A forrás felé igyekezett.
Oda, honnét minden és mindenki indult,
amit a kék víz az idő fehér medrén keresztül magával sodor.
Napokon át rohant, keresztül
a semmin. Mindenfelé csak üveges,
beesett, másik létet tükröző tekintetek.
Követte a vizet, vissza a kezdethez, mely
felé a csobogás egyre sűrűbb, egyre kékebb lett.
Kezét a kezdet vizébe tartotta,
s lassan érezte, mint jut el az időtlen
folyadék legapróbb sejtjeihez is.
Pupillája egy percre kitágult, az izmok halandó
testében úgy feszültek meg, hogy
a szövetek majdnem széthasadtak.
Érezte, hogy semmi sem az, mint aminek ott,
a kezdethez közel látszott.
Közel volt. A vérhez. Az élethez.
A halálhoz. Mindenhez.
A kör lassan lett teljes szemei
homályos terében.
3 hozzászólás
Jó a lezárás.
Vannak jó gondolatok a versben.
Egy dolog viszont furcsa a verseidben, nem sokat olvastam, de azokat E/3ban írtad.
Tetszik a versed, jók a képeid…szinte látom az útját…és azt hiszem a versed is értem.:)
Zsuzsi
E/3, igen, valahol szubjektív líra nyilván, de hogy ki az az “ő”, hát, azt sokszor én is szeretném tudni… 🙂 A saját őrült gondolataim kivetülése…