Liza Wheat naplója – 25, 26, 27

Gőzerővel tanultam a dogára. Addig magoltam, amig szóról-szóra nem tudtam az egészet. De ez sem volt elég. Becsaptam a könyvet, és megpróbáltam hibátlanul leírni a szöveget egy kitépett füzetlapra. És szépen elrontottam. Összegyűrtem a papírt, és behajítottam a szemetesbe. Anya tizedszer kiabált fel, hogy menjek vacsorázni. Engedelmesen lementem, de az agyamban továbbra is a doga zakatolt, és minden mást igyekeztem kiverni a fejemből. A vacsora minden egyes falatjának egyenként felmondtam a tanulnivalót. Anya és apa elég furcsán néztek rám, Lottie pedig kiejtette a kezéből a tányért, amit sűrű bocsánatkérések közepette söpört fel, de továbbra is engem figyelt. Nem törődtem velük. Otthagytam a vacsorám maradékát, és felmentem a szobámba azzal a címszóval, hogy nem vagyok éhes, és különben is tanulnom kell.
Fogtam egy tollat. Először csak unalmamban rajzolgattam a kezemre mindenfélét. Aztán elkezdtem mindenféle tetkókat csinálni a karomra, a bokámra, a vállamra, még az arcomra is firkantottam egy szívet. Van egy hatalmas tükröm, abban megnéztem, hogy festek. Hidegzuhanyként ért a látvány. A tükörben egy mezitláb ácsorgó, agyonfirkált őrültet láttam. Berohantam a fürdőszobába, és magamra engedtem a jéghideg vizet.
Hát elment az eszem? Külömben is, most nem tanulnom kéne?
Felesleges volt aggódni. A bioszdogám ötös lett.

Az iskolából hazafelé menet összefutottam Jack-el.
– Szevasz! – köszönt nekem.
– Szia! – köszöntem vissza.
Jack valamit tartott a karjaiban. Először azt hittem, hogy egy fekete pulóver. De aztán a pulóver megmozdult.
– Úristen, ez mi?! – kiáltottam fel.
– Psszt! Még megijed. – csitított le. – Bemutatom Lucky-t!
A fekete szőrgombóc rámnézett, és nyávogott egyet. Ekkor jöttem rá, hogy ez egy macska. Egy borzasztó sovány macska. Valószínűleg kóbor.
– Most találtad, ugye? – húztam el a számat.
– Aha, még nemrég. Aranyos, ugye?
Most képzeld el: mocskos utcagyerek, úgy néz ki, mint aki életében nem látott fésűt, ráadásul olyan sovány, hogy szinte keresztüllátni rajta, és egy büdös kóbormacskát dédelget. Bizarr, ugye? Főleg, hogy eddigi tapasztalataim szerint Jack egyenesen képtelen anélkül beszélni, hogy legalább húsz percenként ne káromkodjon, bár látszik, hogy előttem erősen próbálja fegyelmezni magát. Több-kevesebb sikerrel.
– És ezentúl együtt fogtok csövezni? – kérdeztem lenézően.
Jack elengedte a füle mellett a kérdésemet. Lucky érdeklődve nézett felém zöld szemeivel. Óvatosan felé nyúltam. Egyrészt irtóztam attól, hogy megfogjak egy ilyen mocskos valamit, másrészt olyan ennivaló volt, hogy muszály volt megsimagtnom.
Kinyújtottam a kezem, és megcirógattam a cicust, aki boldogan dorombolt.
– Sosem voltam babonás, de most tényleg szerencsésnek érzem magam – mosolygott Jack.

Előre örültem a hétvégének. Senki nem kérdezősködött, hogy ,,miértcsinálodeztmegazt'' , Segítettem a házimunkában, hülyültem apuval, és anyával is jókat beszélgettünk. Elmentünk ruhákat vásárolni. Rengeteget próbáltunk, kész divatbemutató volt. Én nem vásároltam sokat, elvégre így is túl sok ruhám van. Majd elajándékozom őket. Johanna is ezt csinálja a kinőtt lányos ruháival. A fiús ruhák egy részét az öccse örökli.
Vasárnap elmentünk Maryvel a parkba. Szerettem ezt a helyet, de ennek ellenére nem sokat jártam itt. Sajnos az idő nem volt éppen nagyszerű. Apa azt mondta, a meteorosok – akarom mondani, meteurolovagok, izé… szóval tudjátok – lehülést jósolnak. Október vége felé ez mondjuk érthető. A rossz idő elvette a kedvünket, és hamar hazaindultunk. Alig fordultam be a sarkon, megláttam egy ismerőst.
– Szia! – ugrottam Jack nyakába. – Hát te?
– Hé, nyugi van! – kiáltott rám.
Megfogott a hónom alatt, felemelt, és feltett egy szemeteskonténer tetejére.
– Most te vagy a magasabb – nézett fel rám.
Én meg csak ámultam.
– Olyan erős vagy… – hajoltam közelebb hozzá. Furcsa volt őt ilyen magasról nézni.
– Vigyázz, nehogy lees! – figyelmeztetett. Lucky is rányávogott.
– Vigyázok, de szedj le innen! – kértem. Nem szerettem magasan lenni. Nem féltem, csak egyszerűen utáltam a magas helyeket. Főleg az ilyen piszkosakat, ahonnan könnyen le lehet csúszni.
– Felkészülni, vigyázz, kész, ugorj!
Ugrottam. És elkapott.
– Ezentúl Góliátnak foglak hívni. – vigyorogtam rá.
– Góliát? Az meg ki?
– Ilyen izés ember…
– Kigyúrt?
– Igen, így is mondhatjuk. – nevettem. – Johanna mesélt róla.