Liza Wheat naplója – 22, 23, 24

A vekker legszebb álmaimból riasztott fel. Kicsit nyűgösen keltem. Nem aludtam valami sokat. Fáradtan vánszorogtam be a fürdőszobába, de amit a tükörben láttam, attól rögtön felébredtem.
– Úristen! – kiáltottam fel. Rémesen néztem ki. A hajam égnek állt, a bőröm sápadt volt, a szemem vörös és karikás. Ijedten menekültem vissza a szobámba.
Ekkor Janet lépett be, aki meghallotta a visításomat.
– Mi az, Liza?
– Nézz rám! Szörnyen nézek ki! A körmöm is letöredezett! És megfakult a hajszínem is! – törtem ki.
– Túlreagálod a dolgot. Egyszerűen csak kialvatlan vagy. Ennyi.
– Nem reagálom túl. Ocsmány vagyok. Így nem megyek iskolába! – tüntetően összefontam a karjaimat.
– Szerintem viszont nagyon szép vagy. Én is szeretnék így kinézni.
– Így?! – visszamentem a fürdőszobába, és farkasszemet néztem saját magammal.
Utáltam, ha csúfolnak. Mondjuk, nem sokan csúfoltak, de ők elérték, hogy nagyon megharagudjak rájuk. Elég volt egyetlen rossz poén, és már robbant a bomba. Csak azért, mert szőke vagyok és kék szemű, még nem kell lenézni!
Megfésülködtem, és vastagon besminkeltem magam, hogy valahogy kinézzek.
– Borzalom, borzalom, borzalom! – ismételgettem.
Janet sóhajtott, és elment. Felkaptam a táskámat, és lerohantam az étkezőbe.
– Szia anyu, szia apu!
– Szia Lizzy! Mire ez a nagy sietség?
– Nem akarok elkésni – feleltem, gyorsan bekaptam egy pirítóst, adtam egy búcsúpuszit a szüleimnek, és már robogtam is a suliba.
Nem szoktam korán indulni a suliba, most mégis így tettem. Először csak szép nyugodtan lépkedtem, de az az érzésem támadt, hogy valaki követ. Éreztem, ahogy a tekintete a hátamba fúródik, és hallani véltem magam mögött a lépéseit.
– Nyugi Liza, csak valaki szórakozik veled – motyogtam magamnak. De az érzés nem múlt el, sőt!
Hátranéztem.
Nem volt ott senki. Hát persze, csak üldözési mániám van. Minek is követnének engem? Újra elindultam. Nem mertem körbenézni. Valaki bármelyik pillanatban lerohanhat. Tulajdonképpen hülyeség ez az egész. Mért is lenne valaki ott? Hiszen csak egy átlagos tinilány vagyok, vagy nem?
De a furcsa érzés megmaradt bennem, és nem hagyott nyugton. Gyorsabban kezdtem szedni a lábamat. Egyre gyorsabban. Futni kezdtem. Szinte beestem az iskolakapun. Kapkodtam a levegőt, és a szúrós oldalamat szorongattam.
Óvatosan hátranéztem. Az utca kihalt volt.

– Nahát, Liza! Mit keresel itt ilyen korán?
Ilyedten rezzentem össze, de aztán megnyugodtam. Az épületből a biosztanárnő lépett ki.
– Izé… én csak… – elvörösödtem.
– Nem kell magyarázkodni – mosolyodott el. – Nem szégyen ám az, ha valaki korán jön iskolába!
– Aham…
– Készülsz már a bioszdogára?
Basszus, elfelejtettem! A bioszdoga!
– Ööö… igen, tanárnő, készülök.
– Nincs semmi gond otthon? – a vállamra tette a kezét. Éreztem, hogy most ez nem jópofizás a diáknak. Tényleg aggódott.
– Nem, semmi.
– Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?
– Igen, tanárnő. – nem akartam, hogy tovább kérdezősködjön.
– Jól van. Légy jó kislány! – megveregette a hátamat, és elment. Néztem utána. Méghogy ,,kislány''?! Hát ötévesnek nézek én ki?
Valahogy mégsem tudtam haragudni rá.
Bementem az osztályterembe, és elkezdtem magolni a bioszt.
Ez képtelenség! Ezek a válaszok nem voltak benne a könyvben! Ki írta bele? Ilyen nincs! Hogyhogy erre nem is emlékszem?
Hát persze, egész bioszon csak néztem ki a fejemből. Azt hiszem, kiszivárgott a fejemből az a kevés értelem is, ami benne volt. Meg kell fegyelmeznem magam!
Minden erőmet be kellett vetnem, hogy a gondolataim ne fussanak szerteszéjjel, de aznap az agyam makacskodott. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy az a sok tekervény kibogozódik, és széjjelfolyik a koponyámban… Fúj! Miken jár az eszem! Ez undorító! Mindjárt kitüsszentem ide az agyam!

Fáradtan batyogtam haza. Úgy éreztem, hogy mindjárt lecsorgok a lábamról, és elnyel a csatorna büdös feketesége…
Jack a szokásos helyén volt, de most nem kuporgott, hanem egyenesen állt. Egy kicsit ijesztő volt, ahogy kihúzta magát. Most vettem észre, hogy több mint egy fejjel magasabb nálam.
– Tulajdonképpen mitől nőttél te ekkorára? Akkora vagy, mint egy… mint egy zsiráf!
– Sok spenótot zabáltam – vigyorgott.
– Spenótot? – vontam fel a szemöldököm.
– Ja. Anyám mindig nyaggatott, hogy ,,eddmegaspenótotkisfiam vagynemnőszmegéstöpörcmaradsz'' – Jack alaposan kifigurázta az anyját, amitől nevetnem kellett. – Mondjuk, ez azért volt vicces, mert már akkor is elég magas voltam a koromhoz képest.
– Jack… mi lett a szüleiddel? – kérdeztem váratlanul.
A fiú arcvonásai hirtelen megkeményedtek.
– Erről nem akarok beszélni, világos? – mordult rám.
Hallgattam. Nem nézett rám.
,,Szegény srác! – gondoltam. – Az utcán él. Nincs tető a feje felett, néha még élelemre se telik neki.''
Elfintorodtam, amikor eszembe jutott, milyen irronikus a sors. Rainbow… Hát, Jack helyzete nem igazán emlékeztet egy szivárványra.
– Jack…
– Mi van?
– Én… arra gondoltam… hogy…
– Nyögd már ki! – Jack végre rám nézett. Bíztatást láttam a tekintetében.
– Hogy… Lehetnénk mi ketten barátok. – éreztem, hogy kipirul az arcom.
Jack szeme elkerekedett.
– Hogy mi? Barátok?
– Igen. – bólogattam.
Nagyokat pislogott azokkal a tenyérnyi szemeivel, mint aki nem akarja elhinni.
– Izé… végülis mér' ne?
Idiótán elvigyorodtam. Ő is elvigyorodott.
Amikor elköszöntem tőle, a szemében már nem csak a végtelen űrt láttam. A két fekete szemben megcsillant az élet szikrája.