyik alkalommal Márti javasolta, hogy a kíváncsi szemek elől sétáljanak be a közeli kis erdőbe. Ott letelepedtek, majd a fiú félre értve a helyzetet, szinte “rámászott” Mártára, aki alig tudott kikerülne ebből a “necces” helyzetből. Mivel Zsolt is tartott Márta barátaitól, akik közül többen közös barátaik is voltak, így erőszaktól nem kellett a lánynak tartania. Azonban Zsolt majd felrobbant a vélt szégyentől és csalódottságtól. Szórakozol velem? Miért vittél az erdőbe, ha nem “azért” kérdezte?
Hogyhogy miért? Megmondtam, hogy nem akarom, hogy mindenki minket bámuljon! Engem itt ismernek, nyugodt körülmények között szerettem volna veled lenni.
Férfi vagyok, ha nem tudnád! Én meg nő, de nem fogom egy erdőben odaadni magam.
Jó, akkor vége! Rendben, felelte Márti, majd énekelni kezdett: „nem történt semmi, csak elválunk csendben, good bye, good bye, good bye.”

Zsolt kerülte Mártit. Összejött egy “hajlandó” lánnyal, akivel csak az volt a gondja, hogy mással is.
Mártinak volt egy kedves ismerőse, aki a kocsma – ahol összejöttek a srácok – mellett lakott. Onnan figyelte őket. Mikor végeztek a korsó sörrel, Márti kisétált és úgy ment el mellettük, mint ha észre se vette volna őket.
Egyik alkalommal Zsolt utána ment. Márti látszólag nem vett róla tudomást. Ringó csípővel, felemelt fejjel ment, hátra se nézve. Már majdnem hazaért, mikor Zsolt nem bírta tovább és megszólította: nincs kedved sétálni egy kicsit? Beszélgethetnénk. Rendben, mondta Márti, miközben a szíve majd kiugrott a mellkasából, hiszen alig várta ezt a pillanatot.
Sokat beszélgettek a Templom tér padján ülve, majd, mikor már sötétedni kezdett, Márti mondta, hogy haza kell mennie. Zsolt elkísérte és útközben egy csendes, kihalt helyen megfogta a lány derekát, magához húzta és megcsókolta őt. Márti hagyta. Feszes mellei odasimultak Zsolt mellkasához, a fiú keze a derekáról lecsúszott a lány formás popsijához, de ez ellen sem tiltakozott Márti. A fiú egyre jobban szorította, végül a lány kezét a nadrágjára húzta. A lány érezte, hogy duzzad és lüktet alatta a férfiassága. Kívánta őt, mégsem akarta. Így nem, semmiképpen sem! Engedj! Eltolta magától a férfit, aki már nagyon nehezen türtőztette magát.
Márti szaladni kezdett, Zsolt nem futott utána.
Aludni nem tudott. Egyre csak érezte azt, amit addig soha, a férfi vágyát, mely most már benne is felkeltette és felerősítette a testiséget, a szenvedést attól, hogy nemet kellett mondania. Ez már nem volt játék! A hormonok harca, az ösztön uralma a józan ész felett, a szerelem beteljesülésének mindent elsöprő, esztelen küzdelme, melyből mégis az ész került ki győztesen.
Nem szabad többé belemennie, mert nem fog tudni ellenállni, pedig lehet, hogy Zsoltnak csupán futó kaland lenne. Visszamegy a falujába és mi lesz akkor vele? Ha igazán szereti, tud várni és össze fognak házasodni, elvégre Zsolt már felnőtt és keres.

Sokáig nem találkoztak, pedig Márta naponta felment a Templom térre. Barátját kifaggatta, tőle tudta meg, hogy Zsolt, meg akarta szerezni őt és erre fogadást is kötött a haverokkal, amit elveszített.
Mártának nagyon fájt. Ahányszor csak becsukta a szemét átélte a férfi szorítását és a vágyat, mely beteljesülése elől elszaladt.
Jött a farsang. Barátnőjével elment a mulatságba. Zsolt egy nővel volt, akiről mindenki tudta, hogy “hajlandó”. Márta úgy tett, mint akinek az egész közömbös. A barátai örömmel vitték táncba, ő meg “láthatóan” jól érezte magát.
A lány nem szerette megvárni, míg “kisöprik”, “akkor kell elmenni, mikor a legjobb a hangulat” tartotta. Az egyik szünetben így is tett. Zsolt, aki végig figyelemmel kísérte őt, utána ment. Márti úgy tett, mint, aki nem veszi észre – mindig ez a játék – gondolta, de ha neki ez kell, akkor legyen! Zsolt utolérte és közölte vele, hogy szeretné, ha járnának.
Márti úgy érezte győzött.
Hagyta, hogy a fiú haza kísérje, de többé nem lehetett úgy tenni, hiába is telt el bármennyi idő, mint ha soha nem történt volna semmi.
A fiú a búcsúcsóknál, ha lehet még türelmetlenebbül húzta magához a lányt, aki szinte beleolvadt a fiúba, már-már megtörtént, amitől korábban elfutott, mikor Mártiban megszólalt a vészcsengő.
Itt állunk a saját házunk bejárati ajtaja előtt, bármikor nyílhat az ajtó, meg egyébként sem így képzelte el az első alkalmat.

Édesem, ne! Be kell mennem! Kijöhetnek a szüleim. Engedj szerelmem, kérlelte a lány. Szeretlek, kívánlak, de ne most, és ne itt!
Egymást átölelve álltak és a lány várta, hogy a fiú szóljon, hogy mikor és hol találkozzanak legközelebb, de nem szólt. Márti, aki már régen nem az volt, mint egykoron, nem tudott így elválni a fiútól, akiért már az egész teste remegett. Várjál! Még meg sem beszéltük, hogy legközelebb mikor találkozunk.
Bízzuk a véletlenre! Felelte a srác.
Márta, nem tudta, hogy sírjon vagy örüljön, hogy nem adta oda magát a saját kapujuk előtt a fiúnak. Mi az, hogy bízzuk a véletlenre? Mégis, mit képzel magáról Zsolt? Tálcán fogja kínálni magát, hol az erdőben, hol az utcán, hol a házuk udvarán, hogy szerelmeskedjenek? Hogy gondolja ezt ez a fekete ördög, ki ő? És mit gondol Mártiról? Hány és hány fiú örülne, ha őt választaná, ez a jöttment meg állandóan packázik vele. Na, majd én megmutatom, milyen a véletlen, tért vissza a lányba az önérzet!
Tudta, hogy hánytól hányig dolgozik a fiú – ő maga még gimnazista volt – így aztán úgy intézte, hogy “véletlenül” se találkozzanak össze.
A kocsma melletti házból figyelte a fiút és mindig megvárta, míg eltűnt a banda és csak utána indult haza. A Templom térre se járt fel. Azért se futok vele össze, makacsolta meg magát.
Közben a barátai beszámoltak arról, hogy Zsolt egy idő után már idegesen nézte, hol bukkan fel Márti. A legjobb haverjának bevallotta, hogy szerelmes lett a lányba, aki szép és okos és bár szereti őt, nem hagyta magát. A fiú szemében egyre nagyobb lett Márti, már azt is híresztelte baráti körökben, hogy haza fogja vinni szülőfalujába és bemutatja a szüleinek. El akarja jegyezni és feleségül fogja venni.
Márti – bár szívesebben simult volna bele szerelme ölelő karjaiba és adta volna át magát a beteljesült szerelem mámorának – kitartott eredeti terve mellett. Ha a fiú taktikázik, ő is, ha nem tiszteli, nem szereti őszinte szerelemmel, csak a vad állatias ösztön működik benne, akkor neki erre nincs szüksége, bujálkodjon mással!

Eljött a nap, amikor Márti akkor jött ki a kocsma melletti házból, mikor a fiúk még söröztek. Zsolt, ahogy megpillantotta, letette a sörét és utána szaladt. Márti! Márti! Szeretlek, várj meg! Mióta, kérdezte a lány? Az első perctől kezdve tetszel, ahogy megláttalak, de idő kellett hozzá, hogy szerelmet érezzek irántad. Nem akarok nélküled élni!
Együtt mentek a lány szüleihez. Márti bemutatta Zsoltot. Zsolt elkérte a lányt, hogy ő is bemutathassa majd a szüleinek. Többször is eljött hozzájuk, a lány mindig kikísérte és hosszú, forró csókkal váltak el egymástól. Bár Zsoltból mindig előjött a “férfi”, elfogadta, hogy a lány nem lesz az övé bárhol.
Közben megjött a behívó. Még egy hosszú forró csók utáni próbálkozás, de a lány már tudta, hogy ki kell tartania mindvégig és mivel időközben Zsolt is szerelembe esett, kénytelen-kelletlen elfogadta a lány döntését.
A katonaság első hónapjaiban Márti látogatta, de érezte, hogy ő már távolodik a fiútól, aki nagyon megváltozott. Egyre furcsább leveleket küldött, volt olyan is, ahol a címet rejtvényként adta meg. Márta nem értékelte ezeket a bárgyúságokat. Valahogy az egyenruhában már nem ő volt, nem az a férfi, akit megismert. A levelei sem voltak Márta kedvére valók. A lány lassan rájött arra, hogy csak a “menő srácba” szeretett bele, valójában nincs semmi közös benne.
Elfogyott a mondanivalójuk, így a levelezés és a látogatás is elmaradt.

Márta megismerkedett egy ugyancsak nem helybeli fiatalemberrel, akit az egyik szomszéd – Zoltán barátja és munkatársa – mutatott be. A fiúnak egyértelműen tetszett Márti, aki akkora már érett hölgy lett és nem volt közöttük játszma, csak őszinte érzelmek. Márti szülei ismerték Zoltán barátját és szívesen fogadták őt, így a találkozás nem bújócskából, hanem udvarlásból állt.
A megismerkedéstől számított fél év után össze is házasodtak. Márti mindjárt teherbe esett és már az utolsó hónapokban járt, mikor összetalálkozott Zsolt egyik haverjával. Tőle tudta meg, hogy Zsoltnál agydaganatot diagnosztizáltak, azért voltak furcsák a levelek és különös viselkedése a honvédségnél is feltűnt.
Kivizsgálás, diagnózis, kórház. A kórházban kérte, hogy teljesítsék utolsó kívánságát, amely az volt, hogy Mártát szeretné látni. Nem teljesítették, mivel tudták, hogy Márti férjhez ment és gyermeket vár.
Mártit megrázta az eset. Férjének beszélt a korábbi udvarlójáról és kapcsolatuk végéről. Párjának már eljegyzett menyasszonya is volt Márta előtt, így, meg talán egyébként sem zavarta volna, hogy szerelmének is volt valakije, akihez érzelmileg közel állt, de ami már elmúlt, mielőtt még komolyra fordultak volna a dolgok.
Zsolt úgy halt meg, hogy Márti nem is tudott róla, hogy beteg és hogy utoljára őt szerette volna látni.