Liza Wheat naplója – 19, 20, 21

– Liza pedig…. hármast kap a témazáróra. Ejnye, Liza! Figyelhettél volna jobban is! – azzal a biosztanárnő letette elém a dogát. Én meg csak meresztettem a szemem.
HÁRMAS?!
De hiszen… ezekre a kérdésekre nem is volt meg a válasz a könyvben! Kész képtelenség! Hogy mondom el ezt apunak? A biosz a kedvenc tantárgyam, lehetetlen, hogy hármast kapjak belőle! Ilyen nincs!
– Tanárnő kérem!
– Igen, Liza?
– Nem lehetne, hogy újraírjam a dolgozatomat? Nem tudtam tanulni… Családi okok miatt.
– Családi okok? Csak nincs valami baj?
– Hát… Megbeszélem apuval a dolgot…
– Liza…
– Igen, tanárnő?
– Nos… Mindegy. Jövő héten újraírod.
– Köszönöm! – rezegtettem meg hálásan a szempilláimat.
A biosztanárnő erre amolyan ,,mivanmaezzelalánnyal'' arcot vágott, és tovább osztotta a füzeteket.

– Lizzy! – szólalt meg Mary, amikor kiléptünk a teremből.
– Hm?
– Valamit mondanom kell neked – felelte meglepő komolysággal.
– Csak nem történt valami baj? – kérdeztem aggódva.
– De. TE vagy a baj.
– Tessék? Ezt nem értem… – képedtem el.
– Talán már megfigyelhetted, hogy elhanyagolsz engem! – fakadt ki. – A suliban is egyre többet lógsz Johannával, és nem akasz eljönni velem sehova! Délután mindig otthon vagy, és ne merd arra fogni, hogy tanulsz, mert láthattam, hogy nem! Ha tanultál volna, nem kaptál volna hármast bioszból!
– Mary, én… – próbáltam mentegetőzni.
– Nem érdekelnek a kifogásaid! – azzal jól megrángatta a hajam.
– Mary… Kérlek…
– Mire kérsz? Szemét disznó vagy, tudd meg! – kiabálta. Már mindenki ránk figyelt.
– Higgadj le! – próbáltam csitítani.
– Nem higgadok le! Nem vagy a barátnőm!
Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak.
– Mary… – suttogtam elhaló hangon.
– Nem érdekel! – azzal elviharzott. A körénk gyűlt csoport megnyílt előtte. Én meg csak néztem.
Ekkor Toby lépett közbe. Ő volt az a fiú, aki talán a legjobban odavolt értem, annak ellenére, hogy kihasználtam.
– Ez bántani merte Lizzyt! Gyerünk srácok, mutassuk meg neki, hogy kivel kiabáljon!
– Eszetekbe ne jusson egy újjal is hozzáérni! – ordítottam. Mindenki megdöbbent. Mary visszanézett a folyosó végéről.
– Miért?
– Mert ő a barátnőm! Vagyis csak volt… – lehajtottam a fejem, hogy ne lássák az arcomat. – Most mit néztek?! – törtem ki hirtelen. – Hagyjatok békén!
Mindenki lassan és óvatosan elment, mert nem akartak tovább idegesíteni. Becsengettek. Némán vonszoltam magam a tanterem felé, mint akit kivégzésre visznek. Az ajtó előtt összefutottam Maryvel.
– Menj csak előre…
– Nem, te menj.
Felkaptam a fejem.
– Tessék?
– Menj előre. – felelte udvariasan. De valami más is lappangott a hangjában.
– Nem, menj te!
– Szó sem lehet róla!
– De, ragaszkodom hozzá! – az egész kezdett abszurd, és egyben humoros lenni.
– Te menj előre!
– Nem!
– De!
– Nem!
– Min veszekedtek, lányok? – szólalt meg mögöttünk a matektanár. – Miért nem mentek inkább be?
– Mert Lizzy mindenáron azt akrja, hogy én menjek be elsőnek, amikor neki kell mennie.
– Ti lányok….
Erre én játékosan meglöktem Maryt, ő pedig bement. Én nyertem!
– Bocs, hogy megtéptem a hajad! Csak nagyon ki voltam bukva, hogy Erick elköltözik.
– Semmi baj. Akkor most megint barátnők vagyunk?
– Még mindig, te buta! – nevetett rám.
– És bocsánat azért a Johannás ügyért..
– El van feledve!
Milyen jó érzés kibékülni valakivel…..

Mary rengeteget sírt Erick miatt. Én pedig vígasztalgattam. Felajánlottam neki, hogy a nap hátralévő részében eggyütt lóghatnánk a városban. Természetesen elfogadta. Nagyon örült ennek a dolognak, és bevallom, engem is feldobott. Ruhákat nézegettünk, vásárolgattunk, beültünk egy étterembe, sétáltunk a parkban… És persze órákon ár vitatkoztunk azon, hogy kinek a hibája volt a veszekedés. Mindketten önmagunkat okoltuk 😀
Most talán még jobban örültem a társaságának, mint eddig. Rengeteget csevegtünk. Egy percig sem némultunk el. Hazafuvaroztam Maryt.
Aztán hazaindultam. Bekapcsoltam a lemezlejátszót, és betettem a kedvenc dalomat. De a hang mintha valahonnan távolról szűrődött volna ki, és hiába hangosítottam fel, úgy éreztem, hogy mégis valahogyan kínos csend van.
Furdalni kezdett a lelkiismeret. Főleg akkor, amikor elhajtottam azon a helyen, ahol Jack kuporgott mindig délután. Most nem ült ott senki.
Otthon aztán korán lefeküdtem, mert fáradt voltam. De nem tudtam sokat aludni.

Másnap délután Jack kitörő örömmel fogadott, mintha nem is lettem volna olyan bunkó vele.
– Szia Lizzy! – köszönt nekem messziről. Elémszaladt. – Mizujs?
– Semmi különös. Veled?
– Nézd mit találtam! – mosolygott, és elővett valamit az elnyűtt hátizsákjából. Egy doboz csoki volt. – Valaki itt hagyta. De nekem nem kell. Neked adom.
Ezen elképedtem.
– Tessék?
– A tiéd lehet. Megvagyok én nélküle. Élek és virulok.
– Meghogy virulsz? – néztem végig rajta. Magas volt, az igaz, de csontsovány, és mindene szakadt és koszos. – Már megbocsáss, de nem úgy tűnik….
– Nem is tudom, mikor ettem utoljára csokit. És nem is kérek.
– Jaj, Jack! Én bármikor ehetnék csokit, de vigyáznom kell az alakomra. De TE, aki láthatólag már egy jó ideje nem eszel SEMMIT, nem kérsz! Ilyet még nem éltem! Én a helyedben biztos bezabálnám az egészet.
– De nem vagy a helyemben. Ha nem vetted volna észre, az én helyemben én vagyok.
– Makacs vagy. Gyerünk, bontsd ki, és edd meg!
Rövid huza-vona után kibontotta a dobozt. Nagy műgonddal szedte le a csokiról a csomagolását. Először óvatosan megnyalta a kis, piros nyelvével, aztán harapott egy kicsit belőle.
– Eperyoghurtos… Kiskoromban az eper volt a kedvencem, mindenből eprest ettem. Gyümölcsleves, csoki, fagylalt… Amikor kicsi voltam, és kértem egy tölcsér fagyit, véletlenül a fejemre ejtettem – elmosolyodott. – Apa csak nevetett. Anya persze replikázni kezdett, hogy ő megmondta, hogy összepiszkolom magam. De nem érdekelt. Sosem jöttem ki vele igazán… – elhallgatott, és ránézett a kezében lévő édességre.
– Ne totojázz, edd meg!
Végül ketten megettük az egész dobozzal. Én csak párat ettem, a vonalaimra hivatkozva. És rájöttem valamire: a kaja sokkal finomabb, ha ketten esszük meg. Nekem legalábbis így tűnt.